Angers annak köszönheti egyedülálló kortárs falikárpit- és textilgyûjteményét, lletve múzeumát, hogy a szõnyegszövés egyik legjelentõsebb francia központja, Aubusson (ahol közel harminc műhely, manufaktúra működik napjainkban is), az ötvenes években nem találta elég érdekesnek Jean Lurçat-nak egy ilyen jellegű intézmény létrehozására tett javaslatát. Ezek után Lurçat, aki szívügyének tekintette a modern kárpitművészetet, Angers városát kereste meg tervével, és ott szívesen fogadták. Elsõ lépésben egy korábban kórházként működõ, XII. századi épületet, az Hôpital Saint-Jean-t bocsátották a művész rendelkezésére. Mielõtt rátérnénk a jelenlegi múzeum bemutatására, essék néhány szó annak kezdeményezõjérõl.
Jean Lurçat (1892—1966) eredetileg orvosnak készült, de végül a művészi pálya mellett döntött, és festõ lett. Kezdetben, a húszas évek elejéig, a kubizmus hatása alatt állt, majd víziószerű, fantasztikus, szürrealisztikus elemekkel, dekoratív motívumokkal telített képeket festett. Legfõképpen a faliszõnyeg-tervezés területén szerzett kiemelkedõ érdemeket, és nem utolsósorban neki köszönhetõ a több évszázados francia múltra visszatekintõ, de egy idõre feledésbe merült, kézzel szövött falikárpitok művészetének huszadik századi újraélesztése. E téren Lurçat nemcsak magában a képi ábrázolásban hozott újat, de szövéstechnikai újításai utat nyitottak a három dimenzió felé. Élete utolsó éveiben készítette el annak a tíz részbõl álló kárpitsorozatnak, a Chant du Monde-nak a terveit, aminek utolsó darabja már csak halála után, 1967-ben valósult meg. Ez a nagy mű a már említett angers-i Saint-Jean kórházból átalakított múzeumban került elhelyezésre. A hatalmas méretű,
8-10 méter hosszúságú faliszõnyegek egyrészt a két háborút megélt művész aggodalmát (La grande menace, L’homme d’Hirosima), másrészt az élet szépségét, örömeit fogalmazzák meg (L’eau et le feu, Conquête de l’espace, La Poésie).
A gyűjtemény többi része egy szomszédos, a XVII. században árvaházként működõ, múzeumi célokra kiválóan átalakított épületben kapott otthont. Itt láthatók állandó kiállítás keretében — Lurçat egyéb munkái, festményei, rajzai és kerámiái mellett — két másik művésznek, Thomas Gelbnek és Grau-Garrigá-nak az alkotásai.
Thomas Gelb (Yehouda Chaïm Kalman, 1912-1991) lengyel származású képzõművész, 1932-tõl Párizsban, a háború utáni években egy ideig Varsóban, majd újra Franciaországban élt. Nagyfokú kreativitásának köszönhetõen sokféle anyaggal és technikával dolgozva, festõként, grafikusként, és szobrászként is jelentõs életművet hozott létre. Alkotói módszerét saját szavai jellemzik legjobban: „úgy szeretem megélni a dolgokat, mint amikor fogammal egy almába harapok. Megrágni. Lenyelni. Megemészteni. Kiüríteni. Nyálazni.” A harmincas évek, majd a háború után Lengyelországban töltött idõszak klasszikus figuratív festészetével párizsi visszatérése után, 1957-ben szakított. Képein geometrikus formák jelentek meg, melyekben kezdetben még felismerhetõk voltak az emberi alakok. Ekkoriban kezdte el festeni azt a sorozatát, a Tizenkét törzset, amelybõl azután állami megrendelésre falikárpit is készült. Festményeinek ezek, a más technikával tolmácsolt változatai munkáit olyan új megvilágításba helyezték, ami felkeltette érdeklõdését a textilanyag iránt. A hatvanas évektõl kezdve számos, kevés színt és kevés elemet tartalmazó, non-figuratív kárpittervet és festményt, valamint olyan alkotásokat készített, amelyeknél a durva vászonra felvitt sűrű festékkel kárpithatású, szemcsés felületet hozott létre, majd a textilt szoborkészítésre is alkalmazta. Míg a háború elõtti korszakának visszatérõ témája a cirkusz és a kakas volt, addig az ötvenes évek második felétõl gyakran merített a Bibliából és a gyerekkorban megismert zsidó kultúrából (Hetedik nap, Zohar, Dávid király lantja). Gelb halála elõtt nem sokkal, 1990-ben, festményekbõl, szobrokból és falikárpitokból álló gyűjteményt ajándékozott Angers városának, amelyeket, a családtól utóbb kapott újabb alkotásokkal kiegészítve, a Jean Lurçat múzeum õriz.
Ugyancsak ajándékozás útján jutott a múzeum tulajdonába az 1929-ben született katalán Josep Grau-Garriga több munkája is. Thomas Gelb minimálisra redukált eszközhasználatával ellentétben, Grau-Garriga alkotómunkáját egészen más, sokkal összetettebb kifejezésmód jellemzi. Jutazsákot, kendervásznat, kötelet, len- és gyapjúszövetet éppúgy használ, mint tarka mintás kötött anyagot és színes selymet. Fonatokat készít természetes és mesterséges alapanyagú szálakból, textildarabokat teker, ragaszt össze egymással. Grau-Garriga művészete csak annyiban rokonítható Gelbbével, hogy az õ munkáiban is fontos helyet foglalnak el a gyerekkor emlékei. Az Amb fruit o sense (2001), szövött, hurkolt felülete a ráaggatott zsákokkal a búzamezõt, a betakarítást, a paraszti életet idézi, az 1997-ben, illetve 1998-ban készített Home és Dona szinte már szoborszerű, több rétegben egymásra rakott, textilbõl, kötélbõl, rongyokból készített, színes kompozícióinak stilizált férfi és nõalakjában pedig szülei emlékét örökíti meg.
A már említetteken kívül a múzeumban többek között Magdalena Abakanowicz, Sonia Delaunay, Luis Feito, Emile Gilioli, Albert Gleizes, Mathieu Mategot, Jean Picart-le-Doux, Marc Saint-Saëns, Gustave Singier, Raoul Ubac, Robert Wogensky, Ossipe Zadkine alkotásaival, a szõnyegszövés napjaink legkiválóbb francia mesterének, Pierre Daquin-nek a saját kreációival és számos más, fiatal művész munkáival találkozhatunk.
A múzeum saját gyűjteményének bemutatása mellett rendszeresen rendez idõszakos kiállításokat kortárs művészek alkotásaiból is. Jelenleg annak a venezuelai Oswaldo Vigasnak művei láthatók, akinek festészetét „latin-amerikai Cobra” -ként emlegetik. A hetvenkilenc éves Vigast hazájában képzõművészként és kulturpolitikusként egyaránt nagy tisztelet övezi.1951-ben orvosi diplomát szerzett, de már egyetemi évei alatt is komolyan foglalkozott képzõművészettel. 1952-tõl tizenkét évet töltött Párizsban, ahol az Ecole des Beaux-Arts-on folytatott tanulmányai mellett sokat tanult azoktól a festõktõl, akiknek társaságát élvezhette. Ismeretségi köréhez tartozott többek között Corneille, Vasarely, Doucet, Dewasne, Léger, Magnelli, Van Velde, Atlan, Matta, és különösen szoros barátságba került a kubai származású Wilfredo Lammal. Az ötvenes években az építész, Carlos Raúl Villanueva felkérésére Léger, Vasarely, Arp, Henri Laurens és Lobo mellett õ is több monumentális méretű alkotást készített a caracasi egyetemi város, a Ciudad Universitaria de Caracas számára. 1959-ben Venezuela franciaországi kulturális attaséjának nevezték ki. Mivel hivatalos elfoglaltságát nem tudta festõi tevékenységével összeegyeztetni, 1962-ben lemondott posztjától, de még ugyanabban az évben Jean Clarence Lambert kurátorral, a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris-ban 138 művész részvételével megszervezte az elsõ párizsi, latin-amerikai kortárs képzõművészetet bemutató tárlatot. Amikor 1964-ben visszatért hazájába, létrehozta Venezuela elsõ Filmművészeti Központját. 1970-ben egyik alapító tagja lett az állam kultúrpolitikáját nyilvánosan bíráló „Presencia 70”-csoportnak. 1972-ben, tiltakozásul a Rajzok- és metszetek Szalonjának cenzúrázása miatt, nyílt levélben lemondott a Nemzeti Kulturális és Képzõművészeti Intézetben (INCIBA) addig betöltött igazgatói tisztségérõl. A hetvenes évek elején valósultak meg a festményei alapján készült elsõ falikárpitok, a Sirena solar (Napszirén, 1971) és a Bruja azul (Kék boszorkány, 1972). És akárcsak Gelbet, Vigast is annyira megragadták a szövõmester kezei alól kikerült munkák, hogy újabb és újabb festményét bízta portugál, mexikói majd francia szövõműhelyek gondjaira. A kiállítás, ahol több esetben is együtt látható az eredeti festmény és az abból készült falikárpit, jól mutatja, hogy a szövõmester nem egyszerű reprodukálója az eredeti képnek, hanem a festõvel együtt maga is egy új mű létrejöttének kreatív közreműködõje. A legkorábbi kárpitok mellett nemcsak a legutolsó, 2005-ben elkészült Cabeza II. (Fej) kapott helyet, de válogatást láthatunk az 1949-tõl napjainkig terjedõ idõszak festményeibõl, kerámiáiból és szobraiból is. Több évtized munkásságát nyomon követve pontos képet alkothatunk a venezuelai művész pályájának fontosabb állomásairól és az indián legendákból táplálkozó gazdag képzeletvilágáról. Figuratív festészete a párizsi években egyre közelebb került az absztrakcióhoz, de attól sohasem szakadt el teljesen, és képein felismerhetõ emberi, állati és növényi formákkal, nemegyszer szürrealisztikus figurákkal találkozunk. Alkotásaiban központi szerepet kap a nõ: a szűz és a szajha, a tündér és a boszorkány, az oltalmazó és a pusztító. Az egyébként ateista művésznek a keresztre feszítés egy másik olyan témája, amit pályája során sokszor és sokféleképpen feldolgozott, ugyanakkor valamennyi munkájában egyértelműen felismerhetõ az a törekvése, amellyel az õsi latin-amerikai hagyományok és korának kultúrája között igyekszik kapcsolatot teremteni. A rendezõknek nem volt könnyű dolguk a jelentõs mennyiségű művet felsorakoztató kiállítás létrehozásában, mivel a populista Hugo Chávez irányítása alatt álló Venezuelában uralkodó politikai helyzet igencsak megnehezítette munkájukat. A bemutatásra szánt művek kiválasztásánál ugyanis nemcsak szakmai szempontokat kellett figyelembe venniük, de azt is, hogy a venezuelai magángyűjtõk többsége megtagadta a kölcsönzést, félve attól, hogy az országba visszaérkezõ alkotásokat az állam elkobozza tõlük.
Vigas
Dama verde (Zöld hölgy), 1976, 176×223 cm
Ateliers de Saint Cyr, magántulajdon
Josep Grau-Garriga
Al parc, 2001, 450×200 cm