Kerekes Gábor újabb képei az antik filozófia szellemi gyakorlatainak egyikére emlékeztetnek. Az ilyen meditációk során napról napra fokozatosan feljebb kellett emelni a nézõpontot. A források szerint a belsõ szem pályája egészen a csillagközi térig ívelt. Csak ekkor állt elõ a szemlélõdéshez megfelelõ távlat, történt a fönt és a lent, a kicsiny és nagy viszonylatainak, a világ alapvetõ arányainak érzékelése: „Mindazok, akik gyakorolják magukat a bölcsességben – írja Alexandriai Philon –gondolatban úgy járnak együtt a Nap és a Hold, és más égitestek, bolygók és állócsillagok körtáncával, hogy miközben ugyan testükkel a földön állnak, lelküknek azonban szárnyakat adnak, hogy felemelkedhessenek az égbe és az ottani erõket pontosan szemlélhessék, amint az valódi világpolgárok osztályrésze”
A késõbbiekben a bölcsességkedvelõ kozmopolitészek szellemi gyakorlatait másfélék váltották fel; a középkori monasztikus meditáció, bár számos elemét megõrizte, más irányt vett: az Ég közelebb látszott kerülni a Földhöz, nem kellett felemelkedni, hogy le lehessen válni róla. Idõvel aztán ez a közelség, különféle közvetítõinek köszönhetõen, megint kétségessé vált. A keresztény univerzum felbomlása nyomán a reneszánsz embere megint érdeklõdni kezdett más távlatok, a magaslati nézõpontok iránt. Ehhez azonban már nem csak szellemi erõfeszítés, hanem némi fizikai fáradság is kellett: a mai hegymászók költõ elõdje, Petrarca, 1335-ben megmászta a Mont Ventoux-t. A késõbbiekben nemcsak az alpinisták és a turisták, de a filozófusok is kedvelni kezdik a magashegyek kínálta kilátásokat. Nietzschérõl ismeretes, hogy szeretett az Alpokban, „6000 lábbal idõn és emberen túl” szemlélõdni. Heidegger pedig a Fekete erdõben, „1150 méterrel a tenger szintje felett” fekvõ kunyhójából kontemplálta a „hegyi valóságot”.
A szempontváltások e vonulatának mai végpontján világunkat megint mint égi testek távlatát vesszük tekintetbe: különféle fejlemények folytán mindahányan globális perspektívákban szemlélõdünk. Igaz, ez nem mindig vevõdik észre. Pedig az idõk jelei – az idõjárás-jelentések képében – nap mint nap ezt mutatják: a meteorológiai műholdak mindenki számára nyilvánvaló teszik, hol is vagyunk; hogy alkalmasint a Kárpát-medencén túl még mi minden vesz körül bennünket.
Kétségkívül nem egyszerű napi tapasztalatokkal összehangolni, és elképzelni azt, hogy egy glóbusz felszínén élünk. A Földön lakozás ténye mégsem feltétlenül kell, hogy lesújtó vagy szorongató hatással járjon. Ha mégis úrrá lesz rajtunk a melankólia, Erdély Miklós Mondolatnak tanításához tarthatjuk magunkat:
„Ha kétfelé mereszted szemed: az egyre kisebbre és a beláthatatlan
nagyra, akkor belátod, hogy ugyanazt látod, és eltűnik napi bánatod.”
Persze Kerekes Gábornak nem kellett ilyen tanácsért folyamodnia. Számára, miként minden valamire való művésze számára, evidencia a távlatváltásnak ez a feladványa: tekintetbe venni az égi perspektívát, és észrevenni az elenyészõen kicsiny dolgokra nyíló nézõpontokat is, mert bárhol feltárulhat a világ váratlan, markáns rajzolata, páratlan együttállása: olykor a térképészeti műholdfelvételek lenyűgözõ, Leonardo- vagy Klee-rajzokra emlékeztetõ mintázataiban, vagy éppen szervezetünk mikroszkopikus metszeteiben.
Az ilyesféle távlatváltásra a mai művészet számos példával szolgál: vannak, akik egyszerűen léptéket váltanak, naggyá teszik a kicsit, vagy éppen kicsivé a nagyot. Vannak aztán olyanok, akik kifordítják a belsõt, olykor egy képet, egy szokást, sõt néha még egy házat is. Mintegy a fonákjáról veszik fel a fonalat. Ez áll Kerekes képeire is, méghozzá kétszeresen is: részint azért, mert a láttatás- és közvetítés-technológiák révén földön kívüli, vagy a látáshatár alatti perspektívákat mutatnak. Részint a fotótechnológiák révén, digitálisból analógba, mintegy visszájáról a színére fordultak. És elnézve õket megállapíthatjuk, hogy ez így jó.
*Elhangzott a kiállítás megnyitóján.
Kerekes Gábor
Over Roswell, 2005, antrakotipia, 18×10 cm