Egy várost előre eltervezett és előre nem látható történések formálnak, szülnek újjá, napról napra. Kiszámítható és kiszámíthatatlan, szabályozható
és szabályozhatatlan folyamatok mentén alakul az élete. Bonyolult szövevénye rendezettnek és rendezetlennek, geometrikusnak és organikusnak, zártnak és nyitottnak, nyilvánosnak és intimnek, közösnek és személyesnek.
Ezeken a kijelentéseken alig kellene változtatnunk, ha egy város helyett a művészetről, vagy valamely képzőművészeti alkotás születéséről szeretnénk beszélni. A külvilág mint számunkra adott közös tapasztalati tér, és az az egyénenként változó kép, amelyet kialakítunk róla magunkban, kölcsönösen hatnak egymásra – hiszen mi magunk is hatással vagyunk környezetünkre, beleírjuk saját történetünket, álmainkat, hozzátesszük mindazt, amit számunkra jelent. Ez a külső és belső, közös és egyéni között zajló párbeszéd képezi az alapját a művészi alkotásnak és a városi életnek is.
A két folyamat rokonsága több lesz puszta érdekességnél, amikor hibás, nehézkes működésük esetén orvosolni látszanak egymás baját. Mindig akadnak ugyanis olyan részei egy városnak, amelyek lemaradnak, és így lepusztulnak, majd elnéptelenednek, mint ahogy a művészetnek is mindig vannak olyan területei, amelyeknek egy adott időben, egy adott helyen csak mostoha sors jut. Mi történik, ha a két beteg szervezetet egymásba oltják? Szerencsés esetben kölcsönösen meglökik a másikban elakadt áramlást, amely lassacskán beindul és új erőre kap. A közelmúltban a világ több nagyvárosában magától lezajlott ez a regenerálódási folyamat, amely mintát teremtett más városok számára is a módszer mesterséges alkalmazásához. A korábbi jelentőségüket elvesztett, elértéktelenedett negyedek kiürült házaiba költöző fiatalokkal, művészekkel nemcsak műtermek és művészeti élet, de egy, az utcák hangulatát meghatározó sajátos ízlésvilág is megjelenik. Ettől kezdve a szimbiózis kezd olyan jól működni, hogy fellazulása elkerülhetetlenné válik: minél egyedibb, varázslatosabb lesz a negyed új arca, annál inkább visszatér oda az élet, s vele a befektetők. Ez viszont már a megőrzés, a konzerválás irányába hat, és nem kedvez a művészet alkotó-alakító igényének, amely így máshol, más formában üti fel a fejét. Ugyanakkor egy-egy városnegyed a maga építészetével, lakosságával, történetével olyan új kifejezési formák felfedezését képes előidézni, amelyek később a világ más tájain is befolyással bírnak a művészekre.
A Budapesti Őszi Fesztivál keretében októberben megrendezett Kortárs Képzőművészeti Körút Fesztivál szervezői hivatkoznak ezekre a korábbi példákra, rokonságba állítják velük kezdeményezésüket, de szerencsére másolás helyett az itteni adottságokat figyelembe vevő továbbgondolást választották. Nem egy olyan negyedet vagy utcát próbálnak feléleszteni, amelyet az a veszély fenyeget, hogy – mint egy elhalt testrész – kiesik a város vérkeringéséből; a feladat, amelyre vállalkoztak, ennél bonyolultabb, de – éppen ezért – talán izgalmasabb is.
A Nagykörútat szokás Budapest ütőerének nevezni, s már ez a kifejezés is rávilágít helyzete sajátos voltára. Mert ugye, az ütőér esetében nincs értelme elhalásról, az amputáció veszélyéről beszélni; autók és villamosok, emberek tömegei áramlanak rajta nap mint nap. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy szolgál-e valamire ez az áramlás a puszta létfenntartáson kívül. Képes-e működtetni egy egészséges és tevékeny szervezetet is, vagy csak a vegetálást tudja biztosítani? A Körútra azért megyünk, mert arra visz az utunk, dolgunk van, be kell szereznünk, el kell intéznünk, gyorsan meg kell ennünk valamit. Nem jut eszünkbe céltalanul elidőzni ott, pusztán az élvezet kedvéért. Holott – éppen mint hétköznapjaink helyszíne – meghatározó része az életünknek. A tény, hogy szinte észre sem vesszük, csak használjuk, akár a levegőt, azt sejteti, hogy mélyebben gyökerezünk benne, mint azt feltételeznénk, és nemcsak mindennapi útvonalainkat, de – azokon keresztül – gondolkodásmódunkat is meghatározza. Miért ne próbálhatnánk meg tudatosítani ezt a kapcsolatot, miért ne csodálkozhatnánk rá a Nagykörút – ha úgy vesszük, valószínűtlen, különleges – képződményére, ahelyett hogy természetesnek vesszük, hogy van, és olyan, amilyen? Miért ne próbálhatnánk meg élhetőbb és szerethetőbb részévé tenni a városnak?
A szervezők egy olyan tervet dolgoztak ki, amely – ha az évek során működőképesnek bizonyulna – számos előnnyel járna. A tönkrement vagy népszerűbb helyekre (plázákba) költözött boltok után maradó üres üzlethelyiségek elhanyagolt, plakátokkal teleragasztott kirakatai helyett – évente pár hétig – galériák fogadnának minket lépten-nyomon a körúton. Másrészt a szélesebb közönség figyelméért mindhiába küzdő kortárs képzőművészet számára lehetőség nyílna arra, hogy – legalább fizikailag – a városlakók közvetlen közelébe férkőzzön. A járókelők pedig könnyen, gyorsan nézhetnék meg az útjukba eső kiállításokat. Ezek a lehetőségek, de számos nehézség is érzékelhető, amelyek részben szintén a fesztivál helyszínéül választott Körút sajátosságaiból adódnak.
Mert nem egyszerű olyan hangon megszólalni a zajban, amely hallatszik, nem vész el, de nem is vezet a zaj erősödéséhez. Milyennek kellene lennie ennek a hangnak? Egyrészt erősnek, és elég markánsnak ahhoz, hogy meg lehessen különböztetni a zajtól. Másrészt nem válhat a zaj ellenségévé, hiszen az úgy veszi körül, mint minket a levegő; benne, belőle kell építkeznie. Olyannak kellene lennie, hogy aki meghallja, kíváncsivá váljon, akarjon odafigyelni rá, és miután maga mögött hagyta, a zajban is észrevegye a visszhangjait. Ekkor a zaj már nem egyhangú kellemetlenség lenne, amit el kell viselni, hanem olyasmi, ami okozhat meglepetéseket is, aminek köze van hozzánk, ami alakít minket, de amit mi is alakíthatunk.
Az első Kortárs Képzőművészeti Körút Fesztivált követő újabbak az idei tapasztalatok fényében jöhetnek majd létre, ezért korai lenne már most ítéletet mondani a hangról, amely még nem volt elég erős, vagy szomorú következtetéseket levonni a városlakók közönyéről. Azon viszont talán érdemes elgondolkodni, hogy hogyan lehet – és hogyan érdemes – átléphetővé tenni a határokat utca és művészet között.
Az utca nem használhatja egyszerű dekorációnak a művészetet, és a művészetnek is többet kell látnia az utcában, mint az áhított nyilvánosságot. Ahhoz, hogy történjen közöttük valami, hogy létrejöjjön egy nem pusztán fizikai közelségen alapuló kapcsolat, párbeszédet kell kezdeményezniük egymással. A párbeszéd nem alapulhat átvett mintákon, bevált recepteken: az adott hely és az adott idő egyszeri, sem máshol, sem máskor fel nem tehető kérdéseket követel, és ezzel olyan válaszokat hív elő, amelyek más szituációban nem születhetnének meg. (Ami nem jelenti szükségképpen azt, hogy amit napvilágra hoznak, ne lehetne érvényes bárhol, bármikor.)
Ehhez azonban az kell, hogy mindkét fél arra kérdezzen rá, ami a másikban egyedi, amitől az, ami. Az ilyen kérdések megfogalmazása pedig csak a másiknak szentelt figyelem révén válik lehetségessé. Ugyanakkor a párbeszédet folytatók nem léphetnek ki saját pozíciójukból. Utca és művészet közelítése a határok kitapogatását, olykor átléphetővé tételét, de nem az eltörlését jelenti.
Talán ezért is döntöttek úgy a fesztivál szervezői, hogy nem jelölnek ki egységes tematikát, hanem a sajátos szituációra irányítják a részt vevő művészek és kurátorok figyelmét, ügyelve arra, hogy a kortárs képzőművészet sokféle területe megjelenjen. Olyanok, amelyek az utcán és az utca életéből jönnek létre; olyanok, amelyek a társadalomhoz való beszédet tartják elsődleges céljuknak, figyelmeztetnek és agitálnak; de olyanok is, amelyeket látszólag nem érdekel, ami kint történik, mert magányos elmélkedésekből és játszadozásokból születnek.
Ez utóbbiakról gondolnánk a legkevésbé, hogy képesek a zajban és a zajról érvényesen, hallhatóan beszélni, de a szervezők szerencsére nekik is teret engedtek. És meglepő módon ezek az első ránézésre önmagukra záruló művek párbeszédképesnek mutatkoztak a Körút közelségével. Megmutatták, hogy nem a világtól elvonulva, hanem a világban állva alkották őket. Érezhetővé vált a tény, hogy a város, mivel része mindennapjainknak, nem pusztán helyszíne, hanem kerete és nyersanyaga is az itt születő művészetnek. Kerete, mert meghatározott rálátást ad a világra; nyersanyaga pedig, mert fontos eleme annak a közös tapasztalati térnek, amelyből a művészek személyes élményei születnek.
Az Ember e táj című kétfelvonásos kiállítás például, amely a Képzőművészeti Egyetemen diplomázott hat művész (Bálványos Levente, Erdődy József Attila, Kántor Ágnes, Kokesch Ádám, Szűcs Levente, Varga György) munkáit mutatta be a Ferenc körút egyik ideiglenes galériájában, azt a bonyolult viszonyt tudta sokféleképpen megközelíteni, amely a nagyváros és az abban – mint tájban – mozgó szubjektum között áll fenn. A „táj” szó már önmagában is kihívásként hatott egy olyan kiállítás címében, amely városlakó művészek munkáit mutatja be egy körúti galériában. Eddig is tudtuk, hogy táj nemcsak hegy és erdő, rét és patak lehet; szoktunk beszélni ipari tájról, és régóta készülnek képek, amelyek a nagyvárosi életet ábrázolják. De ez a tárlat nem a művek témájában, egyszóval nem a felületükön, hanem a szövedékükben mutatta meg a várost, pontosabban a városi létet. A művek nem hasonlítottak egymásra; a kiállító művészek közösségét az teremtette meg, hogy mindegyik kíváncsian fordult önmaga és a külvilág felé anélkül, hogy a kettőt élesen elválasztotta volna egymástól. Ami alkotásaikon számunkra felismerhető volt, ami tapasztalataink közös alapjaiból eredt, az szinte észrevétlenül elvezetett oda, ahol a másik ember személyes élményei, belső tájai kezdődtek. A művek és a kontextus, amelybe kerültek, együttesen arra hívtak, hogy kilépve a város zajába mi is kíváncsian, és ne elutasítással nézzünk szét magunk körül.
A Körút Fesztivál akkor érheti el kitűzött céljait, ha ezt a nézőpontváltást minél szélesebb körben elő tudja idézni. Hogy ez megtörténhessen, az nemcsak a szervezőktől és a művészektől követel felelősségteljes odafigyelést, hanem tőlünk, befogadóktól is.
1 ld. www.korutfesztival.hu
Körút Fesztivál, 2006
Körút Fesztivál, 2006
Körút Fesztivál, 2006