• Induljunk ki abból, hogy ez már most is egy atlasz, és talán emiatt is emlegetik veled kapcsolatban a rizómát. Mikor tudatosult benned, hogy ez a gondolkodási forma jellemző a munkáidra és a személyiségedre?
• A rajzaimat látván Philippe Szechter barátom hívta föl a figyelmemet a ‘rhysomia’ kifejezésre, amikor kiállítottunk a Francia Intézetben. Ez a kifejezés néhány éve nagyon divatos volt Franciaországban. Egy-két Gilles Deleuze könyvbe én is belekezdtem régebben – nagyon inspirálóak voltak –, de soha nem törekedtem a tudatos alkalmazására. Maximum vulgár-rhyzomikus lennék.
Mindenesetre szimpatikus a dolog erős kritikai attitűdje, és hogy a pop-stratégiát sem zárja ki. A rhyzomia, a kilencvenes években divatos fuzzy (homály)-logika, a hálózatkutatások, a káoszteóriák nem spórolják meg és puhítják fel azt a radikalitást – aminek a dolog természetéből adódóan élesnek, tisztának kell lennie –, és nincs bennük az a fajta sejtelmesség sem, amit hazánkban látni sokszor. Jó példa minderre Thomas Hirschhorn, Matt Mullican, Keith Tyson vagy Ernesto Neto művészete.
Engem épp az elmondottak miatt nagyon érdekelnek a szemiotikai láncok. Az amszterdami Trópusi Múzeumban láttam ennek megjelenítésére egy jó megoldást: a sámán, a gnóm, a törpe, a törpe a Disney-féle Hófehérkéből, annak a gombára emlékeztető kalapja, a gomba, ami elkábít, majd a pöttyei, amelyek elvezettek egészen egy piros színű, fehér-pöttyös baseball sapkáig. Nagyon tetszett. A szemiotikai láncoknak ugyanis megvan az a lehetősége, hogy öntudatlan létezésükkel áttörjék a külső és belső hazugságok és manipulációk rendszerét.
Amikor a tárgyakat morfológiai tulajdonságaik alapján hozom analóg viszonyba, tulajdonképpen ezt a szemiotikai módszert imitálom, és akinek van ideje, az elgondolkozhat, vajon a formain kívül van-e más kapcsolat a tárgyak között, vagy totális hülyeség, és röhög egyet. Csontváry Marokkói tanítója és Bin Laden. Felsejlik egy kis abszurd.
• Keresel képeket vagy tárgyakat, melyekkel aztán később dolgozni fogsz?
• Azt hiszem, inkább találok, igaz, ehhez nagyon nyitottan igyekszem tartani magam. Vagyis aminek könnyednek kell látszania, az valójában sok munka eredménye. Az igazság az, hogy nagyon sok térben, különböző emberi és kulturális közösségek között mozgok, és nem tudom ezt az élményanyagot másokkal megosztani. A viszonylag gyakori utazások közben átélt különbözőségek is kellő montázs-anyagot tudnának szolgáltatni. Érdekes mindenütt kontrasztnak lenni. Talán a feleségem az, aki a legtöbbet átél velem mindebből, de annak is örülök, hogy a gyerekeim is láttak ebből valamit. Úgy emlékszem, annak idején Belgiumban csak ők értettek szót az egymás ellen focizó vallon és flamand gyerekekkel.
• Azzal, hogy temérdek ötletet fogalmazol meg, tulajdonképpen egy óriási területet veszel birtokba és jelölsz ki magadnak a képzőművészet lehetséges alkotási módszereiből.
• Igen, de egyúttal hihetetlenül védtelen is leszek. Többen figyelmeztettek, hogy az ötleteimet föltárva kiszolgáltatom magam a lopásra.
A másik, hogy nem is ezek az ötletek az igazán érdekesek. Mérő László mesélte valahol, hogy miután kifejlesztettek egy új komputerjátékot, a forgalmazó – noha tetszett neki az eredmény – jobbnak látta megvárni, amíg valaki más is fölfedezi, bevezeti a piacra az újítást, majd annak farvizén evezve – másodikként – sokkal több hasznot lehetett megtermelni belőle. Vagyis az innovációnál fontosabb lehet a műveket mozgató infrastruktúra és a tárgy kódolhatósága, ami a frissen megjelenő műveknél szinte minden esetben hiányzik.
• Hogy választasz ki valamit ebből a sok mindenből?
• Az alkotói gondolkodás ma már kevésbé konstruáló, mint inkább analóg, az alkotást a választás váltja fel. Sokszor az apró dolgok többet elárulnak, mint a mitizált történetek vagy a művészettörténet-írás. Nagyon beszédes lehet, hogy miért idegesít engem annyira a nagyon kedves Horváth Teri színésznő kontya (autentikus prerock and roll ikon)? Talán mert ebben
a pontban vagy kontyban jelenik meg jó néhány gyerekkorunkban rajtunk hatalmat gyakorló napközis tanítónő ál-aszexuális ikonográfiája.
És akkor mennyit lehetne elemezni Julia Timosenko – időnként ukrán miniszterelnök – fején körbetekert copfját! Ikon-image.
A rizómia, amit korábban szóba hoztál, ezen a ponton válik érdekessé. A művészet, amit csinálok, hosszú-hosszú időkön át terjeszkedik, különböző szárakat növeszt, így épül fel. De az objektjeim, az installációim is így épültek. Hosszú évek telnek el, amíg rájövök, hogy egy-egy dologgal mit is lehet kezdeni. A láncos létra munkám (Extending Evolution) jó példa erre. Gyerekkoromban egy erdélyi úton láttam egy 48-as rab által készített, fából faragott láncot. Megfogott a tárgy ötletessége és a kivitelezés nehézsége, és éreztem, hogy egyszer ez még visszaköszön nálam.
• Azért érdekes, amit mondasz, mert nekem ezek az – egyszerűség kedvéért nevezzük így – „láncos” munkáid azt juttatják eszembe, hogy egy virtuális világban kevésbé lennének meghökkentők, de épp a valószerűtlenségük miatt válnak kontrasztossá és erőssé. Váratlan, hogy a valóságban léteznek.
• Nyilván így van, hihetetlen kép- és tárgymennyiség van körülöttünk, és nekem megvan a magam sztorija az említett munkákkal kapcsolatban. De nyilván mindenkinek meglehet a maga értelmezése mindehhez, és nekem csak létre kellett hoznom egy olyan szituációt, ami aztán másokat is begerjeszt erre. Szoboszlai János írta rólam, hogy a műveimnek talán legfőbb sajátja, hogy megállnak annál a pontnál, hogy csak konceptuálisan vagy csak „emocionálisan” lehessen értelmezni őket, vagyis mindkét irányba nyitottak.
• Épp ezért érdemes szóba hozni ezeket a tárgyakat, mert arról a fajta finom egyensúlykeresésről beszélnek, amelyek számodra minden bizonnyal fontos kérdések. Amiért ezt most említem, az nem is igazán a művekkel kapcsolatos, mint inkább a művészeteddel: hisz a művészeted is ott mozog kényes egyensúlyok határán. Arra az autonómia- és alternatívakeresésre gondolok, ami – ahogy korábban fogalmaztál – sok esetben kontrasztot képez a mai művészeti élet professzionális struktúráival szemben.
• Olyan dolgokkal foglalkozom, ami a társadalom többsége számára haszontalannak tűnik, ellenkezik azzal az utilitarizmussal, amit a magáénak vall. Valójában ez az egész fogyasztói izé rengeteg irracionális elemet és abszurdot tartalmaz, a reklámok is az érzékeket célozzák. Az így alakuló vágyaink, a példaképeink, a kulturális és cselekvésmintáink nem magyarázhatóak észérvekkel. Élvezem, hogy olyan dolgokat látok meg, amire másnak vakfoltja van. Az, hogy szeretem azt, amivel foglalkozom, már éppen elég nagy kritika a mai világban. Azt a szót, hogy szabadság, már régóta nem használják, az értelme sem világos sokaknak, de végül is erről van szó. A kérdés úgy tehető fel, hogy mi az, ami elválaszt attól, ami vagyok? Azt pedig, hogy időnként pénzt kapok a munkámért ösztöndíj vagy ritkábban vásárlás formájában, sokáig ajándéknak tekintettem.
Annak idején a Rijksakadémia kantinjában hallottam néhány festőt, akik előző nap végigjárták a galériákat Amszterdamban, és hosszan tárgyalták az árakat. Akkor én azt mondtam, hogy ez nagyon izgalmas, de én nem érek rá vele foglalkozni. Valójában a pénznek és a műtárgypiacnak – ami még épülőben van Magyarországon – az lenne a funkciója, hogy integrálja az általunk folytatott tevékenységet abba a kapitalizmusba, amiben élünk. Vagy kiszegregál. A kérdés, tudsz-e hiteles maradni? Ellentétben a romantikus par excellence művész-stratégiával – meg lehet próbálni „megtáncoltatni a tőkét” (Funky Business), kreatív módon játszani az intézményekkel, a folyamatokkal, a pénzzel, de ez is egy keskeny út. Ugyanakkor keskeny út az is, amikor jönnek az információk, és el kell dönteni, mit higgyek el belőlük és mit ne. Olyan erős manipulációk és torzítások működnek a világban, hogy elég nehéz átlátni a dolgokat. Nincs nyelv, ami alkalmas lenne az általunk megélt események leírására. Megnéztem Grazban a RAF-ról szóló kiállítást, és döbbenetes volt a Schleier-gyilkosság egyik kitervelőjének mondatát olvasni: „gondot jelentett, hogy az ellenség láthatatlan”.
Nos, ez a fajta űr vagy bizonytalanság egy kreatív szituáció, és talán itt lehet egy kis szerepe a művészetnek. Néhány éve készítettem el a Konspiráció-teória generátort, ami az abszurdnak pont ezzel a fajtájával foglalkozik. Ez a mű tulajdonképpen egy montázsgép.