Antal István

Forradalmak után (előtt?)

A Viennale ’06 tapasztalatai

Nemzetközi Filmfesztivál, Bécs
2006. október 19–31.

Három napot eltöltve Bécsben a 2006-os Viennale vetítésein és tematikus beszélgetésein, feldobott hangulatban jártam a várost, hogy Ausztriában tett kirándulásomat a Bellini-Giorgione-Tiziano nevével jelzett festészeti korszak, majd a német expresszionisták és a korai osztrák dagerrotípiák kiállításának megtekintésével zárjam.
Jókedvem oka egyrészt a filmek színvonalában, másrészt a beszélgetések lendületében és őszinte hangulatában, a kertelés nélkül kimondott gondolatokban kereshető. A fesztivál október 22-23-24-i eseményein vettem részt. Ez alatt megnéztem 13 filmet, végighallgattam két, úgynevezett, „közönség” beszélgetést, és a nagy amerikai kísérleti filmes, Kenneth Anger vetítését, több előadását vagy filmbevezetését, és csak egy alkotást voltam kénytelen, néhány perc végigszenvedése után, otthagyni: egyik kedvencem, Luis Buñuel bődületesen rossz témáról, hozzá méltatlan színvonalon elkészített, La Mort en ce jardin című, 1956-os művét.
Már megérkezésem napjának délutánjára meghirdettek egy kerekasztal beszélgetést Anger, a dokumentum- majd rock-filmesként világhírű rendezővé vált angol Peter Whitehead, Andy Warhol szupersztárja, Viva, s a Warhol rendezőjeként befutott, de/majd önnön jogán is rendezőnagysággá érett Paul Morrissey és új művének témaadó főszereplője, írótársa, Antonioni Nagyításának legendás szereplője, a hetvenes évek modellkirálynője és női fazonkreálója, Veruschka (eredeti nevén Vera von Lehndorff) részvételével, a (főként) hatvanas-hetvenes évek forradalmi művészeti és életforma-mozgalmairól. Morrissey és Veruschka ugyan nem érkezett meg Bécsbe a beszélgetés idejére (bár filmjüket aznap este bemutatták, és ejtek is majd szót róla), és a beszélgetést egy kellően korlátolt, helyi filmrendező hallgató koordinálta, a hangulat mégis leírhatatlan volt.
A forradalom, a világ menetének alapvető megváltoztatása, a személytelen, új típusú uralkodó osztályok nemzetközi hatalmának megdöntése iránt érzett vágy határozta meg a késő délutáni beszélgetés során egymásba olvadó, egymással feleselő eszmefuttatásokat. Érdekes módon a fiatalok, akik, láthatóan, hallhatóan, nagyon irigyelték a hatvanas-hetvenes éveket az idősebbektől, elégedetlenségük és harci kedvük ellenére sokkal óvatosabbak, szkeptikusabbak voltak az öregeknél. Még a szellem országútjain is nagyon-nagyon hezitálva haladtak előre, gondolattól gondolatig. Úgy érzékeltem, hogy összehasonlíthatatlanul erősebben ragaszkodnak a biztonságosnak vélt társadalmi, filozófiai háttérhelyzetekhez. A ma már, a szó fizikai értelmében is fehér fejű Whiteheadet annyira magával ragadta a hatvanas évek óta őrzött forradalmi lendület, hogy amikor botjával és sérült bal lábával felpattant székéről, az árakkal felelőtlenül dobálózó, nemzetközi olajmaffia, az emberi közösségek felett játszogató, ismeretlen világtőke érdekeltségek, a terrorizmusnál veszedelmesebb, intézményes állami brutalitás és kizsákmányolás ellen és fiatalsága tiszta eszméi mellett kezdett szónokolni, konklúzióként deklarálva, hogy szükséges a forradalom. Ekkor azt hittem, hogy közönsége feláll és követi az utcára. Nem ez történt, persze. Hallgatói filozófiai síkon maradtak. Jól ellenpontozta (vagy egészítette ki) habitusát az intelligensen pikírt Viva, és mindenekelőtt a mindkettőjüknél szélesebb látókörű, művészeti tapasztalatait magas fokú filozófiai ismeretekkel megfejelő Kenneth Anger. Neki köszönhettük, hogy a helyenként enyhén nosztalgikus beszélgetést megemelte okkultista ismereteivel, mindenekelőtt az általa mélyen tisztelt Alister Crowley gondolataira történő hivatkozásokkal.
A készülő könyvének kiadója után kajtató fotóművész kutakodás közben egy kábítószeres bulira keveredik, ahol meglepetésére azzal a gyönyörű modellel fut össze, akire a délelőttjét feláldozta. „Azt mondtad, délután Párizsban leszel!”, értetlenkedik a köszönésnél. „Ott vagyok”, mondja a beszívott szépség, és tovalibben a forgatagban. Nemzedékem és nemzedékek tanulták meg, hogyan kell élni, ezen a párbeszéden gondolkozva. A Nagyításból idéztem fel a jelenetet, és Veruschka volt a nagy utazó. Az orosz területen született Vera von Lehndorff, akit egy nagyvilágnyi férfisereg cipelt álmában az ágya felé. Az első nemzetközileg elismert, sőt, uralkodónőként tisztelt német szupermodell, aki húszévesen Dalival lépett fel performanszaiban, akit a legnagyobb fotóművészek hívtak folyton, hogy pózoljon a képeiken, és akinek volt ereje és tehetsége szakítani a modell-léttel, amikor úgy érezte, megunta. Soha nem szerettem, hogy modell voltam. Prostituáltként kezelik ezeket a lányokat, vallja be Morrissey és Bernd Böhm filmjében, ami róla készült. Váltogatni kezdte lakóhelyét (New Yorkot szereti leginkább), és sajátos művészeti (önkifejezési) formát talált magának, amiben jelen van a performansz, a modellségtől megszabadult testkultúra, ruhák, jelmezek, díszletek és környezet, smink, arcszínészet, arcépítés, testszobrászat és sok minden más. Összetalálkozott a fiatalabb éveiből ismert Böhmmel, aki fotózik és képzőművész (és Morrisseyvel társrendezi a Veruschka-filmet), és elég sok varázslatos furcsaságot hoztak létre. Olyan művészetet, ami Veruschka jelenlététől lélegzik és élvezhető. Veruschka viszont már új úton jár: most állatfejek formáit és vonásait építi fel saját arcán, és tollaikat, szőrzetüket a testén végig. Morrisseyék filmje jó alkotás, csak az állandóan cselekvő (és most író) főszereplő sokat beszél, aminek intenzitása lanyhább, mint akcióié. Elhangzik a filmben azért egy tragikomikusan mély szólása, amiben „már” ismét Veraként arról beszél, hogy nem „Veruschka”. Veruschka az ő számára is csak egy csodalény volt, aki után most megpróbál élni.
A Viennalék műsorszerkesztőinek egyik legszimpatikusabb törekvése az, hogy minden alkalommal megpróbálnak az Európán és Észak-Amerikán kívül virágzó, vagy éppen megerősödő, új szemlélettel, kifejezési formákkal és problémákkal jelentkező filmkészítő kultúráknak, iskoláknak vagy műhelyeknek bemutatkozó fórumot biztosítani. Még régóta ismert és komoly filmes hagyományokkal rendelkező országok esetében is, mint például Japán, igyekszenek a főáramon kívül dolgozó alkotóktól vetíteni munkákat, és, ha módjuk nyílik rá, meg is hívni őket.
Idén egy kínai elsőfilmes rendező digitális Betára forgatott munkáját, egy argentin egyetemista közösség Buenos Airesben forgatott 35 mm-es alkotását, egy szintén argentin rendező és egy iráni kollégája játékfilmjeit néztem meg ebből a szelekcióból, és mindegyiket érdemes is volt.
E filmeket szemlélve megint csak a forradalom szükségességéről gondolkoztam, mint a látogatásom első napján rendezett kerekasztal beszélgetés során. Elkerülhetetlenül. Tudniillik a jelenkori kiszolgáltatottság egy lélektipró sajátosságával különbözik, úgy gondolom, a korábbiaktól. Ennek oka pedig a hírtovábbító eszközök és módszerek minden korábbinál fejlettebb színvonala. Ma, akármilyen mélyen és kilátástalan módon élsz, akárhol a föld alatt, tudod, tudomásodra jut, hogy mások, máshol hogyan élnek, hogy a te életed kínjain túllépett már a történelem, csak, pechedre, a te speciális körülményeid között nem. Ez az egyik oldala a kérdésnek. A másik pedig, hogy – mindezek ellenére –, a kiszolgáltatottság mégis mindenhol egyforma és egyszínű. A procedúra lényegében, ugyanaz. Hiába nevetgélsz esetleg azon, hogy milyen márkájú cigarettákat, használati tárgyakat és élelmeket cserélgetnek, a lelövetést is kockáztatva, a befagyott határfolyón a kínai és észak-koreai katonák (Noja: Au bord du fleuve, sur la frontière Chino-Coréene), hogy mennyire megalázó testi-lelki megpróbáltatásokon kell keresztül mennie annak Iránban, aki elkéredzkedik a munkahelyéről, hogy megkeresse egy hete eltűnt, tőle távol élő, idegileg túlérzékeny feleségét, és hogy minden nap szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy magánéletének minden mozzanata teljességgel nyilvános, a környezetében pedig, minden ember besúgó (Maziar Miri: Be Ahestegi…), vagy hogy a Buenos Aires-i San Martino Theater vetítőjét, a meghívóját és a gépészt kereső vidéki főszereplő olyan kiszolgáltatottan téblábol a moziban a számára rendezendő vetítés előtt, mintha deportálása során várna arra, hogy az ő nevét szólítsák (Lisandro Alonso: Fantasma), ha kicsit megnyugodsz, és eltávolodsz a konkrét események sorától, be kell látnod, hogy bármennyire is szörnyű események zajlanak le előtted, nem különböznek alapvetően egy ma élő magyar, amerikai, német, spanyol, angol vagy lengyel férfi vagy nő mindennapi megpróbáltatásainak jellegétől.
Kenneth Anger második szereplése megérkezésem napján Robert Siodmak Cobra Woman című, 1944-ben készített filmjének bevezetése volt. Siodmak, akit a magyar közönség az 1929-ben, még Németországban forgatott, Vasárnapi emberek alapján ismerhet, 1939-ben távozott, Franciaországban tett kitérő után, az Egyesült Államokba. Nem nagyon jött be neki Amerika, filmet is keveset csinált, és 1951-ben visszatért Európába. 1973-ban halt meg a svájci Locarnóban. A Cobra Woman Anger kérésére került idén Bécsben programba. Választása egyik indokaként a filmben kettős főszerepet alakító Maria Montez jelenlétét nevezte meg. A Haiti szigetéről származó, gyönyörű filmsztárért megőrülnek a kísérleti és avantgárd filmkészítők. Ennek oka a testi szépség, a szakmai tehetség hiánya és az elszabadult, hamis énképet építő tudat furcsa harmóniájában rejlik. Montez ugyanis, rosszul írtam, nem tehetségtelen, még kevésbé rossz, hanem nem szokványos színésznő: önmaga álmaiban létezik. Csak az ő éntudata valóságos: onnan hívja elő gesztusait. Igazi camp-jelenség, és független a külvilágtól. A másik szédületes figura a filmben Sabu, akit mi A bagdadi tolvajból ismerünk. Itt mint egy fiatal, amerikai-indiai Sós Imre ügyeskedik, cseleskedik untermannként sok feljebbvaló pártfogója problémái között. A Cobra Woman ugyanis – és ez foghatta meg benne bizonyára Angert is – igazi, európai típusú mese, képzeletben létező szigetekre helyezve, ahol a vizuális trükkök és tévedések az álomvilágba szelídülnek, még a technikai hibák is.
Anger önálló vetítésére október 24-én került sor. Nagy esemény volt, mert az eredetileg 16 mm-es és S8-as nyersanyagra forgatott filmeket a UCLA szakemberei által rendbe hozott, felújított, a művész által hitelesnek elfogadott szerkezetben, 35 mm-re felnagyított kópiákon mutatták be, legalábbis, úgy tudom, földrészünkön először. Nem a legújabb munkáit keltették új életre, hanem klasszikus műveket, a kísérleti filmezés becsben tartott értékeit: a Fireworks (1947), a Rabbit’s Moon (1950/1971), a Scorpio Rising (1963) és a Custom Car Commandos, (1965) című munkái szerepeltek a programban.
Az 1927-ben született Kenneth Anger nagyra tartott, sajátos utakon járó, kivételes formátumú figurája a kísérleti-avantgárd filmes világnak. Már a negyvenes évek nagy, amerikai avantgárd művészeinek, például Maya Derennek is alkotó kortársa volt, mégis módszerei a kezdetektől lényegesen különböztek az övékéitől. Ennek alapvető oka az volt, hogy Anger mindig filmesnek, filmkészítőnek tekintette magát. Santa Monicából, a hollywoodi filmgyártás közvetlen közeléből indulva, és fiatal gyerekként, Max Reinhardt Szentivánéji álom feldolgozásában szerepelve, ismerve a „nagy filmgyártás” titkait kívülről és belülről, mindig természetes volt számára, hogy műveinek nyelve és szerkezete, a képek és a hanghatások építkezésének módja megfeleljen a filmnyersanyag természetének, és azon belül, annak tudomásulvételével emelkedjen – léptékekkel! – mások fölé. Angert, szakmai, filmnyelvi szempontokból, soha senki nem nevezte és nevezhette amatőrnek. Filmező társművésznek sem, holott előadásai gyakran öltik sajátos performanszok, akciók formáját.
A Viennalén vetített négy klasszikus filmje közül ezúttal is a Rabbit’s Moon és a Scorpio Rising nyűgözött le. Az előbbit kiegészítették a negatívokról előkerült, vagy korábban nem használt újabb elemekkel, ami azért volt kellemes meglepetés, mert Anger filmjeiben, ellentétben sok kollégájával, igen gyakran található történet vagy történetszerű váz. Az utóbbi pedig, a fiatalság önégetését, értelmetlen kallódását bemutató jelrendszere révén egyszerre volt lenyűgöző művészi hozzászólás az általános „forradalom-vitához”, és emelkedett léptékekkel annak színvonala fölé.
Angerről egy idén készített, 72 perces videóportrét is bemutattak Bécsben, Anger Me címmel, amit a kanadai Elio Gelmini rendezett. Amennyiben valaki nem tud semmit erről a napról napra gazdagodó életműről (nemrég fejezett be például egy filmet Mickey egérről), és meg akarja ismerni, elsősorban nézze meg a filmjeit és olvassa el a könyveit és írásait, de nézze meg Gelmini filmjét is. Nem jár rosszul.