Már másfél évtizede hozzák/küldik anyagukat kétévente a világ válogatott grafikusai Gyõrbe, ahol hazánk „legkorábbi” ilyen jellegű nemzetközi kiállítása működik. A Biennále, mely kitartóan és elegánsan vállalva önmagát a közép-európai (Krakkó, Ljubljana) és távolabbi hasonló megméretések mellett, fontos tájékozódási ponttá vált, többnyire meggyõzõ, minõségi válogatás színtere. A különféle jelenlétek súlya, aránya idén némileg indokolatlannak tűnõ aránytalanságokat mutatott: a korábbiaknál jóval kevesebb ország (teljesen kihagyott térségekkel, kontinenssel), míg lényegesen több magyar szereplõ volt a meghívásos jelleg mellett, vagy(?) ellenére. Érthetõen egyre nagyobb teret hódítanak a digitális, vagy a hagyományostól eltérõ módon grafikát létrehozó technikák, törekvések, míg vannak a tradicionálisan alkotó művészek között meg-megújulni képesek, határmezsgyéket vallatók. Jó, szerencsésen felfűzõdõ terekbõl álló helyszíneken, színvonalas anyagból könnyű is, nehéz is, de itt és most ismét sikerült jó tárlatot rendezni.
Önálló tárlattal szerepelt a legutóbb fõdíjas Herendi Péter, aki torzított mivoltukban is sajátosan plasztikus hatású maszkok és sokféleképp variált karakterű belsõ terek computeres nyomat-változatait állította ki (Borsos Miklós Múzeum Kamaraterme). Egyéni anyagot mutatott be még szürreális, amorf-antropomorf, ironikus, hol cizellált, hol expresszív rajzaiból és akvarelljeibõl a gyõri Farsang Sándor és a korábban szintén díjazott japán Satoshi Hasegawa, aki hõérzékeny papírra készített forrasztópákával önmagát folyamatosan felülíró, amorf írás-szövevényt, illetve nagyméretű, kézzel manipulált analóg fotokópiáit szerepeltette.
A fõhelyszín (Városi Művészeti Múzeum, Eszterházy Palota) átriumos, háromszög alakú földszinti elõtere legutóbb, két évvel ezelõtt más atmoszférát sugárzott, másképp uralták a művek. Ebben a térben most az Árnyékkötõk Elektrográfiai Csoport dominált, erõteljes jelenlétüket a műveiket összekötõ technikán túl a „születés, transzparencia” közös tematikája adta: nagy méretű, másutt (Millenáris Park, Budapest, 2003; Miskolci Grafikai Biennále, 2004) sikerrel szerepelt printjeik, Saxon-Szász János és Erdély Dániel léptékváltó „magjai”, erotikus, pop-artos, elegáns feldolgozásai ismerõsnek tetszõ elõképeknek. Zsubori Ervin szöveg-szövet nyomatai és Veres Szabolcs Program controll című provokatív, személytelen számítógépes karaktersorainak három példánya jól felesel, szerencsésen egészíti ki egymást. Gábos József és Kováts Borbála izgalmasan paradox, „organikus” pixelei és Lévay Jenõ tondo-jának töredékesen ható, mászó babája nem könnyen, szinte utólag állnak össze szemünkben. A Dárdai Zsuzsa nyomatain megjelenõ önmaguk különbözõ inverzeiként erõsen felnagyított, elnyújtott nõi nemi szervek mellett a szerencsésen szemközti falra került koreai Chang-Soo Kim ugyanilyen monumentálisra felhúzott kéz-láb-kéz képeinek színes virtuális valósága lebegõ-vibráló nyomokként, a hús rubensi festõiségében, de digitális pixelekben manifesztálódik.
A fõhelyszín elsõ emeleti termében Ingrid Ledent – a fõdíjas, korábban is díjazott belga művész Belsõ tartam című sorozata nyűgözi le a szemlélõt, melyben kõnyomatok és elektrografikák, illetve ezek kombinációi váltakoznak, szembesülnek egymással. Ezek 4×3 egységnyi fekete-vörös-fekete illetve vörös-fekete-vörös szekvenciák, lüktetõ felületek, tiszta képi vállalások, „csak” tartamok, kimódoltan felszántott síkok, fizikai-spaciális mélységek illúziójaként és szellemi-spirituális mélységek valóságaként. Hármasságaiban, léptékeiben és erõteljességében, minõségében is harmonizál az iméntiekkel Kótai Tamás Csepel remix című „triptichonja”, mely a művész ismerõs alakzatait ütközteti, társítja fénykép és számítógép segítségével Csepel ütött-kopott falfelületeivel. A Japánban dolgozó-oktató ausztrál Wayne Crotherstõl monumentális, térberendezõ nyomatokat fametszeteket várhatott, aki figyelte az utóbbi idõk biennáléit, vagy korábbi itteni önálló tárlatát, most mégis kicsi, mégis expresszív, de játékosan tömör tüzes színű fametszetekkel jelentkezett.
T. Kitano Káprázat című művei hagyományos, finoman megmunkált grafikák, Haász Ágnes lépték-és nézetváltó Térkonstrukciói, mély kék terei az õ egyre szélesebb elektrografikai spektrumába kalauzolnak, míg Kelemen BenÕ Benjámin egyedi munkái európai és ázsiai képi elemeket vonultatnak fel egyre minimálosabb összemértséggel. Itt függenek Pinczehelyi Sándor egyedi gesztussal kombinált szitanyomatai, aki a magyar pop art kimeríthetetlennek tűnõ eszköztárosa, a hazai sztárnak számító Fehér László szitái, szénrajzai, amelyek elegáns, egyértelmű „fémjelei” munkásságának, de mégis-csak kivonatai erõteljes festményeinek. Pápai Miklós egyébként jó, sajátosan archaizáló, plasztikussá rétegzõdõ Madách-kollázsai kapcsán felmerül a kérdés, mennyire indokolt a jelenlétük egy grafikai tárlaton?
Rafael Gil elsõ látásra játékos harci szekerei leginkább fanyar iróniájú latin-amerikai vélekedés-esszenciák, kifejezésmódjukban némileg a görög V. Tsalamata erõsen extrovertált, de architektonikus témájú-alapú vegyes technikájú műveivel, míg tematikailag meg a hollandiai Anita Mizrahi gyorsuló idõrõl, globalizációról, történelemrõl képbe ragadott gyorsított felvételeivel rokoníthatók.
P. Makov munkái klasszikus cizelláltsággal, sõt olykor archaizálón elõadott utópikus-ironikus jövõ-leletek: egyidejűleg alkalmaz míves tradicionális, korai avantgárd és posztmodern vizuális elemeket, kifejezésmódot (A Pentagon ostroma). E szemlélettel társíthatók Igor Benca Vegytestvérek című munkái, melyek ikonosztázra utaló komponáltságot, XXI. századi „apokaliptikus aktualitásokat”, plaszticitást, grafikai rétegeket egyaránt hordoznak katasztrófavédelmi maszkjaival.
Az egyik legjobb összhangot, egymással leginkább kommunikáló műveket felvonultató, rokon képiséget mutató teremben Fajó János feketét és neonszíneket szembesítõ ellipszisei jó társai K. Jaxy ötrészes monokróm fekete, de dinamikus Idõhurokjának, vagy Nádler István fekete tussal létrehívott, igen tiszta gesztus-geometria világának. A szlovák Victor Hulík erõs, szimmetriára és aszimmetriára épülõ geometrikus művei Bak Imre formailag egyre letisztultabb, monokróm elemekbõl konstruált sík-tér-rendszerével közeli karakterisztikát mutatnak.
Vojnich Erzsébet kis léptékű, de festõi tus-terei szimfonikus festményeinek „szólóhangszerre” átírt, fajsúlyos rokonai, míg a korábban itt is díjazott észt pár egyik tagja Jüri Kass digitális maszkjai szépek, de most talán túlságosan direkt és esztétizáló művek. Sajátos, jól megjegyezhetõ munkák Szalai Kata játékos bölcseletei, ironikus töltéssel, mediterrános terrakotta háttéren futtatva. Szíj Kamilla grafit táblaképeket, grafikai meditációs falakat szerepeltetett, valamint egy művészkönyvet, mely munkanaplószerűen tartalmazza a zsűri elismerõ oklevelében részesült művésznõ rajzait, experimentális-keresõ felületkezeléseit, örvénylõ felületekké rendezõdõ kis rovásait. Jól társulnak ezekkel a japán származású T. Matsukawa vegyes technikájú grafikáival, melyek F. Hichiro irodalmának hangulatát idézik elvont eszköztárral, vagy a szemközti Molnár Péter finom rezdülésekbõl rajzi hálót „író” világával. A japán Masako Fujita röntgen-képekrõl készült, finom, monokróm grafikai jellegük ellenére is festõien sfumatós rézkarcokat hozott. Szintén leheletfinomak a finn Annu Vertannen négyzethálós rendben és monotonitásban elrendezõdõ „napfoltjai”-fényfoltjai, kõrõl nyomott szivárványdarabjai vagy J.J.-Augustin, a lengyel grafika egyik képviselõjeként computer-szerű pixelességet hordozó szénrajzai is. Sebõk Éva provokatívan egyszerű, esetlegesen elszórt, „egymást lökdösõ” fekete pontjai eltérõ léptékük és árnyékuk révén kozmikus és térélményt kínálnak. Nagy Gábor György díjjal jutalmazott, nagyméretű printjei sokat sejtetõen, de talányosan a Várva címet kapták. Egyszerű, mondhatni problémamentes téma: zárt udvarokra nézõ ablakok láttatásai, melyek derengõ „levegõperspektíváját” és egyúttal finom raszterezettségét a transzparens függöny és a pixelek interferenciája adja. A korábban is sikerrel szerepelt amerikai Diane Samuels Könyv norma szavaival című könyvműve, amelynél átvilágítás révén válik olvashatóvá a szöveg, illetve A. S. Wejman karc, karcolat-ikonosztáza. Az osztrák Helga Cmelka szitái, a cseh Vicar aranyesõ (sárga-fekete)-képe míves monumentalitásának köszönhetõ esztétikáján kívül nem vált ki nagy relevanciát. Talány marad az is, hogy az amerikai Juanez itt vajon miért fotómontázzsal szerepelt. Kiemelkedõ-kiemelendõ mű még Szabados Árpád 525960 órája, mely az idõ sajátos, rajzi-installációs megragadására tesz finoman expresszív kísérletet, vagy Szurcsik József ismerõsen ható, de folyamatosan önkeresõ, „önmaguk börtöneibe zárt” (Sz.J.) szenvtelen maszkjaival.
A Biennále karakteresen elegáns, letisztult design-ja nem várt és nem szerencsés következetlenséget és aránytalanságot is hordoz most: hivalkodóan szellõsen tördelt szöveganyagai egyrészt a korábbiak duplájára duzzasztották a továbbra is fekete-fehér katalógus terjedelmét, másrészt a résztvevõ művészek szöveges megjelenése között egyénenként több oldalas (!) eltérések is elõfordulnak. Mindazonáltal továbbra is fontos lenne, hogy ez a markáns esemény az idõszaki kiállítótereibõl nemrég vesztett Gyõrben továbbra is vissza-visszatérõ, az eddigiekhez hasonlóan megújulni tudó hozott anyag-megméretés maradjon.
Christopher Denton
Three from the Void 2
Nádler István
Hommage à Malevics, 2005