A megfestetlen képek inspiráltak

Gergye Krisztiánnal beszélget
Ivacs Ágnes

A MU Színház új összművészeti programsorozatot indított novemberben*.
A program célja, hogy teljes alkotói szabadságot biztosítva a lehetõséget felvállaló művésznek, évrõl évre felmutassa egy meghívott alkotó munkásságának összegzését. A MU PORTRÉ 2005 elõadás-sorozat elsõ meghívottjaként Gergye Krisztián kortárs jávai táncos-koreográfus mutatta be alkotói önarcképét.

I.Á.: Hallottam elõadás után, hogy azzal húztak, retrospektívet csináltál?
G.K.: Nem, nem retrospektívet! Nem is szeretném, ha ezt leírnád. Sok mindent csináltam, amióta a tánccal foglalkozom, és egyáltalán nem ez volt a célom. Egy új programsorozat indult a MU Színházban, melynek keretében meghívnak egy művészt, aki képes egyfajta összegzésre. Én ezt az egy hetet arra használtam, hogy szétszedtem, meggyilkoltam azokat a darabokat, amiket eddig létrehoztam. Ugyanis ha ma, Magyarországon az ember létrehoz egy produkciót, tehát életre hív egy magánmitológiai történetet, s életre kelti a benne szereplõ lényeket – nem tudja õket működtetni. Nem tudja végigvinni a sorstörténetüket, mert legfeljebb öt alkalom van rá, hogy az a karakter színpadra lépjen. Öt alkalom, az annyi, mintha eleve halva született volna. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy igazából évek óta ugyanazok a lények köszönnek vissza a munkáimban, csak más és más formát öltenek. Viszont van egy hülye kényszer az emberben, hogy mindig újat akar mondani, vagy új produkciót akar létrehozni, és így olyan lényeket veszítek el, melyeknek a mai napig megvan a létjogosultságuk. Ezeket hívtam vissza a mostani darabokban: élve boncoljuk, analizáljuk, alkatrészeire szedjük, és új kontextusban összerakjuk õket, magyarul hagyjuk, hogy továbbélhessenek.
I.Á.: Azt írod a neten**, hogy ez az egyhetes portrésorozat egyszerre felmutatás és áldozathozatal. Azoknak az embereknek az arcképe, akikkel együtt dolgozol, és akiken keresztül megmutathatod a saját portrédat. Ugyanakkor áldozathozatal is. Az elsõ napon, amikor Tárnok Mariann behozott három kis koporsót, arra gondoltam, talán szimbolikusan ezekben vannak az elhalt darabok. A művek feláldozására, lezárására, eltemetésére utalnak a koporsók?
G.K.: Igen, akár a darabjaim is lehetnének bennük. De közben élnek is, hiszen egy élve boncolásnak vagyunk a tanúi, és minthogy élnek, valamilyen szinten reagálnak. De hogy ezt meddig lehet húzni, hogy meghal-e közben a boncolt lény, ez volt ennek a kísérletnek a lényege. Vagy az, hogy mit jelez vissza. Kegyetlen dolog ez, mert ha az ember szeretett, vagy csak egyszerűen „élõ”-lényként kezeli az alkotásait, akkor nagyon fájdalmas ennyire beléjük vájkálnia. De ha alapvetõen halálra vannak ítélve a rendszer miatt, amelyben létrejönnek, akkor miért hagynám, hogy más ölje meg õket. Én legalább tudom, mit áldozok fel. Ilyen szempontból áldozathozatal.
I.Á.: Ha ez a rendszer halálra ítéli a darabjaidat, akkor a felelevenítésük mindenképpen provokációnak, társadalom- vagy kultúrakritikának számít. Errõl szól a „szívesség-színház” kategória?
G.K.: Úgy érzem, ráférne a szakmára és erre a színházi világra egy egészséges demonstráció. Demonstrálni amiatt, amiért inkább én magam gyilkolom meg a saját darabjaimat, minthogy más tegye meg. Próbálkozunk az alternatív színházi keretek között – nagyon utálom ezt a szót, szerintem ez nem alternativitás, inkább kényszer, de mindenestre így van aposztrofálva –, tehát a kortárs táncszínházi keretek nem feltételeznek mást, mint az elhazudott tökéleteset.
I.Á.: Arra gondolsz, hogy az alternatív színház megnevezés degradáló?
G.K.: Számomra nem létezõ fogalom, mások használják degradálóként, holott sok színházi újítás innen jön.
I.Á.: Alapvetõen pénztelenséget jelent?
G.K.: Utálom a szegényszínház-nyilatkozatokat. Ez a demonstráció, amit szerettem volna megvalósítani, de nem sikerült, arról szólt volna, hogy van bizonyos támogatottságunk, kaphatunk az Nemzeti Kulturális Alaptól, a fõvárostól és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától pénzeket. Az adott viszonyok között nagyon örülünk a pár millió forintnak, ami összejön egy egész éves működésre, de próbálj meg ebbõl, ami olyan minimális pénz, hogy kõszínházi berkekben egy elõadás negyedét se teszi ki, létrehozni, mondjuk két produkciót. Itt ez megtörténik, hétszázezer forintból létrejön valami. Ebbõl kell honoráriumot, díszletet, jelmezt, mindent fizetni, mégis van egy olyan igény az emberben, hogy csak azért is csinálja, mert abban gondolkodik, hogyan alkothatna remekművet. Persze nem erre készül az ember, hanem egyáltalán össze akar hozni egy elõadást, ami vagy remekmű lesz vagy nem, de azt már úgyis maga a darab dönti el. Mindenesetre létre akar hozni valamit. És itt jönnek be az alternatívnak nevezett szegényszínházak, ahol persze visszatérõ toposz a „gyere, csináld, de nem tudunk fizetni”, amiért viszont nem a színházak hibáztathatóak. A Kínos című darabom esetében majd beledöglöttem, hogy kifizessem a tizenhárom szereplõt és az õket kisminkelõ embereket, a jelmezeket és azt a kevés díszletet, amely minimál pénzekbõl jött létre, a fénytervet stb. És kijön belõle egy ilyen projekt és megy nyolcszor. Ami már nagy szám, tehát elájulok a gyönyörűségtõl, mellesleg pedig mit tudom én, hány millió forint adósságot rakok a hátam mögé.
És innentõl működik a szívesség-színház kategória. Szívességet kérek a táncostól, hogy szerepeljen a darabomban, szívességet kérek a jelmeztervezõtõl, hogy elkészítse a jelmezeket, szívességet kérek saját magamtól, hogy megcsináljam a koreográfiát. Baráti viszonyokból és belsõ elkötelezettségbõl jönnek létre a darabok. Én vagyok az, aki szívességet kér, de igazából az állam az, aki szívességhelyzetbe kényszerít. Viszont azt gondolom, hogy bizonyos darabok nem lehetnek szívesség-színházak, és nem lehetnek szegényszínházak, ezért találtam ki, hogy a portréhéten belül leszarom a tökéletesség látszatát.
Azt használom, ami van, nem találok ki új jelmezt, vagy díszletet, csak amennyire feltétlenül szükséges: a már meglévõbõl hozunk létre valamit, nem újat, de mégiscsak azt. A portréhéten azt akartam megmutatni, hogy hogyan működök én, hogyan reflektálnak rám a táncosok, a szereplõk, miként működik az alkotói folyamat mindenféle elkötelezettség és a tökéletesség igényének való megfelelés nélkül.
I.Á.: A portréhéthez írott ars poeticádban a következõt olvashatjuk: „Azt képzelem, a nagy Alkotó alszik. Folyamatosan, öröktõl fogva. Nem mindig álmodik, és nem mindig álmodik mélyen. (…) A szereplõk csendben várják, mikor kezdõdik újra az Álom, és kinek a története folytatódik.” Ez engem egy Borges-mesére emlékeztet...
G.K.: Pedig én találtam ki. Felfedezek magamban bizonyos szerepszemélyiségeket. Elkezdem ezeket működtetni, s ha már megtaláltam, akkor megpróbálom másokból is elõhívni õket. Az, akit másból hívok elõ, nyilvánvalóan egy másik lény lesz. De mivel a saját szerepszemélyiségemet rakom hozzá egy másik táncos testéhez, mégis belõlem fog kiindulni. Teljesen más síkra terelõdik persze, hisz minden színpadi lény azért működik, mert ez neki is egyfajta önismereti játék. Akár tudatos, akár nem.
I.Á.: És te mint alkotó mindig pontosan tudod, hogy kinek a története folytatódik? Mennyire tudatos vagy ösztönös ez az önismereti játék?
G.K.: Itt és most nem tudnám megmondani, kinek a története folytatódik. Vizuális típus vagyok. Azokat a lényeket, amelyeket színpadra teszek, csak attól a pillanattól kezdve látom élni és működni, amikor valóban megszületnek. Elõ kell õket hívni, és erre csak a próbateremben vagy a színpadon van lehetõség. Nem vagyok az a fajta skizofrén, akivel három kentaur sétál szembe naponta. Van egy belsõ világ, amit meg kell nyitni és az egy külön csoda, amikor beléphetsz ebbe a világba. És ha egy táncos kinyitja magát, én bele tudok bújni. Innentõl kezdve olyan, mintha õ lenne az irányító, de itt valódi „megtermékenyítés” jön létre.
I.Á.: Így utólag visszatekintve, a hét nap számomra a termékenységrõl szólt: mintha egyfajta termékenységi rítus vagy teremtéstörténet szemtanúi lettünk volna.
G.K.: Az egész hetet eluralta az anya-problémakör. Bár hivatalosan az elsõ napot neveztük „anyanap”-nak, de azáltal, hogy Zarnóczai Gizella, Tárnok Mariann, Varjú Lívia és Négyesi Móni ezen a napon anyaként jelentek meg, azt eredményezte, hogy innentõl fogva az egész hét során egyfajta anyaszerepet töltöttek be. És ha az egész hetet a teremtéstörténetbõl vezetjük le, nem feltétlenül a bibliaiból – eredetileg azt szerettem volna, ha minden napnak hét szereplõje lett volna, de ez végül másképp alakult –, akkor mindenféleképpen a nõt, az anyát akartam megmutatni, akibõl ez a sok szerencsétlen ember kinyomódik. Magát a szülést és a születést akartam a középpontba állítani.
I.Á.: Nagyon erõs kép, amikor a testükön görgetnek téged az anyák. Az elõadáson nem tudtam eldönteni, hogy ez egy történés vagy egy mitikus alakzat.
G.K.: Hát nem ez a tökéletes beleszületés a dolgokba, amikor a nõk a saját testükön keresztül hoznak be egy új testet? Jól megélhetõ pillanat: érzed Gizus apró csípõcsontját meg a bõr találkozását, ahogy roppan a súlyod alatt, és érzed, hogy mindennek van súlya, testnek, léleknek… Az egész arról szólt, hogyan kerülünk bele a saját helyzetünkbe, milyen anya szülhette azt, aki az egész hetet oda fogja tenni – ez persze csak egy szerep, ami túlmutat rajtam.
I.Á.: Számomra mégis a hatodik nap szól a legplasztikusabban a születésrõl, ott még a teljesen avatatlan szemlélõ is, aki még soha nem látott tõled semmit, pontosan nyomon tudta követni a mitikus lények születését.
G.K.: A hatodik nap volt az eufória, a tökéletes pillanat. Minden táncos egy lénnyé vált. Az a magánmitológia, ami bennem létezik, azon a napon plazmaként kiáradt: együtt pulzáltunk, egy vérkeringés voltunk. Az összes lény elõjött, ami bennem létezik…
I.Á.: Én úgy láttam, hogy az egyes formációk, pl. a sziámi ikerpár, amint megszülettek, azonnal szeretkezni kezdtek. Ez lenne a mitikus lények általános létformája?
G.K.: Nem véletlenül volt „teremtésmítosz” a nap munkacíme, mert a teremtés folyamatos szeretkezésbõl születés, majd „visszaszületés”. Folyamatos termékenységi rituálé.
I.Á.: Arra gondoltam, hogy bármilyen mitikus lény létrejötte két vagy három torzóból, magát a szerelmi aktust szimbolizálja…
G.K.: Igen, szerelmi aktus is egyben. Például két nõnek az egymásba kapcsolódása a sziámi ikrekben pont arról szól, hogy termékenyek vagy terméketlenek, hogy egymást szülték, vagy egymásba születõdnek vissza.
I.Á.: A hatodik nap eufóriájának a negyedik lehetne az ellenpontja – ami egyébként pontosan a hét közepe volt –, a mélypont, az abszurd, mind közül a legdöbbenetesebb. Jó értelemben, mint Lars von Trier Dogville-je, ami a gyötrelmesen hosszú bevezetõ szakasz után teljesen felforgatja az ember világról és önmagáról alkotott képét.
G.K.: Tudtam, hogy kell egy ilyen nap, mert féltem, hogy túl egocentrikus lesz az egész. A rendszer annyira kitalálta magát, hogy tényleg nem lehetett máshol ez nap, csak csütörtökön. A csütörtökkel kapcsolatban nem tudtam eldönteni, hogy boldog vagyok-e vagy szégyenérzetem van-e, jó voltam vagy rossz. Azért nem tudtam, mert aznap olyan határokat léptünk át, amiket eddig még soha. Ott kulminálódott a kísérleti jellege az egész portréhétnek, a zenenélküliség kipróbálására gondolok. Nyilván minden táncost, koreográfust foglalkozat a gondolat, milyen zene nélkül dolgozni és azt hiszem, az a fajta csendhasználat felért az istenkísértéssel. Óriási színházi élmény volt, színházi, nem táncos.
I.Á.: Az este központi – de egyébként az egész hetet végigkísér(t)õ – motívuma az almaevés volt, ami a bibliai teremtéstörténetben is kulcsszerepet játszik.
G.K.: Mindenki beleharap az almába. Ahogy Sisso írta a Magyar Narancsban: mindenki felelõsségre vonódik a bűnbeesésért – tehát az almáért –, avagy senki, hiszen aki beleharap, az azonnal kiköpi, mert annyira rossz. Ez szerintem nagyon pontos***.
I.Á.: Ez az elõadás színtiszta komédia volt – fekete komédia –, de úgy vettem észre, hogy a többiben is rendre feltűnnek a komikus elemek. Például a három kis koporsó, a cigaretta habzsolása, a fogkefe az elsõben…
G.K.: Számomra nagyon fontos pontok ezek, mert iszonyúan keresem a valódi humor forrását, azt a fajta humorét, amin óriásit kacagsz, de közben elbõgöd magad, mert olyan szörnyű. Egy anyai történetrõl lehet nagyon komolyan beszélni, de ha nem ellenpontozod, akkor egy idõ után nyálas lesz, mert semmilyen gesztus nem lehet hiteles humor nélkül.
I.Á.: A vasárnap viszont patetikus nap volt: te meg Ágens kiültetek a nézõtérre és a négy anyaszereplõ is csak ült és nézte az elõadást. Többen mondták, hogy úgy érezték, mintha kiültetek volna a történetbõl.
G.K.: Az valami csoda volt! A legnagyobb ajándékot ott kaptam meg a táncosoktól, az a nap a hét megkoronázása volt. Itt az anyáknak nincs más létjogosultságuk, csak nézni: ez az elengedés pillanata. Ezért nekem is csak ülnöm volt szabad ott és néznem.
I.Á.: A teremtõ megpihen, a művét szemléli és látja, hogy az jó.
G.K.: Ez így borzasztóan hangzik, fúj, de igen, bevállalom. Lehet, hogy ez valóban egy választóvonal volt, mestervizsga. Nagyon izgultam, mert elég pofátlan helyzet így huszonkilenc évesen az embernek a saját önarcképét nyomni egy héten keresztül a MU Színházban. De azt gondolom, hogy ennek most kellett megtörténnie, ez igazából valaminek a kezdete és nem a lezárása. Nem összegzés, inkább kapunyitás. Eléggé gyökértelen figurának tartom magam és a művészeten keresztül a saját gyökereimet teremtem meg mind a személyesen, mind alkotóként.
I.Á.: A szakmai gyökértelenség azt jelenti, hogy nem végeztél táncművészeti iskolát?
G.K.: Igen, magam csinálta koreográfus vagyok, de azt gondolom, hogy a szakma elismeri a munkámat, már nem jelent problémát, hogy honnan jöttem.
I.Á.: Köztudott, hogy a jávai tánc felõl jöttél, de a portréhétbõl úgy tűnik, ma már csak elemeiben használod. A jávai létállapot mégis folyton jelen van. Ez az, ami letisztultan megmaradt a táncból? Végül is ez egy elõadói attitűd vagy a művészethez való viszony?
G.K.: Elemeiben, technikájában, részleteiben használom a jávai táncot, megbontom, átlényegítem, tehát eszközként áll a rendelkezésemre, de a gondolatisága, a filozófiája maradéktalanul benne van a dologban. Ez az állapot tökéletesen visszajelzi, hogy rossz vagy jó vagy, tehát azonnal tükröt tart eléd. Pontosan tudod, hogy mikor vagyok benne az általam elõadott történetben, mikor nem a saját egómból és szépségvágyamból vagy puszta exhibicionizmusból beszélek, hanem azt a lényt jelenítem meg, akit kell – legyen az egy jávai eposzhõs, egy isteni figura vagy egy Gergye-féle magánmitológiai lény. Pontosan tudom, hogy az a lény működik-e a színpadon vagy én magam. Azt szokták kérdezni, hogy vagyok képes visszanézni magam videón, de én soha sem önmagamat látom. Ott nem Gergye Krisztiánt kell nézni, hogy vannak-e ízületei – ilyen kérdések szoktak felmerülni –, az a lényeg, hogy az a lény, amelyet megjelenítek, milyen. Gonosz vagy jó, szörnyű vagy önfeláldozó. És én azonnal látom, hol hibáztam, hol tettem ellene.
I.Á.: Akkor mondhatjuk úgy, hogy a jávai létállapot a művészet autentikusságát jelenti?
G.K.: A belsõ hitelét.
I.Á.: Mitõl jávai?
G.K.: Mert jávai módon hiteles. Az önfeladáson keresztül ereszkedik bele abba a szerepbe, szerepszemélyiségbe, ami csak így tud életre kelni és kommunikálni másokkal.
I.Á.: Az egóból való kiindulás sem feltétlenül rossz.
G.K.: Sõt. Ha valakire rámondható, hogy egotripet tud csinálni, akkor az én vagyok. Én aztán jól elvagyok az egómmal. De ezt a módozatát ismerem a belsõ hitelességnek. Végsõ soron kétfajta színházi jelenlét van, az igazi meg az eljátszott, a hazug. Hiszel neki, vagy nem hiszel neki. Igazán megtörténik, vagy csak színleli a történést. A színpad nem hazudik. Ha lemész a színpadról, azonnal tudod, hogy valami nem stimmelt.
I.Á.: És mi a helyzet a személyiséged gyökértelenségével? Mirõl szól ez, bizonytalanságról?
G.K.: Nem, inkább a magányról. A művészet biztosítja a magány létjogosultságát és közben meg is szünteti azt. Fantasztikus társakra lelek, ezért nem vagyok magányos.
I.Á.: Az egzisztenciális magány, az ember alapvetõ egyedülléte jelenik meg a hermafrodita alakjában, amely egy szellemi lény, mert nem tud kapcsolatot teremteni a külvilággal?
G.K.: Csak a Kínosban hermafrodita, inkább androgün. A férfi és a nõ harmonikus montázsa. Ugyanígy az unikornis is a tökéletes androgünitást szimbolizálja. A harmóniát. Nincs neme. Õ az egy. A tökéletes viszonyulási pont. A kentaur már billeg jobbra-balra, lehet ilyen is, olyan is.
I.Á.: A mitikus lények mind több részbõl összeragasztott karakterek. Folyamatosan montázsokat készítesz. Honnan jön a „montázsolás”? Arra gondolok, hogy neked komoly kapcsolatod van a képzõművészettel, kimutatható a festõk hatása a darabjaidban, sokszor egyenesen róluk nevezed el õket.
G.K.: Képzõművésznek készültem, festõ akartam lenni. Aztán valahogy elterelõdött ez a történet, de a mai napig bennem van ez a kényszer, ugyanolyan kényszeresen látok vizuális dolgokat, mint amilyen kényszeresen hozom létre a produkciókat. A képzõművészet és a tánc nálam egyáltalán nem elválasztható egymástól. Amit az egyikben kiélek, azt kiélem a másikban is, egyik sem működhet a másik nélkül. Ha nem látnám azokat a képeket, melyeket montázsként létrehozok, nem tudnám megmozdítani õket. Schiele számomra egyértelműen tükör, amiben saját magam nézek vissza saját magamra. Mintha én lennék õ: az összes rajza, festménye, a nõi lényektõl a gyerekekig mind.
I.Á.: Boschban is felfedezted önmagadat?
G.K.: Bosch más. Bosch egyfajta szellemi vezetettség. A schielei világ egy erõteljes de sajátos arculat. Tökéletesen analóg azzal, ami én vagyok. A boschi világ vitt el a montázsolás felé, illetve a szimbólumok igazi felfedezéséhez. Egyébként elõbb találtam rá a montázsolásra képzõművészetben, de most már ugyanazt teszem a táncban is. Sokszor egymáshoz nem illõ dolgok hordozzák a belsõ mondanivalót, amikor például egy kéz helyére odakerül egy láb és ez a képzet tökéletesen közvetíti azt az információt, amit ki akarok fejezni. Tehát a képzõművészet nem választható el a tánctól, és a montázs köti össze a kettõt.
I.Á.: A portréhét folyamán honnan jött az ihlet?
G.K.: Most nem a montázsaim inspirálták a darabot, bár folyamatosan montázsokat készítettem. A megfestetlen képek inspiráltak. A nem látható képek. Mintha le lennének takarva a vásznak, de közben tudod, hogy remekművek vannak rajtuk.
I.Á.: Akkor miért nem nézed meg õket?
G.K.: Mert nem megnézhetõk, még nincsenek készen. És még most sem készek, de akkor is ezeknek az inspirációjából született ez a hét.
I.Á.: Arra gondolsz, amit már korábban is említettél, hogy a portréhét nem összegzés, hanem valaminek a kezdete?
G.K.: Igen. Mostantól szeretnék idõt hagyni a dolgaimra. Az elõadás kiérlelése, kiforrása, szóval a dolog alkímiája eltart egy ideig, holott pont ma fogalmaztam meg, hogy innentõl kezdve vége a véletlenszerűségnek: minden a véletlenre van bízva. Mert igazából egy perc alatt tudok egy új darabot csinálni, ha akarok, és három évig is dolgozhatok valamin. Ezt a szabadságot szeretném elérni. Megválogatni a pillanatot, hogy mikor mit rakok ki. Hogy mi az, amit megmutathatok. Csak érzeteim meg vízióim vannak a jövõvel kapcsolatban, de hogy jó felé megy a dolog, azt tudom. És hogy nem lesz harc nélküli, az is biztos.

MU PORTRÉ 2005. Meghívott művész: Gergye Krisztián, MU Színház, 2005. okt. 31- nov. 6.
** www.mu.hu
*** — sisso-: Egyhetes, szép hulla — "7",Gergye Krisztián
koreográfusi portréja (táncszínház), Magyar Narancs, 2005. nov. 10.