Miután az o.m. színház kreátora szűk hét esztendeje, a hatnapos játék idején még a leghevesebb és legellentétesebb irányú támadások kereszttüzében állt hazájában – a konzervatív polgári ízlésre ugyanolyan szõrborzolóan hatott, mint a vágóhidak iránt elvakult állatvédõkre, élükön az e célból különgépen Bécsbe röppenõ és „Monsieur Nitsch”-et simán csak „barbár”nak minõsítõ BB-vel –, az elmúlt egy-két év alatt váratlan és hovatovább száznyolcvan fokos fordulat következett be e szavak nélküli, állati tetemekbõl, zsigerekbõl, vérbõl, passzív meg aktív szereplõkbõl és egyre hangsúlyosabban zenébõl építkezõ kvázi-misztérium-színház közmegítélésében és befogadásában*.
A makacs művészi következetesség érlelte meg gyümölcsét? A közönség fáradt bele az ellenállásba? A véres valóság körözte le, mind perverzebb reality show-ival, a művészetakarást? Csak találgatni lehet, mi ment végbe a mélyben, de a tények magukért beszélnek: 2004 nyarán a művész prinzendorfi kastélyában rendezett kétnapos játékot – noha a házigazda részint tiltakozásnak szánta az ellen, hogy a bécsi Opera váratlanul elállt attól, hogy a Parsifalt Nitsch-díszletekkel vigye színre, s ebbõl kiindulva a gigantikus lándzsák, lándzsavivõ-csapatok és a lándzsákkal való sebre mutatás új motívumait építette be játékába – szelíd sajtóérdeklõdés övezte, botrány azonban semmiképp. Igaz, a művész most elõször lemondott a helybeni bikaölés amúgy pedig oly erõteljes, oly ünnepélyesen drámai elemérõl, és beérte a vágóhídról rendelt tetemmel.
2004-ben Alsó-Ausztria művészeti díjával tüntették ki Nitsch-et; 2005-ben pedig megkapott nagyjából mindent, amit osztrák művész Ausztriában megkaphat. Az év elején Bécs díszpolgárává avatták – Kokoschka például csak 70 évesen részesülhetett ebben az elismerésben –, majd hazáján kívül érte tekintélyes elismerés: képeit még a télen beválogatták a világ egyik legrangosabb magánkollekciójaként számon tartott Saatchi-gyűjteménybe. Azután pedig meghívást kapott, hogy a Burgtheater újranyitásának – és egyben a II. Osztrák Köztársaság születésének! – 50. évfordulója alkalmából a tradicionális osztrák színjátszás legpatinásabb fellegvárában rendezzen akciót. S mintha ez még nem lenne elég, december közepén a színháztól néhány méterre, a szövetségi kancellári hivatalban vehette át az „osztrák Kossuth-ot”, az évrõl évre egy-egy alkotónak odaítélt Osztrák Állami Nagydíjat. S a sornak még itt sincs vége: 2006-ban egy alsó-ausztriai kisvárosban, Mistelbachban impozáns méretű múzeum nyílik Nitsch festészeti œuvre-jének befogadására.
A 122., Burgtheater-beli akció nem tartalmazott forradalmian új elemeket, ám a már ismerteket zseniális esztétikai érzékkel adaptálta a szokatlan környezethez, a színház Gottfried Semper és Karl Hasenauer kézjegyét viselõ architektúrájához. A szereplõk a többek közt Gustav Klimt mennyezetfreskóival díszített lépcsõházakból kiindulva – s az o.m. színház elnyújtott, fokozott erejű ismétlõdésekbõl komponált cselekményvázához hű lassúsággal – hatoltak be a központi színpadra, amelyet ezúttal teljesen megnyitottak, fehér leplekkel borítottak be, és a nézõk számára is szabaddá tettek; nézõkben pedig nem volt hiány, mert a hatórásra hirdetett, valójában délután 3-tól este 11-ig tartó akcióra a belépõjegyek már elõvételben két nap alatt elkeltek. A szereplõk így igen hamar azon kaphatták magukat, hogy kis- és nagyestélyibe öltözött dámák és öltönyös-nyakkendõs díszvendégek sűrű falai és sorai között kénytelenek felvonulni, élõképeiket fölépíteni, s a felfüggesztett állattetemek hasüregében nagyzenekari kíséret mellett hosszú perceken át zsigerekben vájkálni. A közönség szinte végtelen türelme, odaadó figyelme és újra meg újra megnyilvánuló lelkesedése pedig végképp meggyõzhette a kétkedõt arról, hogy e saját összművészeti produkció recepciójában csakugyan végbement a gyökeres fordulat.
A hatórásra tervezett, technikai okokból közel nyolcórássá nyúlt akciónak nem egy kiemelkedõ pontja volt – például a vérben ázó „megfeszítettek” fölvitele a karzatra és fölállításuk a központi díszpáholyban, ami a nézõtérrõl és a színpadról frenetikus látványt nyújtott, vagy a bikahordágy csoportos, egy szál pendelyben való körbehordozása mínusz egy foknál a behavazott Burgtheater körül, a szombat esti díszkivilágításban, a Városháza elõtti hagyományos Karácsonyi Piaccal éppen átellenben és az ennek részét képezõ lándzsás akció (a nyolcméteres lándzsák kishíján összeütköztek a megállójába befutó, tömött villamossal), no és persze a résztvevõk számára eksztatikus, kórusüvöltéssel tetézett finálé, a többszörös gyűrűbe fonódott és jegesen hideg vérrel locsolt elgyötörtek sokperces taposása a széttrancsírozott szõlõ-paradicsom-bélszõnyegen –, ezekrõl azonban nehéz szavakkal beszámolni; ahogy a Nitsch-akciók állandó passzív szereplõje, a művész legkedvesebb modellje, Vroni Schwegler fogalmazott, amikor ezzel kapcsolatos élményeirõl akarták faggatni: why disturb by talking? Kissé szabad fordításban: mi jöhet még ezután?
* A hatnapos játékról ld. a Balkon különszámát, 1998/9.
Zsigerelés az oldalcsarnokban
Archiv Cibulka-Frey (Heinz Cibulka, Magdalena Frey)
Fókuszban a díszpáholy ¾ Archiv Cibulka-Frey (Heinz Cibulka, Magdalena Frey)
Közeleg a finálé
Archiv Cibulka-Frey (Heinz Cibulka, Magdalena Frey)