Az 1983-ban, Roland Simounet tervei alapján épült Musée d’art moderne Lille Métropole ez év januárjában a Dubuffet és az Art Brut címmel rendezett nagyszabású kiállítással búcsúzott közönségétől, majd ezután a múzeumi dolgozók helyét, előreláthatólag két évi időtartamra, építőmunkások vették át. A búcsúkiállítás, mintegy előzetes „reklámként” abból a gyűjteményből mutatott be válogatást, amely 1999-ben a L’Aracine-társaság ajándékaként jutott a múzeum tulajdonába. A Társaság tulajdonképpen egy elhibázott állami döntés következtében jött létre. Jean Dubuffet egyedülálló gyűjteményét ugyanis a francia állam nem fogadta el a művész által kikötött feltételekkel, és ekkor Dubuffet azt Lausanne-nak ajándékozta. Tíz évvel a lausanne-i múzeum megnyitása után, 1986-ban, az Art Brut jelentőségét és a franciákat ért veszteség mértékét felismerő három lelkes ember létrehozta a L’Aracine-t. Buzgó gyűjtésbe kezdtek, aminek eredményeként rövid idő alatt mintegy 3500 alkotáshoz jutottak hozzá. Amióta a gyűjtemény a Musée d’art moderne Lille Métropole tulajdonába került, ajándékozások révén tovább bővült, és mára Franciaország leggazdagabb Art Brut-gyűjteményévé vált. Mivel e jelentős anyag őrzésére és bemutatására eddig nem voltak meg a szükséges feltételek, most kihasználva az időszerűvé vált felújítás adta lehetőséget, tekintélyes mértékben kibővítik az épületet.
A munkálatok ideje alatt a múzeum külső helyszíneken tovább működik, és csoportos tárlatokat éppúgy rendeznek, mint monografikus kiállításokat. Ezek egyike, Jules Leclercq hímzéseinek kiállítása, decemberig a lille-i Katolikus Egyetemen látható. Ez az egyetem igen nyitott szellemű intézmény, ahol nemcsak a vallási témának van helye. Jules Leclercq munkái például jócskán tartalmaznak profán elemeket, a következő kiállítás pedig, az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából, Rapaich Richárd rajzait és fotóit fogja bemutatni.
A hosszú bevezető után térjünk a tárgyra, nevezetesen Jules Leclercq személyére és munkásságára.
A kevéssé iskolázott Jules Leclercq, aki 1894-ben született egy észak-franciaországi kisvárosban, a hányatott gyerekkorból kinőve napszámosként, segédmunkásként dolgozott. Mint munkáiból is kiderül, életének mély nyomot hagyó szakasza volt a gyarmatosítók és velük szemben állók között, 1921 és 1926 között zajló úgynevezett Rif-i háborúban való részvétele. Viszonylag későn, 1935-ben nősült meg, és a házasságból három lánya született. Gyerekeit felesége titokban megkereszteltette, amit később, az üldözési mániában szenvedő Leclercq összeesküvésként emlegetett. Felesége kérésére 1940-ben pszichiátriai intézetbe zárták, ahonnan többszöri próbálkozás után egyszer sikerült is megszöknie. Visszaszállításától kezdve 1966-ban bekövetkezett haláláig sorsába beletörődött, magába zárkózott, de szorgalmasan dolgozó bentlakóként tartották számon. Mint az ápolói jelentésekből kiderül, 1946 tavaszától rendszeresen írással töltötte ideje nagy részét, néhány hónap múlva pedig rajzolni is elkezdett. Négy évvel később, a szennyes ruha válogatásával megbízott Leclercq a munkahelyén összeszedett szakadt lepedőkre, kötözőanyagokra, mindenféle textilhulladékra fölfejtett zokni, pulóver, felmosórongy szálaival hímezni kezdett, és ezzel egyidőben végleg abbahagyta az írást. Bár titokban dolgozott, elkészült munkáival időnként megajándékozta ápolóit, orvosait. Utolsó kezelőorvosa, Jaqueline Serret-Defrance így emlékezett vissza rá : „Nem volt könnyű találkozni vele. A láthatatlannal beszélgetett, ugyanakkor úgy intézte, hogy ő maga is láthatatlan legyen.” Ugyancsak Jaqueline Serret-Defrance elbeszéléséből tudjuk, hogy „Halál Benoît-ra”-ra feliratú, maga által hímzett sapkát viselt, amitől éjszaka sem vált meg, talán azért, mert annak is mágikus hatalmat tulajdonított, akárcsak többi hímzésének. A „halálraítélt” Benoît egyébként az intézet főápolója volt. Amikor Leclercq meghalt, sapkáját, egyéb, többnyire szintén hímzéssel televarrt ruhadarabjaival együtt ugyan elégették, a többi alkotásának jelentős része azonban szerencsére fennmaradt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy két teli bőröndöt, „teletömve piszkos, dohszagú hímzett szatyrokkal és faliszőnyegekkel” maga Leclercq adott át orvosának, Jaqueline Serret-Defrance-nak, aki annak nagy részét 2005-ben továbbajándékozta a lille-i múzeumnak.
A kiállításon témák szerinti csoportosításban ismerkedhetünk meg egy elborult elme textilbe varrt gondolataival, gyötrelmeivel, fantazmagóriájával, megdöbbentő, elgondolkodtató, megható és mély tiszteletet érdemlő, leginkább Henri Rousseau-éhoz hasonlítható művészetével. Nem túlzás kimondani, hogy amit létrehozott, az valóban művészet, mert egyedi, őszinte, mélyről jövő és érdek nélküli.
Mint már szó esett róla, Leclercq több éven át szolgált katonaként, részt vett háborúkban, így minden valószínűség szerint a katona-tárgyú hímzésekbe saját, személyes emlékeit is belefoglalta, ugyanakkor a fekete kontúrral övezett alakok, gyalogsági és lovaskatonák, az egyenruhák, a vörös kepi, kék vagy vörös nadrág, kék kabát, a harci mozdulatok, fegyverek ábrázolása arra utal, hogy színes folyóiratokból, háborúkkal foglalkozó albumokból is sokat merített. A militáris tárgyú hímzések egy csoportján katonákat ábrázol különböző pozíciókban (Garde-á-vous, Cavalier), míg máskor, mint például a Bonaparte en Egypte vagy az Après la bataille esetében, a narrációban egész történetek megjelenítéséig megy el. E tárgykör egy harmadik csoportjába tartoznak azok az alkotások, amelyeken a képekben elmesélt történeteket, a széleken körbefutó szöveggel, többnyire saját magára vonatkozó adatokkal és médium-voltára utaló megjegyzéssel egészítette ki (Défilé militaire avec un pésenteur). Hogy a fegyverek, katonák, háborúk, a jó és a rossz harcának vissza-visszatérő megjelenítésében az összeesküvések, államcsínyek rögeszméjétől terhelt Leclercq saját belső küzdelme jelenik meg, az ez alkalommal nem értelmezési kísérlet, hanem az esetét elemző pszichiáterek állítása.
Leclercq, a földöntúli kapcsolatokkal rendelkező médium talányos viszonyban állt a vallással. Miközben sohasem tudta megbocsájtani feleségének a gyerekek megkeresztelését, és halála előtt határozottan visszautasította a több ízben felajánlott utolsó kenetet, hagyatékában több misekönyvet és egyházi tárgyat találtak, falikárpitjai közül pedig négy is bibliai jeleneteket ábrázol. Mindebből arra lehet következtetni, hogy az egyházat ugyan elutasította, de maga a vallás erősen foglalkoztatta. Az említett négy falikárpitot vizsgálva kiderül, hogy jól ismerte a bibliai történeteket, másrészt az is nyilvánvaló, hogy régi mesterek, Hans Memling, Fra Angelico, Michelangelo, Rubens és mások festményeiből merített. Ez legszembetűnőbben a Grande Crucifixion esetében jelentkezik. A kompozíció tíz, Jézus életéből vett jelenetből áll, és miközben a maga egyszerű, naiv módján ábrázolt képekbe Leclercq belesző a tárgyhoz nem tartozó elemeket is, a katonaélet iránti bűvöletét és saját életének epizódjait, könnyen nyomon követhető, hogy mely esetben, kinek az alkotását vette modellül. Mindehhez a forrást a különféle színes magazinokból kivágott és gondosan őrzött reprodukciók szolgáltatták. A nagy mesterek hatása a klasszikus festők fürdőzőire, fekvő aktjaira emlékeztető figurákat ábrázoló rajzain és azok hímzésbe átültetett változatain is tetten érhető.
A meztelenség, az erotika mind rajzai, mind hímzései ikonográfiájának fontos elemei volt, olyannyira, hogy a fentebb említett biblia témafeldolgozásoknál is több helyen megjelennek. A Composition érotique avec nus bleus (Erotikus kompozíció kék aktokkal) című, egészen finom hímzéssel kivarrt munkáját akár úgy is felfoghatnánk, mint a Káma Szútrát, képekben elmesélve. A virágokkal szegélyezett kék térben, a szexuális érintkezés különböző formáinak valóságos tárházát vonultatja fel, miközben az egyes aktusokat különös módon, kék színű női aktokkal választja el egymástól.
Erotikus kompozíción is fel-felbukkan a szökés, a menekülés problémája, más képei pedig kifejezetten erre a gondolatra épülnek. Ennek egyik jellegzetes példája az a két részre osztott falikárpit, amelynek felső mezejét Némo kapitánynak, míg az alsót Robinson Crusoe történetének szenteli : a Verne-regények járműveivel – tengeralattjáró, hajó, léghajó – Némo kapitány képes kiszabadítani a tenger fogságába esett, világtól elszigetelt Robinsont.
Jules Leclercq fizikai értelemben korán feladta szökési kísérleteit, és élete végéig az elmegyógyintézet rabja maradt. Az alkotómunka azonban függetlenné és szabaddá tette, de
ezt akkor még csak egyedül ő tudta.
Jules Leclercq
Cinq nus dans la foret, hímzés • Fotó: Philip Bernard
Jules Leclercq
Composition erotique avec nus bleus, hímzés • Fotó: Philip Bernard
Jules Leclercq
Odalisque au mirroir, hímzés • Fotó: Philąip Bernard