várnagyTBB

Egy korty Kína

2005. szeptember

2005. szeptember 17-22. között ötödik alkalommal rendezték a Pingyao International Photography Festivalt, röviden: PIP’05-t, melyre idén mi, magyarok is meghívást kaptunk. Pingyao Pekingtõl 7-800 km-re, délnyugatra fekszik, s néhány száz éve még az egyik leggazdagabb kínai kereskedõváros volt. Fallal körülvett óvárosa az UNESCO Világörökség címét viseli.
Mikor Pekingben kiszálltam a repülõgépbõl – busz visz a kifutópályától a reptér épületébe –, mintha csak egy gõzfürdõ elõcsarnokába léptem volna be. Késõbb láttam, hogy voltaképp ez a klíma magyarázza a régi kínai tájképeken a levegõperspektíva számunkra szokatlanul erõteljesen dramatizált használatát. Elsõ benyomásom befelé, a reptéri úton az volt, hogy a mieinkhez hasonló poszt-szovjet iparvárosban járok. Közelítve a városmaghoz sem csökkent a lepukkant panelházak száma, ellenben egyre több 20-30 emeletes, az utóbbi években épült hotelt, irodaházat, ilyen plázát, olyan centert láttam, és a világmárkák logói immár nemcsak az óriásplakátokról köszöntek vissza, hanem az új épületek ormairól is. Rengeteg van belõlük, úgyhogy ezek már most is jellegadóak az összkép szempontjából, viszont mindenfelé annyi a toronydaru és az építkezési kráter, hogy a 2008-as pekingi olimpiáig még egész biztos megduplázódik a számuk.
Hogy milyen nagy ez a város, arra csak a következõ napokban jöttem rá, mikor bekeveredtünk a belvárosba, s az azon túli negyedekbe is, ahol itt-ott látni még valamit a régebbi Pekingbõl is. A 2×3+2, vagy a 2×4+2 sávos utak (ahol a+2 mindig a kerékpárosoknak és a parkoló autóknak fenntartott, fasorral határolt szervizutakat jelenti) egyáltalán nem a legnagyobbak. A legszélesebb út Mao arcképe elõtt vezet el, a Mennyei Hõsök terén (Tienanmen Square) keresztül, ez 2×7+2 sávos. A mi közgondolkodásunk még úgy tudja, hogy Peking 10 milliós (mint New York), ottaniakkal beszélve azonban a legkisebb szám is 12 millió volt (mint Tokyo), de akadt, aki 20-at említett. Új jelenség Pekingben, hogy egyre több külföldi telepszik le itt, s nemcsak a világcégek munkatársai, hanem olyan japán, koreai, amerikai, vagy európai fiatalok is, akik számára Peking nemcsak olcsóbb, de a lehetõségeket tekintve is gazdagabb és izgalmasabb, mint a hazai pálya. Számuk ebben a pillanatban még csak néhány százezer, de a közeljövõben feltehetõen ez is nõni fog.
Pekingben négy nagy kortárs képzõművészeti központot tartanak számon. Ezek mindegyike a 90-es évek közepe óta üzemen kívül helyezett gyártelep. Köztük Ázsia egykor legnagyobb fegyvergyára, amit az 50-es évek közepén Kína a Szovjetuniótól kapott ajándékba, s ami jelentõs kelet-német közreműködéssel épült. Ezeket néhány éve a kormány fiatal művészek rendelkezésére bocsátotta, azzal az elképzeléssel, hogy az itt létrehozott műtermek, galériák, színház- és koncerttermek, művészklubok révén ezek a városnegyednyi területek 2008-ig számottevõ kulturális központokká növik ki magukat, s egyfajta pekingi East Village vagy Montparnasse alakul ki belõlük. Egyikük a Song Zhong negyedben található Peking északi szélén. Kicsit beljebb, Peking nyugati – a Nagy Falhoz közeli – oldalán található a Shang Yan és Suo Jia Cun. Végül legközelebb a belvároshoz, de még így is a régi vagy történelmi Peking területén kívül, a Chaoyang kerületben található a 798 Art Zone, ami a külföldi szaklapok révén tán a legismertebb. Itt található a jónevű Yan Gallery1, vagy a számomra izgalmasabbnak tűnõ Xin Dong Cheng galéria, s a Long March Space2. E helyeken számos olyan művész műveivel találkozhatunk, akiknek munkáit 2003-ban a budapesti Ludwig Múzeumban is láthattuk a Fan Di’an és Walter Smerling által összeállított CHINaRT című vándorkiállításon.3 Ha újabb neveket kellene mondanom, akkor a most látottak alapján – s persze a teljesség igénye nélkül – én Liu Wei-t4, Ma Han-t5 vagy Liu Liguo-t említeném, továbbá Shi Xinning-et6, Hong Hao-t7, akik a PIP’05 kortárs kínai kiállításán is szerepeltek.
Itt jegyzem meg, rengeteg a Mao Ce-tung-ra, maoizmusra, illetve a nevével jelezhetõ korszakra reflektáló munka. Shi Xinning8 például fekete-fehér fotó-realista festménysorozatot készített 2000 és 2004 között, amely gyakran az általunk is jól ismert 20. századi fotó-ikonokat idézi: a halott Che Guevarát és az õt körüálló bolíviai katonatiszteket (e fotó pár éve Zbigniew Libera-t is megihlette9, vagy Churchill, Roosevelt, és Sztálin csoportképét Jaltából. Shi Xinning mindig a kép fõszereplõi közé illeszti Mao-t. A sorozat további darabjain Mao-t Elvis társaságában látjuk, vagy amint Marcel Duchamp Forrás című művét nézegeti10. Egy másik érdekes példa lehet Hong Hao egyik tavalyi munkája, amit most a Long March Space-ben állított ki. Maga a mű egy 127×231 cm-es digitális nyomat, amelyen Mao-képeket, Vörös könyveket, s egyéb Mao nevével/portéjával fémjelzett propaganda-anyagokat látunk. Mindez feltehetõen egyszeri merítés egy panjiayuani régiség piac kínálatából. A gyűjtemény darabjait szép tömött sorokba rendezve, fölülnézetbõl fényképezte le. Pingyao-ban bemutatott nyomatain ugyanezzel a metodikával az elmúlt évtizedek kínai pénzérméit mutatja be. Végül – s persze a teljesség igénye nélkül – megemlíteném a LONG MARCH projektet. Lu Jie kurátor azt vette a fejébe, hogy az általa felkért művészekkel együtt ismét bejárják az utat, ahol Mao Ce-tung nagy menetelése – ha nem tévedek, épp most 70 éve – zajlott, és közben performanszokat, akciókat, elõadásokat, vetítéseket, alkalmi kiállításokat, workshopokat csinálnak a helyiek számára, illetve az adott környezetre alapozva. A projekt 2002 és 2003 közt egy csomó izgalmas munkát eredményezett, mint például Yao Ruizhong Turning the World Upside-Down című fotósorozatát, vagy Qin Ga művét, aki a saját hátára tetováltatott egy Kína térképet, majd lépésrõl-lépésre magát az útvonalat is, amit bejártak. Lu Jie nem csupán elvitte a kortárs művészetet abba a közegbe, ahol eme műfajokkal és kifejezési formákkal mindeddig sosem találkoztak az emberek, hanem ezen utazásokkal egy csomó olyan új művet is inspirált, amelyek aligha jöhettek volna létre műtermi környezetben.

A PIP’05 rendezvényeit négy nagyobb és számos kisebb helyszínen mutatták be. A kiállítások jó része itt is gyárak és üzemek csarnokaiban kapott helyet, illetve a rendezõk szempontjából legreprezentatívabbnak számító anyagok némelyike, mint a National Geographic bemutatója a város taoista templomának kertjében, vagy a Mao Ce-tung életét bemutató kiállítás a városi kormányzat épületének udvarában, ahol a szeptember 17-én délelõtt rendezett nyitó ünnepség is zajlott.
Nekünk, külföldi kurátoroknak abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy az ünnepséget a színpadról nézhettük végig, igaz, csak a harmadik sorból, diplomaták, katonai és politikai vezetõk háta mögül. Ott állva vettem észre, hogy az udvar jobb és bal oldalán felvont zászlók közt magyar trikolor is lobog. Az ünnepség természetesen a kínai zászló felvonásával és házigazdáink himnuszával vette kezdetét, majd politikusok és diplomaták beszédei következtek.
Bár a fesztivál elnevezése szerint nemzetközi, a külföldi anyagok a negyedét sem tették ki az egyébként album terjedelmű – kizárólag képeket és (olykor hiányos) képaláírásokat tartalmazó – katalógusnak. A kortárs művészet, illetve a kortárs fotóművészet szempontjából tovább redukálódott ez az arány azáltal, hogy a nemzetközi anyag jó része sajtófotó volt, s – mint a GEO vagy a Magnum bemutatója esetében –, az sem épp up to date, hanem a II. világháborút követõ évtizedek történelmi eseményeit felvillantó válogatás. Így a kortárs nemzetközi anyag a taivani Wu Jiabao11 professzor – második éve a PIP nemzetközi fesztiváligazgatója – által meghívott, egy-egy koreai, japán, német, amerikai, és magyar kurátor kiállításaira, illetve az általa rendezett taivani bemutatóra korlátozódott. A belga, görög, és kanadai fotógráfusok szervezeteinek kiállításai – ugyancsak reklám- és sajtófotók – kortárs művészeti szempontból érdektelenek voltak. Így az, az érzés alakult ki bennünk, hogy Wu Jiabao egyfajta missziót vállalt meghívásunkkal. A fesztivál jövõje szempontjából tehát továbbra is kérdéses, hogy a kínai házigazdák milyen irányban szeretnének tovább lépni12.
A megnyitó másnapján kezdõdött a külföldi kurátorokra alapozott, s a New Yorkban élõ japán kurátor, Noriko Fuku által szervezett ’kurátor akadémia’, amely elõadásokból és pódium-beszélgetésekbõl állt, majd másnap délutántól következett a Portfolio Review.
Az általam bemutatott Budapest Wunderground című anyag13 sikere ekkor vált számomra érzékelhetõvé, ugyanis — mint arra kínai (művészeti fõiskolás) tolmácsnõm külön is fölhívta a figyelmemet – a fiatal kínai művészek kifejezetten az én asztalomhoz jelentkeztek.
A dolog magyarázata alighanem az, hogy a fesztiválon belül a mi kiállításunk volt egyike azon bemutatóknak, amelyek leginkább a fotó lehetséges kortárs művészeti aspektusaira koncentráltak. A nyugati értelemben vett kortárs művészet Kínában bizonyos értelemben még újdonságnak számít, Baksa-Soós Vera szerint – aki a CHINaRT budapesti kurátora volt – voltaképp csupán a 80-as évek derekán kezdõdött.
Ami engem leginkább meglepett, hogy a 25 és 35 közötti fiatal japán és kínai fotósok munkái között mennyi a közös vonás. Mindkét országban óriási kultusza alakult ki újabban a Lomo kameráknak, s részben – de nem kizárólag a Lomo-val összefüggésben – a street-fotográfiának. Természetesen, ha összehasonlítjuk, mondjuk a 27 éves yokohamai Atsuko Naganuma14 japán és koreai városi vonatokban készített képeit a nála egy évvel idõsebb kínai, guang zhou-i Lora Lei tömegközlekedési eszközökön készített képeivel15 (vagy Adou Bus and Chinese People című sorozatával), akkor a különbségek is szembe ötlenek. A különbség kulturális, jóllehet e két ország kulturális alapjai sok szempontból közösek. A különbségek azonban – ahogy egy japán kollega magyarázta nekem – nem csupán az elmúlt évtizedek eltérõ kondícióival magyarázhatók. Szerinte a kínai társadalom hagyományosan sokkal erõteljesebben patriarchális, mint a japán. Megjegyzem, a pingyao-i japán anyag valamennyi kiállítója művésznõ volt (szám szerint nyolc), míg a kínai művészek közt, Lorán kívül személyesen csupán két másik művésznõvel találkoztam (a húszhoz közelebbi kínai kiállítók, illetve fõiskolások közt volt több is).
A japán kiállítást a tokyo-i Guardian Garden16 kurátora, Suganuma Hiroshi állította össze (a németet Bodo von Dewitz; az amerikait John P. Jacob, a koreait Kim Seungkon), s mondhatom, meglepett, mikor Aya Fujioka képei közt Budapesten készített fotókat is láttam (egyebek közt Kovács Ágnes Veronikáról). Aya itt bemutatott, Finnországban, Angliában, Szlovákiában, és nálunk készített fotóiból 2004 novemberében egy gyönyörű könyvet is publikált Comment Te Dire Adieu címmel. Aya és Atsuko munkáin kívül Kanako Sasaki, Mijuki Motoki és Kiriko Shirobayashi műveit tartom fontosnak megemlíteni. Kanako17 irodalmi inspirációk alapján dolgozik, mégsem igazán érezni képein, hogy beállított vagy rendezett fotókat készít. Mijuki-nak18 az egyetemisták hétköznapjairól készített sorozata számos ponton találkozik azzal a fajta, tágabb értelemben vett street-fotográfiával, amire Atsuko, illetve Lora sorozatai kapcsán már utaltam. Valamennyiük számára fontos, de nem kizárólagos fotográfiai terep az utca, a tömegközlekedési eszköz, illetve a városi, vagy a városokon kívüli közterületek. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ugyanazokkal az általuk elõszeretettel használt fotográfiai eszközökkel – a meghökkentõ képkivágásokkal, elsõ ránézésre esetlegesnek látszó kompozíciókkal – ne lépnének be a privát, vagy olykor kifejezetten intim szférákba is. Atsuko ugyanabból a finom humorú személyes nézõpontból örökíti meg, mikor bugyija lehúzásával a bokájánál tart, mint mikor a városi vasúton elé kerül egy kopaszodó férfi feje-búbjának plánja. Az Atsukonál, Mijukinál, és Loránál tapasztaltabb és rutinosabb, New Yorkban élõ Kiriko Shirobayashi19 másfajta szenzitivitással közelíti meg akár a belsõ, akár a külsõ tereket. Õt nem az események, hanem azok nyomai érdeklik, a telefonkagyló hosszú telefonbeszélgetés során összekuszálódott kábele, a széklábak nyomai a padlószõnyegen, lakástextíliák, tapéták apró sérülései. Míg a nála fiatalabbak a szűk képkivágást, s a dinamikus, olykor hiányos kompozíciót kedvelik, addig õ szereti elrejteni témáit a tágas és eseménytelen, olykor kissé esztétizáltnak is tűnõ képterekben. Az 1990 óta létezõ Guardian Garden – hasonlóan a Ligethez – nem fotógaléria, de legalább olyan fontos számukra a fiatal kreatív művészek fotóit, mint festményeit vagy installációs munkáit bemutatni. A 13,5×4,4 méter alapterületű kiállítótérrel rendelkezõ non-profit kiállítóhely működési költségeit teljes egészében egy japán cég (Recruit Co. Ltd) szponzorálja.
Szemben a japán művészekkel, a fiatal kínai alkotók közt egyáltalán nem ritka, ha valaki autodidakta, és az utóbbiak művei jóval izgalmasabbak is, mint amit a kínai művészeti egyetemek hallgatóinak átlaga nyújt. A PIP’05 programja külön figyelmet szentelt a művészeti akadémiák hallgatóinak. Ugyanakkor – és ismét csak szemben a japán művészekkel – számos fiatal kínai művész él abból, hogy sajtó- vagy reklámfotósként, netán a Propaganda Minisztérium megrendelésére dolgozik. Közülük Luo Dan-t érdemes kiemelnem, aki Adou-hoz és Lorához hasonlóan szintén Lomo-fotográfus. Végül, de nem utolsósorban külön figyelmet érdemel Maleonn és Chen Chunlin. Maleonn20 azért, mert bár még õ maga is fiatal, a nála alig egy-két évvel fiatalabbak máris mesterként tekintenek rá. Õ olykor kissé frivol, már-már homo-erotikus rendezett fotókat készít, ami – úgy érzékeltem – a kínai kontextusban rendkívül merész és szokatlan. Megjegyzem, más esetek is gyakran idézték meg bennem a 70-es, 80-as évek hazai és lengyel alternatív szubkultúráival kapcsolatos élményeimet. Ugyanakkor az, ami akkor a mi esetünkben mondjuk a színes ceruzák belének porával színezett fotó volt, az itt computerrel színmódosított fénykép.
S ehhez hozzátenném, hogy az a pekingi digitális nyomda, ahol az amerikai, német, és a mi kiállításunk printjei készültek, olyan high tech, hogy számos amerikai művész rendszeresen náluk készítteti el kiállítási kópiáit.
Chen Chunlin: Seeings of the Day című munkája 2003 októbere és 2005 márciusa között készült. Mindhárom évben egy-egy napot töltött különbözõ kínai városokban, ahol az utcán, illetve az út mentén állította föl alkalmi szabadtéri műtermét. Ez egy állványra szerelt fehér drapériát, és a vele szemközt elhelyezett derítõ fényforrást, valamint egy nagyfilmes fényképezõgépet jelentett. A munka mindhárom esetben korán reggel kezdõdött és napnyugtáig tartott. A közbeesõ idõszakban a művész mindenkit lefényképezett, aki megállt, vagy elhaladt a vászon elõtt (akár kerékpárral, triciklivel is). Az általam megismert eredmény egy, részben Hajas Tibor Öndivatbemutató című filmjére emlékeztetõ, de a verbális kommentárt egy rövid szöveges bevezetõre redukáló, technikailag részletezõbb állóképeket tartalmazó CD-rom. Felteszem, Chen Chunlin nem választott annyira forgalmas köztereket, mint Hajas, ugyanakkor a reggeltõl estig, s három különbözõ helyszínen folytatott fényképezés számos aspektusból akár szociológiai mintavételként is értékelhetõ. Legalábbis az ember önkéntelenül is fölfigyel rá, hogy a kora reggeli járókelõ valószínűleg dolgozni indul, míg mondjuk a turisták csak valamikor a késõ délelõttõl kerülnek lencse elé. Érdekes, hogy ki kivel vagy mivel érkezik, mit cipel, és természetesen a három különbözõ helyszín és idõpont (két tavaszi és egy õszi) is különbözõ összehasonlításokra adhat alkalmat.
Abban valamennyi külföldi kurátor egyetértett, hogy a PIP’05 kiállításainak látogatottsága mind a hat napon keresztül rendkívüli volt. Egyikünk sem tapasztalt még soha sehol ekkora érdeklõdést. A hat-nyolc éves gyerekektõl a nyolcvan körüli aggastyánokig Pingyao minden lakója végigjárta az összes kiállítóhelyet. Ezen felül Kína egész területérõl, mindenhonnan érkeztek szakmabeliek, s az esemény nagyon sok külföldi érdeklõdõt is vonzott. Számszerű adataim nincsenek, de a rendezõk szerint az idei fesztivál látogatottsága felülmúlta a tavalyit.

Nekünk mindössze a fesztivál utolsó napján nyílt lehetõségünk arra, hogy magunk döntsünk afelõl, mit szeretnénk csinálni. Egy kisebb kirándulás mellett döntöttünk. Pingyaotól 6 km-re dél-nyugatra található a Shuanglin – korábbi nevén Zhongdu – templom, amelyet 571-ben alapítottak, majd 1011-ben építettek át (Szung-dinasztia) buddhista templommá.
A templom tíz épületében több mint 2000 festett szoboralak látható, értve ezalatt az életnagyságúnál nagyobb szobrok tucatjait, és az ezek háttereit alkotó sokalakos szoborcsoportokat. Elképesztõ, hogy miközben a mi ismereteink szinte kizárólag a kínai írástudó festészetre és kalligráfiára korlátozódnak, ezek a Jüan és Ming dinasztiák alatt (1280-1644) készített plasztikák ugyanolyan mesterművek, mint a korabeli nyugati – akár gótikus, akár reneszánsz vagy barokk – szobrászat legjava. Hogyhogy eddig nem hallottunk róluk? – lepõdtünk meg mi, amerikai, japán, német, és magyar kurátorok, akik csupán egy buddhista templomot látni taxiztunk ki a Pingyaoból. Kína minden bizonnyal még rengeteg meglepetéssel rukkol majd elõ az elkövetkezõ években, és nemcsak kortárs művészetét, hanem azzal párhuzamosan a korábbi évszázadok kínai művészetet tekintve is.

1 http://www.yanclub.com
2 http://www.longmarchspace.com
3 ChinART. Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Művészeti Múzeum, 2003. június 19 – szeptember 28.
4 http://www.longmarchspace.com/english/Artists/LI UWEI.htm
5 http://www.longmarchspace.com/english/Artists/ma-han.htm
6 http://www.longmarchspace.com/english/Artists/ Shi%20Xinning.htm
7 (http://www.longmarchspace.com/english/Artists/HONGHAO.htm )
8 http://www.newchineseart.com/artists/shixinning.htm
9 http://www.raster.art.pl/gallery/artists/libera/libera.htm
10 http://www.cinaoggi.it/eventi/marellart-%20spazioconsolo.htm
11 http://wu.gcd.pccu.edu.tw/index.asp
12 www.pingyao.com.cn
13 http://www.ligetgaleria.c3.hu/Pingjao/pingyao.html
14 http://www.anore24.com/
15 http://www.lora625.cdd.cn/
16 http://www.recruit.co.jp/GG/
17 http://www.kanakosasaki.com/
18 http://motokimiyuki.com/
19 http://www.desantosgallery.com/exhibitions/kiriko/kiriko.htm
20 http://www.maleonn.com/