A relatív sovinizmus több formában is megjelenik ma Magyarországon. Büszkén hangoztathatjuk azt a téveszmét, hogy a régióban mi emeljük a legmagasabbra a mûvelõdés zászlaját, de mondhatjuk a rossz társaságba keveredett úriember rezignáltságával, hogy mi állunk a legközelebb a nyugati sztenderdekhez, politikai korrektségünknek köszönhetõen messze kiemelkedünk nacionalista apátiába süllyedt környezetünkbõl. A regionális kultúrfölény érzete minden politikai helyzetben újratermelõdik. Döbbenten tapasztalom, hogy ez Lengyelországgal szemben is megnyilvánul (a varsói kormányváltás óta egyre gyakrabban), írásos nyomára legutóbb Lengyel Lászlónál bukkantam. Nemrég azt mondta egy interjúban, hogy „az igazi tragédia a Nyugat számára Lengyelország: a Nyugat ugyanis azt hitte, hogy a nacionalizmusnak és az ökölrázásnak vége, és rá kellett döbbenniük, hogy nem”.
Pedig kár a Nyugatot félteni Budapestrõl – Lengyelországtól. A nacionalista ökölrázók legnagyobb popsztárjai nem írtak rockoperát. Mieszko királyról (aki nem is szent) és a kereszténység felvételérõl, aztán a sikeren felbuzdulva nem készítettek az ötletbõl egész termékcsaládot, nem haknizták vele végig Litvániát, Fehéroroszországot és Ukrajnát, hogy belesulykolják a keleti végeken rekedt határon túliakba a poposított nemzeti sztereotípiákat. Ha egy ilyen jelentõs, hisztériára a legkevésbé sem hajlamos gondolkodó mégis így vélekedik róluk, az csak azzal magyarázható, hogy nem tanulmányozta a Broniewski-projektet, nem volt a XIX. századi erõdökbõl átalakított, nagy népszerûségnek örvendõ kocsmák egyikében, a Fort Mokotówban tartott, Novemberi éj fantázianevû partin.
Az eseménysor a múzsák valóságos csúcstalálkozójaként vonul be a történelembe. A multimediális Gesamtkunstwerk megmozgatta a lengyel képzõmûvészeti és irodalmi elitet; a lengyel rock-, punk- és hiphopzenekarok közös CD-n adták ki Broniewski megzenésített verseit, ezen olyan nagyágyúk szerepelnek, mint a Pid¿ama Porno, a költõként is a legszûkebb élvonalba tartozó Marcin wietlicki (a Szuronyt szegezz! címû költeményt adta elõ), vagy a nemrég befutott nõi együttes, az Andy, amely Budapesten, a Merlinben is fellépett, 2005 nyarán pedig Kínában is koncertezett; bemutatták A Visztula partján címû befejezetlen film fél évszázada dobozban heverõ részleteit, amelyet a költõ lánya, Joanna Broniewska-Kozicka készített apja A Visztula címû poémájából, együtt dolgoztak a forgatókönyvön, de 1954-ben „Anka” tragikus halála véget vetett a munkának; kiállítottak egy csomó könyvet (köztük egy olyat is, amelyet igen részegen, olvashatatlan írással dedikált a szerzõ) és fényképet, a galériában még mindig kapható kitûzõ és vodka. Legnépszerûbb verseit képregényekben dolgozták fel. A rendezvény rögtön nemzetközivé vált, hiszen a kiállítás Berlinbe is eljutott.
Az egészben maga az alapötlet a legelképesztõbb. Vajon ki és miért látott ekkora fantáziát Władysław Broniewski (1897–1962) költõben, aki 1989-ben kikerült a tananyagból és persze az irodalmi kánonból is, akit feledésre ítéltek a jó ízlés és a totalitárius örökségétõl szabadulni vágyó demokrácia nevében? Elsõsorban azt a nemzedéket izgatja ennyire a figura (a jelenléte e projekttõl függetlenül is egyre erõsebben érezhetõ volt az elmúlt években), amely már Miłoszból, Herbertbõl és Szymborskából írt dolgozatot, ha le akart érettségizni. Mintha pár éve nagyon tehetséges budapesti gimnazisták megunták volna, hogy állandóan Petrivel és Máraival nyúzzák õket, és titokban Váci Mihály költeményeiért lelkesedtek volna (akkor, amikor már a kínaiak is Kunderát olvasnak), artzinjeikben pedig rendszeresen közölték volna egy-egy versét – szembeállítva betyáros õszinteségét az álságos fogyasztói kultúrával és a média látszatvilágával. Mert az sem (mindenre) jó, ha egy költõ nagyon okos. Néha talán nem árt kissé lebutítani a költõ szavát – és jól fölhangosítani.
Az õskommunista Broniewski az avantgárd iránt is érdeklõdõ, temperamentumos proletárköltõ volt. A lemezen hallható is elõadásában a Munkanélküli címû vers (unplugged). Valahol félúton az ének és a beszéd között regöl arról, hogy munkát kéne találni, hogy legyen pénz ételre, italra; sorstársait minden különösebb taktikázás nélkül elvtársaknak titulálja. Ugyanakkor a romantikus örökségre is igényt tart, sõt kiélezett helyzetben, például 1939-ben hajlamos volt szembeállítani az utópiát a hagyományos lengyel függetlenségi ethosszal, a fennkölt sienkiewiczi lovagi erkölcsökkel. Ha nagy baj van – a haza minden elõtt.
A háború alatt a Szovjetunió kevésbé megnyerõ arcát is megismerhette, de végül valahogy csak kiszabadult közép-ázsiai számûzetésébõl, Anders hadseregével Nyugatra került, de némi habozás után elvetette az emigrációt. A hazatérés után pedig már nem volt megállás. Nehezen felejthetõ költeményt írt Sztálinról, sõt késõbb sem tagadta meg teljesen, úgy gondolta, e mûnek akkor is lehet komoly irodalmi értéke, ha a hõsét esetleg ma már másként látjuk. Õ lett a szocreál ikon, akit valamiféle koroktól független, abszolút toplistán a romantikus triász mellé akartak helyezni – ezért nevezték el az egyik varsói kerület fõ proszpektjeit Mickiewiczrõl, Słowackiról, Krasinskiról és Broniewskirõl.
A negyedik vátesz – meg „a lengyel Majakovszkij, aki túl sokáig élt”. De hogy lett belõle XXI. századi, trendi, lengyel Che Guevara?
Susan Sontag Fülbemászó fasizmus címû, Leni Riefenstahlról írt tanulmányában komoly nyomozás után jut arra a következtetésre, hogy a mûvésznõ még a korallzátonyokban is a náci szépségeszményt kereste. Hosszasan ír a fasizmus és az olyan kellékek „szexuális csáberejérõl”, mint a bakancs, a bõrkabát, a lánc és a vaskereszt. A vezér szexuális uralmat gyakorol a „feminin” tömegek fölött, miközben „a baloldali mozgalmak uniszexbe hajlottak, szóképeik aszexuálisak voltak”. Akkor hogyan hódította meg Varsót az Anka lányát vodkával gyászoló, élelmedett korú, szürke öltönyös, cefreszagú tanácselnökre emlékeztetõ veterán kommunista?
A Raster címû folyóiratot, majd a hasonló nevû varsói galériát alapító Łukasz Gorczyca (1972) és Michał Kaczynski (1974) beszámol arról, hogy már iskoláskorukban különös módon keveredett bennük Broniewski anyanyelvként elsajátított, ezért áttetszõnek tûnõ plebejus patriotizmusa, varsói sanzon-stílusa a legújabb szabadságmozgalmak anarcho-punk nyelvezetével, ezért fõként a forradalmi versekben láttak fantáziát, ezekbõl közöltek egyet-egyet minden számban, már a kilencvenes évek közepén is. Mivel akkor még ugyanannyira érdekelte õket az irodalom, mint a képzõmûvészet (ez ma már nem így van: a lengyel festészet éppen nagy konjunktúráját éli Nyugaton, s ebbõl, amennyire lehet, õk is kiveszik a részüket), elgondolkodtak azon, hogy Broniewski háború elõtti köteteihez a kommunista mozgalomhoz kötõdõ avantgárd mûvészek készítettek borítót. Vajon ma is összehozhatják a mûvészeti elit képviselõit a hasonló politikai nézetek? Mit kezdhet egy mûvész az állammal, vagy éppen mit tehet ellene? Hogyan ünnepeltetheti magát vele, és hogyan forgathatja fel? A költõ-festõ-filmes együttmûködés hogyan bõvíthetõ mai eszközökkel multimediális fesztivállá?
Õk választották ki a projektben részt vevõ mûvészeket – igaz, a posztpunk baloldali Wilhelm Sasnal (1972) Broniewskit tragikus alakként ábrázoló hatalmas olajfestménye már korábban elkészült. A meghívottak különbözõ nemzedékeket képviselnek, a mûvész politikai szerepét is többféleképpen képzelik el: a tömegkultúrával bonyolult intellektuális játékot folytató Zbigniew Libera (1959) e költészet forradalmi hangulatát próbálja felidézni, méghozzá igen csalafinta módon, mert a kiállított fotón a Broniewski-projekt résztvevõi dobálják a magasba a sapkájukat a harmincas évek puritán viseletében, munkásmozgalmi környezetben; a társadalmilag elkötelezett (vagyis a szegények oldalán álló) Rafał Bujnowski (1974) pedig iskolai táblán virító krétarajzzal emlékezik a kötelezõ olvasmányok szerzõjére.
Nem folytatom a névsorolvasást, de mivel már oly sokszor került szóba a politika, ezt a kontextust is vázolni kellene. Mielõtt bárki is azt mondaná, hogy ez is csak a trabantos-traubisodás retróhullám egyik ócska gegje, a két befutott varsói kurátor most már igazán megengedheti magának, hogy mozgósítsa a legfelkapottabb mûvészeket, és együtt eljátszogassanak gyermekkoruk nagy, bumfordi vörös mackójával, szeretném felhívni a figyelmet az egyik programra, a Krytyka Polityczna vitájára. A lap fõszerkesztõje, Sławomir Sierakowski (1979) nézeteit tekintve forradalmi szocialista. A fiatal szociológus és publicista a lengyel újbaloldal egyik legbefolyásosabb személyisége. Ez a nemzedék már nemcsak a kommunista idõket eufemizáló nosztalgiákat utasítja el, hanem a késõi kapitalizmus mindenható Rendszerébõl kivonuló marginalitást is. Nem kívül keresik a helyüket, hiszen õk nem naiv lázadók, hanem tudatosan használják a médiát politikai céljaik elérésére. Megállás nélkül vitatkoznak forradalmiságról és megalkuvásról a rettenthetetlen utcai harcosokkal. Tisztán politikai kategóriákban értelmezik a képzõmûvészetet és az irodalmat. Nekik aztán tényleg aranybánya Broniewski, mert jó ürügy nézeteik hirdetésére és átgondolására. Úgy látszik, nem tudják, hogy – Budapestrõl nézve – egy középkori hangulatú országban élnek, amelyet most már nyilván teljesen elviselhetetlenné és érdektelenné tesz a küszöbön álló jobboldali kulturális forradalom.



Krónika

XI. 4. 15.00 – 18.00 ð a Broniewski c. kiállítás szakmai megnyitója a varsói RASTER galériában

XI. 4. 16.00 ð sajtótájékoztató a projektrõl a RASTER galéráiban

XI. 4. 20.30. ð Novemberi éj. Parti egész éjszaka zenével és mûvészettel a Fort Mokotówban (belépés meghívóval)

XI. 5. 17.00 – 21.00 ð a Broniewski c. kiállítás megnyitója a RASTER galériában

XI. 15 – 20. 11.00 – 19.00 ð a Broniewski c. kiállítás Berlinben (RASTER, Schillinstr. 31.). Ugyanebben az idõben vendégszerepel a varsói galériában a berlini Johnen Galerie (Rodney Graham: Picasso, My Master)

XI. 26. 18.00 ð a Krytyka Polityczna c. folyóirat vitát rendez Broniewskirõl a RASTER galériában, emellett bemutatják a lap új számát

XII. 10. 18.00 – 21.00 ð Egy pohárka
Broniewskivel. A kiállítás vége.