Stepanovic Tijana

Áramlat és a zenélõ forgóka

Szabó Ádám, Vásárhelyi Zsolt: PLAY

Vadnai Galéria, Budapest
2005. november 17 — december 17

Azon gondolkodom, hogy a tyúk-tojás problémát miért így hívják. Miért nem inkább tojás-tyúk problémának? A paradoxon abban rejlik ugyebár, hogy melyik volt elõbb: a tyúk-e, vagy a tojás, hiszen a két dolog elvileg egymást feltételezi. Amikor viszont két vagy több egyenrangú elem között kell sorrendet felállítani, akkor illik azt, például az ábécé sorrendje szerint tenni, hacsak nem akarunk inkorrektek lenni ezesetben a tojással, vagy, ha nem akarunk tudatküszöb alatti ingeradással válasz(tás)t generálni. Annál is inkább érdekel ez a dolog, mert az inkriminált paradoxon valójában nem is paradoxon, biológiai szempontból egyértelműen megválaszolható: a tojás volt elõbb. Az az érdekes helyzet áll elõ, hogy a kérdés, miszerint a tyúk volt-e elõbb, vagy a tojás, valójában nem is tyúk-tojás probléma.
Mire jó akkor e kérdés feszegetése? Eredetét tekintve egy skolasztikus elmegyakorlatról van szó, mely nyilvánvalóan nem (csak) a konkrét kérdéskör feltárását jelenti, hanem metaforikus jelentéssel bír, azokat a minimum kéttényezõs problémákat foglalja magában, melyek elemei között már nem világos az eredeti ok-okozati összefüggés, az idõ elõrehaladtával a tényezõk sorrendisége bizonytalanná vált a folyamatos kölcsönhatás révén. Miért érdekes akkor Szabó Ádám munkája? A művész egy márványtömbbõl farag ki elõbb egy tyúkot, majd a tyúkból egy tojást, és ezt a folyamatot játssza oda-vissza: azt látjuk a videomunkán, ahogyan a tyúk tojássá redukálódik, mely szép lassan „visszaépül” tyúkká, melybõl aztán újra tojás lesz, és így tovább, mint egy kételemű algoritmus, mely a végtelenségig ismétlõdik. De ha jobban belegondolunk, Szabó Ádám bár kényszerűségbõl, de mégis megválaszolja a problémát: nála bizony a tyúk volt elõbb, hiszen csak abból tudta kifaragni a tojást, fordítva nem. A kérdés azonban továbbra is az: mire jó ez az elmegyakorlat, miért releváns e probléma feszegetése egy képzõművészeti kiállításon? A magam részérõl egy dologra tudok gondolni, arra, hogy a kérdés feltevése az idõ filozófiai problémájával való szembesülésre készteti a gondolkodót. Ha ugyanis szinkron keresztmetszetben vizsgáljuk tyúk és tojás kérdését, akkor nem tudjuk megválaszolni. Itt bizony a törzsfejlõdés diakróniájára van szükség, csak így érthetjük meg, miért volt elõbb a tojás a tyúknál. Itt van tehát a lényeg, a diakróniában, az idõn átívelõ gondolkodásban, a pillanatnyi állapot meghaladásában, az idõrõl való elmélkedésben. Ez az a közös pont, mely összekapcsolja a két kiállító művész munkáit, és koherenssé teszi a kiállítás elsõ nekifutásra talán nem teljesen világos koncepcióját.
Vásárhelyi Zsolt munkáit véleményem szerint szintén az idõélmény felõl érdemes vizsgálni, noha jóval kézenfekvõbb lenne a víz motívumát elemezni, hiszen mind a négy kiállított munkájának ez a központi témája. Egy medence különbözõ idõpillanatokban felvett darabjainak egymás mellé állításából olyan diasor áll össze, mely újra kiadja az egész úszósávot, és benne a hosszútávúszó magányosságát. Ellentmondásnak tűnik, de olyan ez, mintha a pillanat állandósága jelenne meg. Nagy- (de mégsem elég nagy) alakú festményén a medence víztükrének játékos hullámai elevenednek meg, a vászon elé függõlegesen elhelyezett trambulin pedig a műugró perspektívájával azonosítja a látogatóét. Egészen szédítõ érzés, hiszen úgy pillanthatunk a mélybe, hogy nem kell lehajtani a fejünket. Majd’ tízperces videóján egy műugró küzd a gravitációval: pörög és forog a levegõben, anélkül, hogy elmozdulna a kép középpontjából. Vagyis a fizikai mozgás, a zuhanás érzése úgy generálódik a befogadóban, hogy közben nincs valós elmozdulás. Továbbá a néhány másodperces ugrás percekig tart, mintha a műugró szubjektív idõélménye és az „objektív” idõ egymásba csúszna. És végül, egy úgynevezett zenélõs forgóka (állítólag így hívják…), a bölcsõk fölé akasztott zenélõ és forgó játékszerkezet hozza mozgásba a műugró figuráját, aki ezúttal úgy változtatja helyét, hogy semmilyen fizikai aktivitást sem végez – épp fordítva, mint a videón.
Milyen további megfontolások származhatnak mindebbõl? Egy magyar származású, amerikai pszichológus, Csikszentmihályi Mihály írta le az ún. flow, vagyis áramlás állapotát. Ez az az állapot, melyet akkor érzünk, amikor teljes lényünkkel egy adott célra vagy cselekvésre koncentrálunk, annyira, hogy közben teljesen elfelejtkezünk a minket körülvevõ világról és saját magunkról. Ez az állapot az, mely képes úrrá lenni a lelkünkben uralkodó pszichikus entrópián, és egyfajta dinamikus rendet – harmóniát – teremt a tudatban. Amikor ennyire feloldódunk valamiben, akkor megszűnik minden probléma, nem veszünk tudomást idõrõl és térrõl, és olyan érzésünk van, mintha lebegnénk. Mintha valami áramlat sodorna magával. Nem véletlen, hogy épp a víz metaforáját használja Csikszentmihályi is.
Leggyakrabban sportolók és művészek számolnak be ilyesfajta élményrõl, mely képessé teszi õket arra, hogy újra és újra meghaladják énjük vélt korlátait, ami a fejlõdés lényege. Ha nem érjük el a flow-t, akkor minden pillanatban újra és újra meg kell hozni a döntést, hogy tovább ússzunk – ha patetikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy az élet medencéjében.
Az áramlat-élmény viszont örömmé transzformálja az erõfeszítést, mely önmagában hordja saját jutalmát, mondhatni az áramlat egyetlen célja, hogy tovább áramoljon.
A flow-nak pedig egyik legfõbb kritériuma az idõélmény átalakulása: amikor néhány másodperc több órának tűnik, vagy amikor órák zsugorodnak össze egy pillanattá, az idõ fizikai törvényei felszámolódnak, de épp ebben a tudatállapotban áll be az a pszichikus rend, mely képes megszabadítani az ontologikus szorongástól és valódi létté alakítani a kvázi-létet.
Vásárhelyi figurái – az úszó és műugró – annak az életformának a szimbólumai, mely az élet gyakorlatilag egyetlen valóban élhetõ formája. A Play az én olvasatomban errõl szól, és így Szabó Ádám munkái, melyek kivitelezése ugyan valamivel magasabb színvonalú, mint Vásárhelyi alkotásaié, mégiscsak másodrendű, mondhatnám elõkészítõ vagy felvezetõ szerepet tudnak betölteni a kiállításon. Mintha õ csak a trambulin szélérõl méregetné a medencét, amibe Vásárhelyi egy határozott mozdulattal fejest ugrik.
És közben még szaltózik is egyet.