Nagy T. Katalin - Tömegszerencse

Lévay Jenõnek makacs képzete van az építészetrõl. Adva van egy építészeti motívum, legyen az egy nem létezõ, de valamikor létezett híd, vagy egy nem működõ, de valamikor működött ipari építmény, s elindul a művészi gondolat, mint a pókfonál, Lévay körbeszövi az objektumot, behálózza, teleaggatja, átkonstruálja. És virtuális hidak épülnek a Dunán, egy roncsépítmény a művészet templomává válik. A József Attilának dedikált sorozatban is hangsúlyosan jelen van az építészet. A gemenci arborétum természeti látványai társulnak a budapesti eklektikus építészet motívumaival. Egymásra vetítõdik a kétféle táj, a természeti és az ember építette. Újfajta tájélmények, rejtett összefüggések tárulnak fel az erdõ, a víz, a nyáj és az épített környezet között. Áttűnésben sejlik fel a természeti és a faragott flóra, a tájrészlet és az építészeti idézet. Az áttűnésben a táj a domináns, az építészet alárendelõdik a természet törvényeinek. Látásunk, térélményünk radikálisan megváltozott a fotográfia, a film megjelenésével. A festészet a kompozíció törvényszerűségeit igyekezett feltérképezni, kánonokat teremtett, a fotográfia, a film igyekezett megszabadulni a kánonoktól, érvényesülni hagyta a kivágás esetlegességét, a töredékességet. A film, egymást követõ képek sorozata, a képek kiválasztása, ritmusa, dinamikája a vágástól függ. A vágással megjelent az idõ dimenziója a képi értelmezésben. Lévayt mindig foglalkoztatta a képváltás változó dinamikája, s az ebbõl építkezõ mű új látványai. Liftes projektjében a képváltás a valóságos térben jött létre, a táblaolvasóval készített felvételeken az eltolásos képrögzítéssel keletkezett új látvány. A most kiállított sorozat a filmes tapasztalatokat is megemésztve, az állóképben keresi a képváltásban rejlõ lehetõségeket. S hogyan, hol találkozik a képzõművész a költõvel? Lévay képüzeneteket küld a költõnek, képtöredéket a világról, úgy ahogy õ látja, úgy ahogy nem láthatná József Attila nélkül. Nem illusztrál, nem a költõ sorait igyekszik grafikai eszközökkel újrafogalmazni, Lévay kapcsolatot teremt a költõvel. A sorozat címe Tömegszerencse, egy jól ismert szó nem létezõ – illetve mostantól létezõ – változata. A fosztóképzõjétõl megfosztott kifejezés azt sugallja, hogy az összecsúszott képek találkozásából létrejött álomszerű látvány látszatra egy katasztrófa következménye, de valójában éppen annak ellentéte, mert a művészetben minden idézõjelbe kerül, semmi se az ami, és mégis az is. Lévay látomása Csipkerózsika álma, a megállított idõ letapogatása, idõtlenség a múlandóságban. József Attila mondja valahol: „És mintha a szív örökrõl-örökre állna s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmulás.” A tájba borult házak, homlokzatok, melyeket felfalt a buja növényzet, érzéki konkrétsággal idézik meg világunk kétféle valóságát, a természetit és az emberit, Isten és ember közös alkotását, de a művészi látomás, lett légyen verbális vagy vizuális egy másik dimenzióba emel. A valóságos térélményekbõl építkezõ struktúrák, az egymásra vetített növényi mustrák és épületplasztikák faktúrái egy érzéki textúrában olvadnak össze. A valós elemek egy nem valós teret alkotnak, s ez megváltoztatja a valós terekrõl alkotott képünket. A tájrészlet és a városrészlet áttűnésben montázsolt képét Fritz Lang: Metropolis című filmjében használta a díszlettervezõ Edgar G. Ulmer, de ott csupán egy formai párhuzam jött létre a sziklás hegyek meredezõ csúcsai és a felhõkarcolók között, mindkét motívum vertikális kiterjedésű, mintha a hegyben épületek nõttek volna, a térérzetünk nem változott, csak kicsit módosult. Lévaynál az épülethomlokzatok vertikális erõvonalainak s a tájrészletek horizontális jegyeinek összejátszása egy merõben új térélményt hoz létre. Azt mondhatnánk, míg az egyik az összeadás műveletét végzi, addig a másik esetben, Lévay a szorzást választja. A végtelen, embernélküli terek egyetlen lapon verifikálódnak, ott, ahol megjelenik egy középkorú nõalak, látomás a látomásban. Mivel a képzõművész azzal az útravalóval indított el bennünket a képek szemlélésében, hogy a lapokon József Attilát keressük, a mamára gondolunk, hiszen e két motívum tér vissza mindig oly makacsul József Attila költészetében: a mama és a mindenség, a szeretet és az univerzum. A kiállítást kísérõ kis füzetben olvashatjuk József Attila 1937 februárjában írott életrajzát, melyet egy álláskérvényhez mellékelt, és a Költõnk és Kora című vers egy részletét, melyet halála évében, 1937 nyarán írt a Szieszta-szanatóriumban, és amely így szól: „Én a széken, az a földön, és a Föld a Nap alatt, a naprendszer meg a börtön csillagzatokkal halad – mindenség a semmiségbe’, mint fordítva, bennem épp e gondolat...” A vers „mindenség a semmiségbe” sorában ott visszhangzik egy másik költemény, a – talán csak napokkal korábban írott – Ars poetica intése: „A mindenséggel mérd magad!”. 1937-ben több versében megidézte halálát, folyton készülõdött, hogy visszatérjen „a semmiségbe, ahol minden megvan” – ahogy Kondor Béla írta, egyik József Attilás mondatában. Errõl a halálvágyról Németh Andor errõl így írt: „Képzeletét többet foglalkoztatja már, ami az életen túl van, mint ami innen van azon. S mi van az életen túl? Az életen túl a semmi van, az egyre táguló űr, melyben úgy elvész a világegyetem egész anyaga, mintha minden csillagképrendszer egy-egy szállongó porszem volna csupán. Ilyen űrnek érzi magát a költõ is, melyben úgy szállong a semmi, mintha valaminek a pora lenne… Amíg él, persze, mégis 'mindenség a semmiségben'… És õ már ott él képzeletében a semmiben. Oda kívánkozik." A Költõnk és Kora című vers egy másik szempontból külön figyelmet érdemel. Az irodalomtudomány József Attila természetfilozófiai elképzeléseit éppen erre a versére alapozva tárta fel. A táguló világegyetem korszerű csillagászati világképe, a világ a táguló űrben többször felbukkan József Attila költészetében. A korabeli dokumentumok, életrajzi adatok és József Attila levelei nyomán az irodalomtörténeti kutatások bebizonyították, hogy a költõ ismerte a húszas években gyakran közszájon forgó einsteini relativitáselméletet. A „táguló világ” képzete a legmarkánsabban éppen a Költõnk és Korá-ban fogalmazódott meg: „...a világ a táguló űrben lengve jövõjének nekivág” A húszas évek táguló világról alkotott képe, az arról való gondolkodás egybeesett a némafilm megjelenésével. A film, mint új művészi eszköz, új látásmódot teremt, s ebben nagy szerep jut a tér, az építészeti tér új felfogásának, egy újfajta térképzet kialakulásának, s ez óriási hatással volt a húszas évek emberére. A már említett Metropolis című film jól példázza ezt. A ma emberének is egy merõben új térélményt szerez a világról, s ebben a számítógépes játékoknak, a sci-fi filmeknek van nagy szerepe. Lévay azonban nem használ káprázatos grafikai és látványtervezõ szoftvereket, a saját fotóiból felépített mű csak a számítógépes kép transzparenciáját használja ki, felidézve ezzel a húszas években forradalmi újításnak számító montázs-technikát. Így a József Attilának szóló üzenet kódrendszere egyszerre eredeztethetõ a költõ korából, s jelen világunk átalakuló térélményeinek megtapasztalásából.	Lévay Jenõ Tömegszerencse IV., 2005, 50×66cm
Lévay Jenõ Tömegszerencse VIII., 2005, 50×66cm
Lévay Jenõ Harmonogramok digitális réskamerával — a harmonográffal — készült felvételek Intro fesztivál, Műcsarnok 2005 december 6-7-8.

Lévay Jenõnek makacs képzete van az építészetrõl. Adva van egy építészeti motívum, legyen az egy nem létezõ, de valamikor létezett híd, vagy egy nem működõ, de valamikor működött ipari építmény, s elindul a művészi gondolat, mint a pókfonál, Lévay körbeszövi az objektumot, behálózza, teleaggatja, átkonstruálja. És virtuális hidak épülnek a Dunán, egy roncsépítmény a művészet templomává válik.
A József Attilának dedikált sorozatban is hangsúlyosan jelen van az építészet. A gemenci arborétum természeti látványai társulnak a budapesti eklektikus építészet motívumaival. Egymásra vetítõdik a kétféle táj, a természeti és az ember építette. Újfajta tájélmények, rejtett összefüggések tárulnak fel az erdõ, a víz, a nyáj és az épített környezet között. Áttűnésben sejlik fel a természeti és a faragott flóra, a tájrészlet és az építészeti idézet. Az áttűnésben a táj a domináns, az építészet alárendelõdik a természet törvényeinek. Látásunk, térélményünk radikálisan megváltozott a fotográfia, a film megjelenésével.
A festészet a kompozíció törvényszerűségeit igyekezett feltérképezni, kánonokat teremtett, a fotográfia, a film igyekezett megszabadulni a kánonoktól, érvényesülni hagyta a kivágás esetlegességét, a töredékességet.
A film, egymást követõ képek sorozata, a képek kiválasztása, ritmusa, dinamikája a vágástól függ. A vágással megjelent az idõ dimenziója a képi értelmezésben. Lévayt mindig foglalkoztatta a képváltás változó dinamikája, s az ebbõl építkezõ mű új látványai. Liftes projektjében a képváltás a valóságos térben jött létre, a táblaolvasóval készített felvételeken az eltolásos képrögzítéssel keletkezett új látvány. A most kiállított sorozat a filmes tapasztalatokat is megemésztve, az állóképben keresi a képváltásban rejlõ lehetõségeket. S hogyan, hol találkozik a képzõművész a költõvel? Lévay képüzeneteket küld a költõnek, képtöredéket a világról, úgy ahogy õ látja, úgy ahogy nem láthatná József Attila
nélkül. Nem illusztrál, nem a költõ sorait igyekszik grafikai eszközökkel újrafogalmazni, Lévay kapcsolatot teremt a költõvel. A sorozat címe Tömegszerencse, egy jól ismert szó nem létezõ – illetve mostantól létezõ – változata. A fosztóképzõjétõl megfosztott kifejezés azt sugallja, hogy az összecsúszott képek találkozásából létrejött álomszerű látvány látszatra egy katasztrófa következménye, de valójában éppen annak ellentéte, mert a művészetben minden idézõjelbe kerül, semmi se az ami, és mégis az is. Lévay látomása Csipkerózsika álma, a megállított idõ letapogatása, idõtlenség a múlandóságban. József Attila mondja valahol:
„És mintha a szív örökrõl-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.”
A tájba borult házak, homlokzatok, melyeket felfalt a buja növényzet, érzéki konkrétsággal idézik meg világunk kétféle valóságát, a természetit és az emberit, Isten és ember közös alkotását, de a művészi látomás, lett légyen verbális vagy vizuális egy másik dimenzióba emel. A valóságos térélményekbõl építkezõ struktúrák, az egymásra vetített növényi mustrák és épületplasztikák faktúrái egy érzéki textúrában olvadnak össze. A valós elemek egy nem valós teret alkotnak, s ez megváltoztatja a valós terekrõl alkotott képünket. A tájrészlet és a városrészlet áttűnésben montázsolt képét Fritz Lang: Metropolis című filmjében használta a díszlettervezõ Edgar G. Ulmer, de ott csupán egy formai párhuzam jött létre a sziklás hegyek meredezõ csúcsai és a felhõkarcolók között, mindkét motívum vertikális kiterjedésű, mintha a hegyben épületek nõttek volna, a térérzetünk nem változott, csak kicsit módosult. Lévaynál az épülethomlokzatok vertikális erõvonalainak s a tájrészletek horizontális jegyeinek összejátszása egy merõben új térélményt hoz létre. Azt mondhatnánk, míg az egyik az összeadás műveletét végzi, addig a másik esetben, Lévay a szorzást választja. A végtelen, embernélküli terek egyetlen lapon verifikálódnak, ott, ahol megjelenik egy középkorú nõalak, látomás a látomásban. Mivel a képzõművész azzal az útravalóval indított el bennünket a képek szemlélésében, hogy a lapokon József Attilát keressük, a mamára gondolunk, hiszen e két motívum tér vissza mindig oly makacsul József Attila költészetében: a mama és a mindenség, a szeretet és az univerzum.
A kiállítást kísérõ kis füzetben olvashatjuk József Attila 1937 februárjában írott életrajzát, melyet egy álláskérvényhez mellékelt, és a Költõnk és Kora című vers egy részletét, melyet halála évében, 1937 nyarán írt a Szieszta-szanatóriumban, és amely így szól:
„Én a széken, az a földön,
és a Föld a Nap alatt,
a naprendszer meg a börtön
csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe’,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat...”
A vers „mindenség a semmiségbe” sorában ott visszhangzik egy másik költemény, a – talán csak napokkal korábban írott – Ars poetica intése: „A mindenséggel mérd magad!”. 1937-ben több versében megidézte halálát, folyton készülõdött, hogy visszatérjen „a semmiségbe, ahol minden megvan” – ahogy Kondor Béla írta, egyik József Attilás mondatában. Errõl a halálvágyról Németh Andor errõl így írt: „Képzeletét többet foglalkoztatja már, ami az életen túl van, mint ami innen van azon. S mi van az életen túl? Az életen túl a semmi van, az egyre táguló űr, melyben úgy elvész a világegyetem egész anyaga, mintha minden csillagképrendszer egy-egy szállongó porszem volna csupán. Ilyen űrnek érzi magát a költõ is, melyben úgy szállong a semmi, mintha valaminek a pora lenne… Amíg él, persze, mégis 'mindenség a semmiségben'… És õ már ott él képzeletében a semmiben. Oda kívánkozik."
A Költõnk és Kora című vers egy másik szempontból külön figyelmet érdemel. Az irodalomtudomány József Attila természetfilozófiai elképzeléseit éppen erre a versére alapozva tárta fel. A táguló világegyetem korszerű csillagászati világképe, a világ a táguló űrben többször felbukkan József Attila költészetében. A korabeli dokumentumok, életrajzi adatok és József Attila levelei nyomán az irodalomtörténeti kutatások bebizonyították, hogy a költõ ismerte a húszas években gyakran közszájon forgó einsteini relativitáselméletet. A „táguló világ” képzete a legmarkánsabban éppen a Költõnk és Korá-ban fogalmazódott meg:
„...a világ
a táguló űrben lengve
jövõjének nekivág”
A húszas évek táguló világról alkotott képe, az arról való gondolkodás egybeesett a némafilm megjelenésével. A film, mint új művészi eszköz, új látásmódot teremt, s ebben nagy szerep jut a tér, az építészeti tér új felfogásának, egy újfajta térképzet kialakulásának, s ez óriási hatással volt a húszas évek emberére. A már említett Metropolis című film jól példázza ezt. A ma emberének is egy merõben új térélményt szerez a világról, s ebben a számítógépes játékoknak, a sci-fi filmeknek van nagy szerepe. Lévay azonban nem használ káprázatos grafikai és látványtervezõ szoftvereket, a saját fotóiból felépített mű csak a számítógépes kép transzparenciáját használja ki, felidézve ezzel a húszas években forradalmi újításnak számító montázs-technikát. Így a József Attilának szóló üzenet kódrendszere egyszerre eredeztethetõ a költõ korából, s jelen világunk átalakuló térélményeinek megtapasztalásából.