Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának idősávjában szinte kötelességszerűen megszaporodtak a kollektív történelemmel és a részének tekinthető egyéni múlttal foglalkozó kiállítások. Azok is emlékeznek, akiknek ez máskor eszébe sem jutna, és még nem tudni, nem lehet átgondolni, mennyire szolgálja mindez a nagybetűs, „szent” művészet ügyét, amelyről rendre hinni szeretnénk: mentes a közvetlen átpolitizáltságtól, az önkörén kívüli érdekektől. Magam úgy vélem, hogy minden értéknek, így a történelemének és a politikáénak is, konstans érvénnyel – emlékezetként – kell jelen lennie a mindenkori művészet kontextusában, nem pedig alkalomszerűen, emlékezésként. A kettő között ugyanis óriási a különbség.
Most az előbbi fogalomköréből, az emlékezetéből szeretnék egy időszerű, pozitív példát megközelíteni. Jelesül Asztalos Gáspár Zsolt (1974) munkáit, amelyek bensőséges mértéktartásukkal és spirituális átitatottságukkal messze kiemelkednek abból az általános sürgölődésből, amely a szimpla, „talajmenti” emlékezés művészeti manifesztációi körül támadt ezen az őszön. Bár, teszem hozzá, a kiállítás címe első pillantásra nem sejteti a reveláció lehetőségét, hiszen beleélni magunkat mások énjébe a mában sem lehetséges – sőt, egyáltalán nem lehetséges –, nemhogy a múltban élt egyén személyiségébe. Amikor azt hisszük, hogy azonosulni tudunk valakivel, ez csakis fogalmi szinten, vagyis verbálisan valósulhat meg, mentálisan és érzésben annál kevésbé, hiszen nincs két egyforma ember, nem létezik teljes átfedés. Csak a kísérlete jöhet létre mindennek, és minden bizonnyal ez a kísérlet is lehet igazán katartikus. Valamint a részvét.
Asztalosé is egy ilyen próbálkozás, nem több, de pont azért talál telibe, mert nem akar többet. Ő is tudja, hogy átvállalni mások megélt múltját úgyszólván lehetetlen, ám egy dolog mégsem az: tudniillik az életérzés jelen idejének szintjén vállalkozni a történelemből kimert lélekminta szubsztanciájának a megközelítésére. A lélekminta alapja az arc, illetve a szem, az emberi tekintet. Ehhez korabeli fényképek szolgálnak alapul, melyeket a szerző az utca padozatán a szemétből szedett fel, így hát csupán egy megkonstruált viszonyt alakíthatott velük ki, ami egészen más, mint ha mondjuk családi fotókat vett volna alapul. A fotóknak tehát nincs személyes predesztináltságuk, elrendeltetettségük. A galériába lépve úgy találjuk szembe magunkat ezekkel az ismeretlen arcokkal, illetve valós nagyságú emberalakok hét fős csoportjával, mint valami tükörmással, amelybe testünk látványa is beleilleszkedik. A sötét tónusú, monumentális képmontázs virtuális lehetőséget kínál ahhoz, hogy belépjünk a kép síkjába. A hét alak úgy áll egymás mellett, mint az időkapu küszöbén, ám mégis annyira időtlenül, archetipikus szerepben, hogy csak a művész oda-applikált arcképe rántja vissza a múlt eme szegmensét a jelen idejű kapcsolódásokba. Illetve a saját visszaverődő tükörképünk. A múlt és a jelen korrelációja annál fogva nyer költői, metafizikai dimenziót, hogy nem tudjuk, kik vannak a képen. Minden konkrét személyi adat vagy vonás a pragmatizmus – na meg az emlékezés – vizeire vinne bennünket, és Asztalos ügyesen elkerüli ennek a lehetőségét. Emberek, mint minden más ember, akiken átszántott a történelem, elment velük az élet. Nyitott emlékezetmodellek, akikbe gátlások nélkül belelátható a mindenségnek az a mértéke, amely egy emberöltőbe belefér, bárhová is ékelődik a történelemben. Az időutasok mi vagyunk, azzá válunk – a taglalt műtípus ennek a lehetőségét adja meg számunkra. Ezzel egyidejűleg felveti azt a dilemmát, hogy a személyes dokumentumok utcára hajítása erkölcsileg-emberileg hogyan értékelhető másként, mint a kollektív amnézia kórtüneteként?
Asztalos A te múltad – az én jelenem (2000) című sorozatban a kiállítás-látogatót olyan valós pozícióba helyezi, amelyben fizikailag arányos léptékben szembesülhet ábrázolt alakjaival. Merőben ellentétes kiterjesztést alkalmaz viszont azokban a munkáiban (Isten báránya egy vízcseppben; Áldás; Galamb, 2006), amelynek képi anyaga kizárólag mikroszkóp alatt látható. Amíg előzőleg tárgyalt ciklusában inkább lelkületeket tapogat, emitt már hangsúlyosan lélek-szubsztrátumokat, képi értelemben a lélek szimbólumait. Sokszoros nagyító alatt keresi az elkárhozott emberi lelket, illetve az eredendő szakralitás tovatűnő emberi dimenzióit. Az eredeti – isten bárányát, az áldást kifejező ujjmozdulatot, illetve a galambot ábrázoló – grafikák mérete szabad szemmel ugyanis nem látható, méretük mindössze 0,6×0,35 milliméter. Majdnem akkorák, mintha nem is lennének. Nehéz, egyre nehezebb megtalálni a tisztaságnak, a lelki makulátlanságnak ezeket az ősi szimbólumait a hétköznapi értékrendben, jelzi Asztalos, a végletekig jutva a „forrás” meglelésének útján. Itt juthat eszünkbe, hogy anno néhány tudós kísérletet tett a lélek súlyának behatárolására, elenyészően kicsi számadathoz jutva. Asztalos is ezt teszi, csak ő nem súlyt, hanem kiterjedést diagnosztizál.
A kapott eredmény mindenképpen lesújtó, már-már alig érzékelhető. Az emberi lélek egyszerűen összezsugorodott, és tovább zsugorodik, mégpedig a szemünk láttára. Már csak kövületként létezik az emlékezet alsó rétegeiben, a világ alapjaiban. Amit a felszínen látunk, csupa persziflázs, átdolgozás, hamisítvány. Nagyon mélyre kell néznünk, hogy láthassunk.
Asztalos kiállított – és egyéb – műveiben a szellemiség és a spirituális érzékenység hiteles, precíz, sallangmentes nyelvi keretek között jelenik meg. Redukált, összpontosított tárgyarzenált mozgat, szimbólumrendszere érthető, átlátható, elemeinek kötése kristályos. Sokat mond, ám annál nem többet.
Asztalos Gáspár Zsolt
Mikroszkópok, 2006
Asztalos Gáspár Zsolt
Portré, 2006, 0,2×0,2 mm
Asztalos Gáspár Zsolt
A te múltad – az én jelenem, 2006, 600×200 cm