Az ásó megcsendült, ahogy szaladt
a porcelán vastag fehér hasán,
ott volt a bögre. Elég mélyen,
nem érdekfeszítő szemét között:
humusszal volt telve. Addigra már
a répahéj, papír, konzervdoboz,
terpentin, rongyok, szeméttársai,
átlényegültek omlós-porhanyóvá,
csak ő ragyogott, opálos mosollyal,
mint november hetediki ünnepélyen
a kínai követ.”
Nádasdy Ádám Bögre című versének (Soványnak kéne lenni, Budapest, Magvető, 2005) főszereplője egy eltűnt, majd a föld alól újra előkerülő használati tárgy.
A kötetben a szerző több banálisnak tetsző hétköznapi tárgyról ír, amelyek egymástól látszólag függetlenek, mégis saját emlékein keresztül egymáshoz ezer szálon kötődnek. Tárgyak, amelyek bármelyikünké lehetnének: Glashütte karóra, Superla Sport bicikli, korongos írógépradír, szovjet villanyvonat, egy rakoncátlan, összecsukhatatlan ernyő, műanyag villanykapcsoló és a kert mélyéről előásott, földdel teli kávésbögre. Mindennapi tömegtárgyak, amelyek az egyéni emlékképeken keresztül mégiscsak utánozhatatlanul egyedivé válnak; sorozattermékek, melyeket történeteik kereteznek és emelnek ki az „ugyanolyan” tárgyak halmazából. Személyesek, így egyszeriek és megismételhetetlenek.
De nemcsak az író, a költő áshat egy kert végében, hogy régészként fedezzen fel régen eltűnt tárgyakat, hanem a képzőművész, a fotográfus is kutathat egy évek óta elhagyott ház kertjében, különféle tárgyak és emlékek után. A ház – a terep – a Šević család dél-dalmáciai nyaralója, Žuljanában, amelyet egy korábbi ház romjaira építettek a szülők a hetvenes évek elején. A hetvenes és nyolcvanas évek időszaka az építés, szépítés, otthonossá tétel és nyaralás jegyében telt, aminek a délszláv háború vetett véget, egyik napról a másikra. Szerb állampolgárként csak tizenhárom év elteltével, három évvel ezelőtt térhettek vissza vízum nélkül a területre, és ezzel a ház és a család története egy új fejezethez érkezett. A ház és a kert kutatási tereppé alakult, a takarítás pedig egy régészeti feltárás és dokumentálás műfaji jegyeit öltötte magára, az emlékezés tudatos munka lett, amelyben a töredékek elrendeződtek, helyükre kerültek. Kirajzolódtak korszakok – pre-Šević, Šević, poszt-Šević –, elkezdődött a ház muzealizálása, és a házi múzeum felépítése. A föld alatt,
a „nem érdekfeszítő szemét között” talált tárgyak dokumentumokká lényegültek át, és ha néha nehezen is, de beazonosításra kerültek. Az egyes korszakok megállapításában a „házi régészek” saját emlékeiken kívül segítségül hívták a szülők és a falu lakóinak emlékezetét, a családi „archívum” más dokumentumait (levelek, fotók, rajzok), de a tárgyak fizikai állapota, a hipotézisek és feltételezések, továbbá az alkotó képzelet egyaránt az azonosítást szolgálták. Egy nagy, rozsdás kulcs: a család megjelenését megelőző korszakból, egy ismeretlen ház, ismeretlen lakóit idézi. Egy kis zománcos lábos, piros alapon fehér pöttyökkel: a családi nyaralások időszakából, az otthonosság, a konyha, a főzés és étkezés intimitását eleveníti meg. Végül egy bicska: amelynek tulajdonosa és használati kontextusa ismeretlen ház lakói előtt, de a „történelem”, a falu lakóinak személyes emléktöredékei a háborút idézik, amikor a ház átmeneti szállást adott az átvonuló csapatok katonái, bosnyák menekültek és hajléktalanok számára.
De a felfedezők ebben a történetben nemcsak régészek – a szó „hagyományos” értelmében – s ahogy Nádasdy Ádám költőként versbe szedi leletét, Katarina Šević és László Gergely képzőművészként, fotográfusként az emlékek térre és (látszólag) muzeológiai szabályokat követő vizuális nyelvre fordítása mellett döntött. A gyűjtemény, a „házi múzeum” kilépett a ház falai közül, és egy módszeresen felépített múzeumi térben kezdett új életet. A prezentáció kerete és módja egy
„klasszikus” múzeumi teret, és egy „hagyományos” – leginkább régészeti – kiállítás műfaji kereteit idézik. Az egyetem aulája és a bemutatáshoz használt múzeumi vitrinek hatásosan keretezik, muzealizálják a tárgyakat, és ezt az alkotók tovább erősítik a tárgyak mellé helyezett, múzeumi leírókartonnak is felfogható cédulákkal, illetőleg egy bevezető szöveg megírásával, annak szóhasználatával. Ami az egyik oldalon takarítás, l/romtalanítás, majd építés és felújítás, az más megközelítésben következetes „emlékezés-munka”, dokumentálás és feldolgozás, majd egy újabb csavarral tudatos képzőművészeti tevékenység. A takarítás felszínre hozza az emlékekben sűrűsödő egyszerű hétköznapi élethelyzeteket (kávéivás, főzés, tisztálkodás, olvasás, festés és felújítás), amelyeket a szülők hivatalos és baráti levelei, személyes vallomásai, rajzai és fotográfiai, az építés során készített tervek, rajzok és vázlatok és az alkotók emlékei, újfajta tapasztalatai fűznek fel egy „olvasható” történetté, ház- és családregénnyé.
Míg a nyár az ásás, a leletmentés, az adatrögzítés jegyében telt, az év többi része a kutatás, a gondolkodás, kreatív képzelet számára jelentett terepet. Így az évek során felépült egy narratív struktúra, amelyben a leletek (a föld alól, a szemétből, szekrények és dobozok mélyéről), az emléktöredékek és az alkotó képzelet közötti kapcsolat felépítése lehetővé tette az átjárást látható és láthatatlan, ismerős és ismeretlen világok között. A „muzealizált ház” közben újra felépült, a házat és a kertet a tulajdonosok újra birtokukba vették, saját mindennapi történeteikkel újra belakták – és teszik ezt még ma is. Persze „ott” már minden átalakult, kívül és belül, házban és emberben egyaránt.
Nyáron régészként, telente kutatóként és képzőművészként, az egykori ház(ak) romjain újraépített nyaraló már nemcsak egy „hely”, hanem egy házi gyűjtemény, egy múzeum, ami megmutatja a tárgy, a ház, a hely, a család és egy ország átalakulásának és újjáéledésének egy lehetséges útját. Mert a régészek télen is dolgoznak.
„A füle már hiányzott,
cirkalmas lehetett, fonott, ízléstelen.
Huszonnyolc éve háromszor naponta
(ha helyzet van, négyszer-ötször is)
kávét iszom, csak őbelőle, és csak én,
a hőt így senki nem dédelgeti.
A gyerek persze rögtön odajött,
elkérte, tisztogatta, nyafogott,
hogy régésznek is meg kéne mutatni,
és igen: télen mit csinál a régész?
Hogy visszaadja, végül azt meséltem,
giliszták laktak benne évekig.”
(Elhangzott a kiállítás megnyitóján)
Katarina Šević, László Gergely
Installáció – részlet a Házi Múzeum című kiállításból, 2006 • Fotó: László Gergely
Kulcs (nagy), vas
Piros főzőedény fehér pöttyökkel, (kicsi), vas, zománc
Rugóskés, fa, acél, 2006
Fotók: László Gergely