Az e világi élet olyan, mint egy viharos tenger, amelyen áthajózva a
biztos kikötő felé igyekszünk. Ha elértük ezt, s ellenálltunk a
szirének kísértésének, elérkeztünk az örök életbe.”
(Augustinus)
„Where do you come from?”, így hangzik Siflis András kiállításának a címe, melyet a képek egyik fő motívuma, a hajó indokolhat. Ezzel a címadással azonban a művész egyszersmind túl is lépett a konkrét tárgyi és mimetikus jelentésszinten, s utal a hajó és az egyén között régóta vont metaforikus képi kapcsolatra is. Röviden és előljáróban talán azt is mondhatnánk, hogy ezeken a képeken a hajók voltaképpen mintha emberek lennének, amiképpen az embert nem szükségképpen jelzi az ember alak, a test lenyomata. A kiállítás címével a művész tehát azt is jelzi, hogy kérdése elsősorban nem geográfiai jellegű hanem sokkal inkább egzisztenciális, világszemléleti, melynek genealógiai, vallási, szellemtörténeti kontextusa van. Siflis András képei az én eredetének kérdését teszik fel, s azt gondolom, hogy a kérdése már önmagában az is egyfajta választ ad, hogy az milyen keretek között hangzik el. Más megfogalmazásban: Mit is jelent a „honnan”? Mi az, hogy eredet? Mit is jelent valahonnan valahová megérkezni, a múltból a jövőbe? És vajon honnan beszél maga a művész, amikor ezt
a kérdést felteszi?
Az ő nézőpontja nyilvánvalóan nem a biztos megérkezésé. Nem a partról, a biztos kikötőből beszél. Sokkal inkább a tengerrel való találkozás dimenziójából. Mindegyik hajó, melyet a képeken látunk, éppen halad valamerre, sőt, mintegy a szemlélő felé halad. Úgy tűnik, hogy az a nézőpont, amely felől a művész ezeket
a hajókat ábrázolja, s amelyet a nézőnek is fel kell vennie, amikor ezeket a képeket szemléli, mintha egy másik hajóról származna. A művész éppenséggel nem kérdezi, hogy honnan jövök, nincs megérkezés, nincs biztos nyugalmi pont, ahonnan ilyesmit kérdezhetne. A tengeren minden pozíció kétséges és pillanatnyi: minden mozgásban van, semmi sem állás-pont. Én és Te találkozik Siflis András képein, s mindkettő halad valami felé, mindkettő úton van. Minden egyes kép találkozás az élet tengerén, a művészet tengerén. A megérkezés, a jövő bizonytalan.
„Számomra minden kép egy kísérlet” – amiképpen minden individuális élet is az, egészíteném ki. Ezzel egyszersmind ki is vonom ezt a fogalmat a tudomány védő ernyője alól,sőt a művészet köréből is, s átvezetem az életbe, hogy hangsúlyozhassam a merészség mozzanatát, a kimenetel bizonytalanságát, a megoldások után való keresést. Az élet mint kísérlet – itt azonban a kép is mint kísérlet. Élet és művészet e párhuzama ugyanakkor lehetővé teszi a művész számára azt, hogy fragmentumokban, töredékekben alkosson. A hétköznapi élet valóságos maradványait használja fel, például ott, azon a kollázson, ahol csíkos egy csíkos vászon anyag – amely talán egy trikó maradéka – kék-fehérjével a tengerészetet idézi. Ehhez járulnak más „szegényes anyagok”: ragasztó csíkok, amelyek idővel megsárgulnak, újságkivágatok, vagy indigó papír, amelyet már rég kivontak a forgalomból. Mindenféle színek, melyeket hígítószerrel állított elő a művész, például az indigóból, vagy egyéb más színes papírfecnik. Olykor magát a képfelület is több részből lett összeragasztva.
Minden hétköznapi dolog anyagul szolgálhat Siflis András képeihez.
Mindent lehet kollázsolni, festeni, sőt szinte minden szolgálhat ecsetként is: pacanyom, szaggatás, ragasztás, átfestés, átragasztás,sőt ehhez még egyenes vonalak társulnak, melyeket talán éppen vonalzóval húz. Mintha „trial and error” határozná meg az alkotási folyamatot, s hozzájárulna a kép sokrétegűségéhez. Siflis András ezt mondja erről:
„Sok eltévesztett, rosszul megrajzolt kép egymásra festésével alakul ki minden képem. (....) Megpróbálom technikai eszközökkel menteni, ami menthetetlen.”
Vajon nem ismerünk-e magunkra ebben a technikában? Vajon nem így járunk-e el mi is a valóságos életben”?
Végezetül sokszor még egy bélyegzőt is látunk a képeken az aláírás mellett, mely a képet késznek nyilvánítja, olyan mintegy hivatali tanúsítvány, azonosító jel. Mégis egyedül a művész teszi autentikussá a képeit s nem valamilyen külső instancia, netán hivatal. Maga a művész hitelesíti a képeit, mintha aláírná életének egy szakaszát, azt ezzel együtt mintegy lezártnak és érvényesnek deklarálná, mintha minden egyes képe ezt határozná meg: ez az én egészen személyes, ám mindenki más által is elfogadandó életbizonyságom, innen jövök, ez vagyok, s eddig jutva hosszú út van mögöttem – egy olyan út, melyet én magam sem ismertem, amikor az első kreatív lépést megtettem, s ez az út is tele van kijavíthatatlan tévedésekkel, amiként az én és a ti életetek is.
„A hatás nálam teljesen spontán módon alakul ki, általában meglep, nem gondolom előre, hogy ezt akartam kihozni. Mint Kolumbusz: itt vagyok Indiában, és amit látok, mégsem hasonlít Indiára. Nem sokkol, és nem ejt rabságba, hanem arra indít, hogy a következő lépést is felfedezzem. A továbblépést ösztönzik, és ez valószínű, hogy az életem végéig így lesz. Álladó kíváncsiság ez, kacsintás a következő papírlap felé: Vajon mi lesz belőle?”
„Vajon mi lesz belőle?” – ez a kérdés a jövőre irányul és ez éppúgy hozzátartozik a élet és művészet közös kísérletéhez, hogy egyszersmind a szabadságra és e szabadságból tévedésekre feltett kérdés is ez egyben, melyet a kiállítás címe is jelzett. Ámde honnan való a kép maga, az a kép, mely – mint minden Siflis-alkotás – nem képezi le a világot, nincs természetes, kulturális megfelelője, noha a valóság elemeit használja, játékosan elidegeníti és feldolgozza? Honnan áll elő a kép, melyet valamilyen belső világ sem előz meg a szubjektív kifejezés értelmében. „Where do you come from?” – ezzel a kérdéssel a siflisi esztétika középpontjában vagyunk. Képei szabadságot támasztanak. Azt keresik és arról tesznek tanúbizonyságot, ami minket embereket az élet-kísérlet és a komoly játék értelmében emberré tesz.
Tisztán racionálisan ezt nem is lehet felfogni, noha az értelem természetes résztvevő a folyamatban. Szükség van kultúrtörténeti ismeretekre, amiképpen egy hajóskapitány is rendelkezik navigációs ismeretekkel, mégis elhibázott az olyan értelmezés, mely a tényekre szorítkozik. Ezek a képek sokkal inkább személyesen apellálnak minden egyes nézojükre, egy egészen személyes és konkrét találkozásra invitálnak, amiként két hajó találkozik a tengeren. A kép ugyanazt a spirituális dimenziót célozza meg a nézőben, mint ahonnan maga a művész jön. Amint megjegyzi: „Valamiképp a spirituális dimenzió határozza meg, hogy készen van-e egy kép vagy nincs: nem hiszem, hogy ez valamilyen tudatos hozzáállás lenne.
A művészetet nem lehet tudatosan kódolni.”
Spiritualitás a Siflis-képek centruma. Ezek a képek hagyományos értelemben sohasem szépek, és nem is kívánnak töretlenül szépnek mutatkozni. Ezzel ugyanis elárulnák a spiritualitást és hamis harmóniává, giccsé silányítanák. Arról a spiritualitásról beszélek, amely az embert megkülönbözteti a természettől, amelyből Siflis kreativitása, sőt talán mindenfajta kreativitás származik. Ezért teszi rá a művész a maga pecsétjét. A spiritualitás bővelkedést is jelent. A kreativitás nem hiányból táplálkozik. Ez a spiritualitás szabadságot is jelent: az élet teljességét túl a tudatosság kontrollján. Ez a spiritualitás vallásos is, amennyiben visszakapcsolja az ént az élethez. Hogy vajon ez az élet egyben Isten maga is, akitől mindez származik, ezt a kérdést nyitva hagyják Siflis András képei. Azonban sugallják azt az intuitív bizonyosságot, hogy ezek közül a hajók közül egy sem süllyed el. Ezért is tudja ez a spiritualitás félelem nélkül igenelni a tévedést. Csak ezek egymásra rétegződéséből keletkezik a kép, amiképpen a tévedések tengerén is csak saját menekvési kísérleteink formálják egyéniségünket és a biográfiánkat. „Where do you come from?” – ez a kérdés a kép médiumában a spirituális honnan-ra kérdez rá. És e kiállítás képei – a hétköznapi élet tapasztalatával ellentétben – ebből a forrásból nyújt számunkra szabadságélményt.
„Mostanában eredetiben láthattam sok sírsztélét. Azt hiszem, egy ilyen mű megalkotásához az alkotó teljes fantáziájára és szabadságára van szükség, hogy el tudjon vonatkoztatni a természetestől, és olyat tudjon produkálni, amit ő szellemi ideálként lát maga előtt. (...) Én a nekem adatott szabadság által próbálom magát a szabadságot manifesztálni, úgy a gondolkodás szabadságában, mint az esztétikai lehetőségek kifejezésében.”
Fordította: Kocziszky Éva
Dr. Susanne Schulte és Siflis András
Siflis András
Hajó sorozat, 2006, akril, szórópisztoly, 80×100 cm
Siflis András
Hajó sorozat, 2006, olaj, vászon, kollázs, 80×100 cm
Siflis András
Hajó sorozat, 2006, karton, vegyes technika, kollázs, 50×50 cm
Siflis András
Hajó sorozat, 2006, karton, vegyes technika, kollázs, 50×50 cm