Nagy Barbara

Einschluss / Zárvány – Helyszínértelmezés
egy volt kelet-német börtönben

Einschluss. Az Állambiztonsági Minisztérium
vizsgálati fogság céljára létesített egykori intézete

Erfurt — Andreasstraße
2005. június 15 — szeptember 15.

„Rabnak érzi magát itt a földön, szorongatóan szűk neki ez a világ, miként
a rabokon, rajta is el-elhatalmasodik a levertség, a gyengeség, a betegség,
elhatalmasodnak a kényszerképzetek: semmilyen vigasz nem
vigasztalhatja, hiszen csak vigasz, gyönge fõfájdító vigasz a durva
valósághoz képest, hogy – fogoly. De ha megkérdik tõle, tulajdonképpen
mire vágyik, nem tud felelni, mert a szabadságról – ez az egyik
legnyomósabb bizonyítéka – semmiféle elképzelése sincs.”
(Franz Kafka: Az én cellám.
Ford.: Halasi Zoltán Európa Könyvkiadó 1989, Bp.)

Vassal gondosan bevont nehéz ajtók, kicsi cellák. Elhasznált, pergõ vakolatú idõ-zárványok. Az elmúlás érzetébe zárt, önmagukba forduló történetek, rebbenékeny hangulatok. A rideg épületbelsõben megjelenõ művészeti munkák feszültséget keltenek: kérdéseket provokálnak, emlékezni segítenek. Értelmeznek, továbbírják a hely történetét, s talán egy leendõ „tan- és emlékhely” számára is alapul szolgálnak.
A „terep”, az itt kiállító, önszervezõdõ csoport számára is különleges, a korábban általuk „beépített” magárahagyott vagy lepusztult gyárépületek, ipari csarnokok közegénél* megrázóbb, élesebb szituációt teremtett. Többek között ezért is alkalmaznám az elhasznált „helyspecifikus” helyett a hely- és helyzetértelmezõ kifejezést az itt született installációikkal kapcsolatban. Úgy reagálni a hely atmoszférájára, történelmére és történetére, hogy az elkészült művek a korábbi művészeti gondolatok szerves részévé váljanak, ez az, ami miatt érdekes és lényeges a párbeszéd a helyszínnel a munka folyamatában. Ennek részeként a művek az itt élõkkel, a hivatalos és civil szervezetekkel folytatott dialógus közegében, az így szerzett információkat is felhasználva, értelmezve formálódtak.
A mindezek eredményeként létrejött kiállítás az Erfurt belvárosában elterpeszkedõ börtönkomplexum XIX. században épült szárnyában kapott helyet. A kelet-német idõszak (1952-1989) politikai foglyainak 200-250 ezerre becsülhetõ tömegébõl ötezren raboskodtak ezekben a cellákban. Még az utolsó évben (1989) is négyszáz embert tartottak fogva. Itt is alkalmazták a Potsdam-Golm-i Stasi-fõiskola „operatív pszichológiájának” minden vívmányát: a vizsgálati fogság sokkoló élményét a monoton ismétlõdõ kihallgatások követték. És hazugságok, fenyegetések és ígéretek, az alvás és étkezés feltételhez kötése vagy megvonása, sötétzárkák és vallatások végeláthatatlanul váltakozó sora. A magányt, a bezártság elviselhetetlenségét csak fokozta az állandó gyanakvás légköre, a teljes elszigeteltség, a hozzátartozók sorsának bizonytalansága.
A politikai foglyok sorsa, történetei – kivéve a személyesen is érintett Verena Kyselkát, akinek édesapja fogolyként, ezek között a falak között fejezte be életét – nem konkrét egyediségükben, hanem általános lényegükben vannak jelen az elkészült munkákban. A bezártság, izoláltság, elhagyatottság érzésének „állapot-leírásai”, egyaránt érintve a szó pszichológiai, egzisztenciális és történelmi aspektusait.
Az egykor kelet-német területen fekvõ Erfurtban létrehozott projektben hat, különbözõ állampolgárságú (német, francia, magyar) művész vett részt.
Tizennégy cellában és a folyosón készültek a művek, a börtön politikai foglyoknak szánt emeletén. A cellabeosztás a következõ volt: 102, 109 és 146 Manfred May, 103 és 147 Vincze Ottó, 104 és 149 Sandra Riche, 105 és 110 Geneviève Gilabert, 148 és a folyosó Verena Kyselka, a 142, 143, 144 Ingrid Bahß.

MANFRED MAY
A csoport vezetõje, az Einschluss-projekt kurátora. 1948-ban született Magdeburgban, Benhausenben él és dolgozik.

102-es cella terének közepén ajtónyi üvegtáblák „állnak” vaskeretbe zártan. A vaskeret formája és mérete pontosan megegyezik azzal az „ágyéval”, melyekre a foglyokat hosszabb idõre lekötözték, lábai az eredeti kínzóeszköz után maradt csonkokhoz, mélyedésekhez illeszkednek. A veszélyes bizonytalanságban egyensúlyozó üveglapok közül kettõt homokkal borított üvegcsík tart távol egymástól: az innen lepergõ fehér idõ kupacokba gyűlik a padló és az üvegélek találkozásánál.
A 109-es – wo die wege sich verwichen (akit az út elmosódottá tett) – Octavio Paz gondolataira is utaló cella-értelmezés. Selyemzsinórokra függesztett súlyok sora, pillanatnyi egyensúlyuk feszített vonala „metszi ketté” a cella belsejét, és a hátsó fal ablakát. Helyzetük „kiszámított bizonytalansága” meghatározza történetük „súlyát” és irányát: kilendülésük egyik oldalán üvegtáblák döntött sora, a másikon pedig egy a falra felerõsített vassín várja õket. Az utóbbira erõsítve apró természet-darabkák – gallyacskák, fonal- és drótdarabok –, mindennapi élet-darabok grafikus-rajzos formái. Az ingák kilengve összetörhetik az üvegtáblákat, vagy megpihenhetnek mint fogak az ínyben, a tartórúd nyílásaiban és az ezeket összekötõ természet-darabkák ölelésében.
146- os cella: lebe ich, inmitten (élek, közepette). A cellafalon magasan, ahová már nem ér fel az emberi kéz üvegcsík húzódik: tintás ujjlenyomatok kapaszkodnak reménytelenül az elérhetetlen magasságba tett tükrözõ felületbe. A cella padlóján is üveg: négyzetes lapok burkolják. Az ablak osztásának egyik „négyzetét” matt üveg fedi, még kevesebb világosságot engedve be az amúgy sem napfényes helyre. A matt rész geometriáját a padló struktúrája erõsíti: tükrözõdõ szabadság-lehetõségek a földön megismétlõdõ ablakkeretben. De elérhetetlenül, megközelíthetetlenül, a (meg)sérülés lehetõségét kockáztatva.

INGRID BAHß
1949-ben született Werbenben, Kölnben él és dolgozik.

142-es, 143-as és 144es cellák. A három közül kettõbõl, metronóm monoton, más és más (szív)ritmusra beállított ketyegése hallatszik. A 142-es és a 144-es cella oldalsó, erõs rózsaszínre festett falain fotók: vasajtók elhasznált lecsupaszított részletei az ételbeadó-ablak más és más helyre komponált ritmusával, illetve rácsok „töredékei”. A padlón mindkét cellában tizenkét ugyanolyan méretű fotó, alig kivehetõ emberi figurák sziluettjeivel. Felismerhetetlenek és személytelenek, egyformaságukat „felerõsíti”a metronóm hangja. A 144-esben, a sziluetteken és földön szétszórva papírdarabok: kevesebb fragmentum talán jobban oldotta volna a helyértelmezés már-már szándékoltnak tűnõ didaktikusságát.
A 143-as cella vasajtaja kiakasztva a zsanérjából: teljes súlyával nyomja a börtön padlózatát. A mosdó felett, a tükör helyén „igazolványképek” egy fiatal lány portréjával. A bejárattal szemben egy újabb fotó, elfüggönyözött, kezét még maga elé tartó figura sziluettjével.

VERENA KYSELKA
Szülõvárosában, Erfurtban, valamint Svájcban él és dolgozik.

148-as cella: Ist mein Brief angekommen? (Megérkezett a levelem?). A lezárt ablak egyik negyedébe építve üvegtéglák képét mutató képernyõ. Oldalt egy asztal, mely fölött villanykörte lóg megvilágítva az asztalon fekvõ, sűrűn telerótt papírlapot. (Pilinszky Négysorosát idézi: „Égve hagytad a folyósón a villanyt. / Ma ontják véremet.”) Az „adás” egy másik – idõben és térben távol lévõ – cellából „közvetít”: egy magánzárka ablakának még kevesebb fényt beengedõ üvegtégla-falazását mutatja, amelyen keresztül csak a napszakok váltakozása érzékelhetõ. Az írás konkrét történetet rögzít, a művész édesapjáét, egy ortopéd professzorét, aki ebbe a börtönbe zártan, csak a lánya által írt levelekbõl tudott tájékozódni a külvilág eseményeirõl, arról, hogy milyen a levegõ, hogyan követik egymást az évszakok, miként változik a természet. Egyik levélben lánya egy papírsárkány építésérõl számol be, amit a szomszédos domboldalról szeretne szélnek ereszteni úgy, hogy szárnyalásának a börtönablakon keresztül édesapja is szemtanúja lehessen. Bár az apa ezt már nem érhette meg, a börtönablak képernyõjén, az üvegtéglák helyén, mégis idõrõl-idõre felszáll egy papírsárkány a kék égbolt háttere elõtt.
A börtön folyosóján egy kevésbé lírai, ám hasonlóan szűkszavú dia-installációt állított össze a művész Operatív személykontroll címmel. Egy kiszélesedõ ráccsal elzárt folyosó, alagútszerű falára vetített gépelt feliratokat, szövegeket. „Korfüggõ”, fõként az adott politikai kontextusban értelmezhetõ negatív, dekadens személyiségjegyek követik egymást: aszociális, alkoholfüggõ, politikailag indifferens, megbízhatatlan stb., az izolálni, diszkriminálni feliratoktól kísérve. Az írógépbetűk típusa, a sajátos Stasi-szótárból építkezõ (vendég)szövegek „bezártsága”, a diavetítõ kattogó hangja egészen furcsa módon „erõsít rá” ennek a vasrácsok közé zárt világnak a keménységére, izoláltságára.

GENEVIÈVE GILABERT
1967-ben született Dél-Franciaországban, Berlinben él és dolgozik.

105-ös és 110-es cellák. A 105-ösbe nem lehet belépni. Az ajtó kémlelõ és étel-beadó „ablakán” keresztül nézhetünk csak be: egy lecsupaszított ágykeret tart szinte egyenesen felénk. Sebei vannak, de fehér kötszerrétegek alá rejti õket. Úgy, mint a cellában szinte észrevehetetlen fal-lekaparások, és újrafestések, melyek vékony grafitkeretbe zártan, rajzolva jelzik a sérülések és javítások nyomait. (Az ágy egy Frida Kahlo képét idéz, melyen a művésznõ kiterülve fekszik, de számomra mégis inkább Louise Bourgeois celláira utal. Mindazonáltal a falkaparások, a letakart falsebek „érzékenysége” sokkal izgalmasabb, mint a direkt és könnyen dekódolható, akkurátusan bekötözött ágy.)
A bútorokkal – emeletes-ágykeretekkel, asztal és székekkel – tömött 110-es cella azt a korszakot „dokumentálja”, amikor zsúfolásig teltek a cellák. Az ágyakba és a padlóba függõleges fénycsövek hasítanak. A szoba a terébe éles tõrként hasító neonokkal veszélyes tereppé válik: állandósul a kihallgatás légköre. A fénypengék vakítanak és mindenütt jelen vannak, néhol még az ágyakat is keresztül szúrják. Művészetre utaló újságokat, könyveket – egy Thomas Bernhard komédiát, egy Beuys fotóját tartalmazó művészeti lapot, és egy fotóművészeti folyóiratot – préselnek a földhöz, miközben meg is világítják azokat. A neoncsövekkel „kiegészített” szoba-struktúra megtöbbszörözve, teret kitágítva tükrözõdik vissza a padlón és falon körbefutva embermagasságig felvitt lakkrétegben.

SANDRA RICHE
1971-ben született Aubervilliers-ben, Franciaországban. Berlinben él és dolgozik.

104-es, 108-as és 149-es cellák. Er verschsaffte sich weitere Aussichten (Újabb kilátásra tett szert). A 104-es, világos cella szürkés vécékagylóval és mosdóval. A falon az idõ megkövült lenyomatai: csigák és kagylók csillogó házai, vázai. Befalazva. A munka címe a falra tett tükörcsempébe gravírozva. Talán ez a legkönnyebben – talán túl könnyen is – „olvasható” munka: az „ékszerként” beépített természeti formák, egy „újabb kilátással”, távoli és (meg)hallgatható dimenzióval tágítják ki a teret.
A következõ cella kevesebb meglepetést tartogat: falra felcsavarozott naplólapokon ugyanaz a bejegyzés – „Leiden” (szenvedni) – olvasató különbözõ idõpontoknál. A plafonról leválni készülõ vastag festéktöredékek „lapjai” jobban vonzanak: ezek lehullott darabjait halmozza fel a művész a következõ, a 149-es cellában Ich Warte auf Dich (Várok rád) címmel.
A rétegek egymásra pakolva állnak a padlón, az asztalon és a sarokpolcon, hátoldalukra grafittal felírva ismétlõdik a címadó mondat. A még a plafonhoz kapaszkodó festékdarabok belsejére is ez a felirat került. A monoton, végtelenül ismétlõdõ mondat és a faldarabok visszatérõ ritmusa leírja és kiterjeszti az egzisztenciális magányt a falakon, a cellán túlra is.

VINCZE OTTÓ
1964-ben született Kisvárdán, Magyarországon. Szentendrén él és dolgozik.

103-as és 147-es cellák. Tag für Tag (Napra nap) az elsõ munka címe. A sötét cellát egy kilyuggatott vaslemez „függönyözi” el. Dõlésszöge megegyezik a börtönablakokon kívülrõl használt (pl. a váci fegyházon is általános) fénycsökkentõ vaslemez dõlésszögével. Megerõsített vaskerete még hangsúlyosabbá teszi az ablak geometriájának rideg zártságát. A lyukakon beáradó fény egy speciális fényszűrõn keresztül, a kinti idõjárástól is függõen jut a cellába. A sötét cellában, az elõzõeket még inkább felerõsítve, egy újabb zárt geometrikus idom a padlón. Egy vaskocka, melynek lapjain ismét a lyukak sorakoznak. Belsejében villanykörte sárga fénye pulzál, „lélegzése” a ritmusba rendezett, az esetlegesen kifúrt lyukakon át élettel tölti meg a sötét cellabelsõt, felvillanó fénypontokat vetítve a fal felületére. Fel-felgyulladó majd kihunyó élet-pillanatok ezek éppúgy, mint az ablakon beáradó fény-ritmusok ismétlõdõ mintázatai: kétszeresen kontrollált létlehetõségek felvillanásai. Napra nap, a börtönfalak között kitáguló és beszűkülõ idõ relativitásának érzetét közvetítik.
Az installáció ugyanúgy egyértelmű folytatása Vincze Ottó geometriát és költõiséget egy zárt kompozícióba szerkesztõ, az adott térrel dialógusra lépõ munkáinak, mint a következõ, a 147-es cella térberendezése. Letzte Möglichkeit (Utolsó lehetõség): százhúsz kiszáradt, áttetszõen aranyló júdáspénz (Lunaria annua) lelógatott, az ablakot körülvevõ sorai követik a mennyezet boltívének görbületét. Megszemélyesítik a fényt, konkrét fizikai és átvitt teológiai jelentésében egyaránt, miközben finom lebegésük éles kontrasztban áll az ablak súlyosan zárt vaskeretével. Az ablak alatt, meghosszabbítva annak vonalát, feliratok váltakoznak felerõsödve, majd kihunyva a falon. Az ima négy alapeleme: Hálaadás, Bűnvallás, Kérés és végül Dicsõítés. Az emberi létezés utolsó lehetõségei, a fényben való feloldódáshoz segítõ kapaszkodó-szövegdarabok. Az Utolsó lehetõség címet ennek ellenére Vincze Ottó egy, a börtönben talált papírdarabra írt felhívó, utasító szöveg alapján adta installációjának. Ezt a feliratot pedig egy borbély hajvágásra szólító rendelkezésén találta, mintegy akaratlanul is utalva korábbi installációi a profanitást a szakralitással ütköztetõ látásmódjára. Az intézményesített elbizonytalanítás – a tér, az idõ, az egzisztencia relativizálásának – kellékeire finoman utaló kétszeres zártságból feloldhatatlan magány árad. A júdáspénz csillogó fénnyé lényegülésének ellentmond a cellába, vaskeretbe zárása. A fény által áttetszõ, minimális szélmozgástól is meglebegtetett, súlyukat vesztett hit-darabkák, az emberi árulás eshetõségére, a létezés kettõs, emberi, és fény által megvilágított természetére is utalhatnak. Jelezhetik a meg-megcsillanó utolsó esélyek valódi és intenzív, de soha vissza nem térõ választási lehetõségét.

A vizsgálati börtön egyik cellájának falára valaki ceruzával és golyóstollal egy szélrózsa-graffitit „tetovált”. A „fájdalom szélrózsája” (Frank Hiddemann**) számtalan irányba mutat: nem kevés művész készített bebörtönözve, de legalábbis hasonló szituációban vagy szituációról műveket. Így tett Canova, Courbet, Schiele, de ide sorolható Goya Õrültek udvara sorozata, vagy a már említett Bourgeois-installációk is.
A kelet-német területek „történetei” a közép-európai régióban ismerõsek, s talán épp ezért, az erfurti „börtöninstallációk” számomra sokkal inkább az általános és egzisztenciális tartalom felõl közelíthetõek meg. Miközben persze politikai tartalmuk, a helyi történelmi kontextussal és ugyanakkor a személyes történetekkel való kapcsoltuk nyilván alapvetõen befolyásolja az ott élõk, az „érintettek” reakcióit. Ebben a „sűrű” értelmezési-közegben, talán nem véletlen, hogy néha úgy tűnik, a fiatal művészek az általánosabb, könnyen érthetõbb műveket létrehozása felé mozdultak el. Azonban a párbeszéd és az értelmezés processzusának megkezdése, és folyamatos működ(tet)ésének ténye a lényeg. Felidézni és megõrizni az emlékezet számára, és befogadni a visszafordíthatatlant. Erfurtban és a történelem hasonló helyszínein egyaránt.

* Ueli O. Kräuchi: Helyszínváltás, a Mythen csoport
kiállítása (kat. bev., Mercedes-gyár, Zella-Mehlis, 1998. jún. 27 – szept. 23.), 24.o.; Molnár Edit: Keletnémet szabásminták. Beszélgetés Vincze Ottó képzõművésszel, Műértõ, 2004./jan., 11.o.; Százados László: Falvarrás, tér- és tárgyszabászat / Az emlékezés geometriája. Lettre Internationale, 2004. 54. sz ., 47.o.;
Nagy Barbara: Rendbe függesztett metafizika. Balkon, 2004/5., 19-20.o.; Johan Van Dam: „Talált tárgyak.” Városképek, 2005/3., 25-26.o..; Berkovits György: Tolerancia-tematika. Szentendre és Vidéke, 2003. okt. 31., 6.o.
** Frank Hiddemann: Die Windrose des Schmerzes. In:
EINSCHLUSS (kiállítási kat., Az Állambiztonsági Minisztérium vizsgálati fogság céljára létesített egykori intézete, Erfurt), 2005, 5-7.o.