Derült égből érkezünk a világba. Ezért néznek ki úgy a kórházak, mint légikikötők. Itt landolunk csodálkozva a földön. A hely számunkra nem teljesen idegen: vannak itt régi barátaink. De a hely eléggé megváltozott.
Mint egyedi lények és társasutazók jövünk világra. A csoportokat idegenvezetők gyűjtik és buszok tartják össze. Különben egyedi lényekre esnének szét. De összetartva is morzsolódnak a széleken. Barbarát mindig szólítani kell. Az egyed véletlenül egy csoportba botlik. Beszáll egy buszba. Egy felvonó ajtaja bezárul. Az ember máris benn van másokkal együtt.
A földön landolunk. Itt egyszerre sok egyedit és számos sokaságot látunk és hallunk együtt. Csodálkozunk. A világ nem egészen idegen számunkra, de megváltozott. Mindig csak a felét értjük, vagy még annyit se. A világ telítve van zajjal. Csak itt-ott képződnek érthető szavak és mondatok. Csak beképzeljük ezt magunknak?
Ha értelmet képezünk, sok mindentől el kell tekintenünk. Így mindig csak a felét, vagy még annyit se értünk meg. Az egész túl sok. Az érthető magától értetődően előtérbe kerül. Ami sok, azt hátrébb toljuk. Csoportokat kell képeznünk, hogy meg tudjuk számlálni őket. Különben áttekinthetetlen. Ám a csoportok a széleiken lemorzsolódnak és áttekinthetetlenül sok részletet tesznek szabaddá.
Az észlelés mindig csak kivágat és válogatás, csoportosítás. Ha a csoportok feloszlanak, az előtérben sok részlet merül föl. A világ polifonná válik. Minden zaj egyenjogú hangot képez. De túl sok van belőlük. Nem tudjuk követni őket anélkül, hogy néhány észrevétlen ne maradna. Mindenütt emberek vannak, akik mozognak, csoportokat képeznek és csoportokat oszlatnak föl. Az előtérben csak a számos történés egyike megy végbe.
Derült égből érkezünk egy világba, amely fényárnyékos: nappal és éjjel, telítve zajokkal és hangjelzésekkel, de csak keveset és homályosan értünk meg. A világ clair-obscure, noha világosnak és egyszerűnek mutatja magát. Világos és egyszerű az építészet. Mégis el lehet tévedni benne.
A földön landolunk és csodálkozunk. Nem teljesen ismeretlen, de mégis eltévedünk. Megváltozott, amióta világra jöttünk. Folyvást megújítják: egy újkor, amely mindig maga mögött kell hagyja a régi korokat. Szerencse, hogy még marad pár maradvány a régi időkből: barátok, akik megszólítják az embert, a sarki virágárusnő és az ünnepek, amelyekben az elmúlt újra áttör.
Az újkor láthatóvá válik a modern építészetben. Ez az építészet világos és egyszerű: transzparens. Sok üveg és kocka, világos és mégis obskúrus. Az üvegajtó olyannyira áttetsző, hogy orrvérzést okoz. Csak a fogantyújáról ismerszik fel. Az üveg áttetsző, de tükröző is; tükröz, megtéveszt. Itt nem integet barát, én magam vagyok az, aki int. A transzparencia csak a megtévesztés legújabb formája. A transzparencia nyíltságot, őszinteséget sugall, és végül homlokzatként, puszta dekorációként lepleződik le. Egy kis zene az étteremben – a dionűziáda nem is elengedhetetlen, elég a szatirikus – és az újkor öltözete lehullik és összetörik.Ebből adódik, hogy pont az újkor transzparenciájában tévedhet el az ember. Semmi sem látszik könnyebbnek, mint valakivel találkozni egy áttetsző és nyílt világban. De az ember állandóan elszalasztja az alkalmat. Az új világ nem jobb mint a régi. Az emberek találkozása valószínűtlen. Munka után, a sötét utcán találkozik Monsieur Hulot azzal az emberrel, akivel az irodában lett volna találkozója. A valószínű illúziókból, megtévedésekből, félreértésekből adódik. Ezért jó esernyővel, kalapban és esőkabátban az újkoron keresztül menni. Nem azért, mert a korábbiaknál többet esik, hanem hogy óvja magát az ember az üvegcserepektől, amelyek hullanak rá egy transzparens világban. Esőkabátban az ember nem olyan sérülékeny, csak csodálkozik.
Csodálkozásra akkor kerül sor, amikor az ember értetlenül áll. A talaj nem fogható, sima. Az ember elcsúszik. Az újkor a világot egy hártyával vonta be. A világ transzparens, de impermeábilis, üvegesen áthatolhatatlan. Valahogyan a derült égből keveredtünk bele. De hogyan keveredünk ki újra belőle, amikor az üvegajtók zajtalanul bezáródtak? Az ember felvérzi az orrát, szüksége van egy esőkabátra a szilánkesővel szemben és zenére, mivel a zene áthatol a sima felületen és beszakítja.
Késznek és tökéletesnek tűnik a világ, minden modern. Ám a látszat csal. A világ modern, mert állandóan modernizálják. Sosem kész és tökéletes. Mindig úton van, mind úton vannak, szakadatlan haladásban. A renoválás még nem fejeződött be, máris jönnek az első vendégek. A modernizálás sosem ér véget, túl sok a javítanivaló.
Kezdetben minden hasonlónak tűnt. Minden ismétlődni látszik: kórház, légikikötő, irodaház, lakóház. Születés, munka, bevásárolni, hazautazni, lefeküdni, előtte még valamennyit tévézni. Éjjel és nappal ugyanaz. De ekkor megtörténik a valószínűtlen. Az ember nem szalasztja el az alkalmat. Egy láthatatlan ajtó nyílik ki. Egy régi barátból portás lett. És a tört szemüvegű üzletvezető, aki hangtalan ajtókat árul, megint itt van.
A zene ritmikussá válik. Ekkor leszakad a mennyezet. De az ünnepély mégsem végződik tragikusan. Senki sem sérül meg. A halott, akit átvisznek az éttermen, csak egy próbababa. A leszakadt álmennyezet (? Deckenattrappe?) romjai egy elhatárolt teret képeznek az étteremben, amelybe nem mindenki tud bejutni: egy helység a helységben, játék a játékban, Playtime. Monsieur Hulot itt pincérkedik. A valódi társasság és művészet e helye improvizált: előre nem látható – és átmeneti. A mennyezettel az idő, röviden és visszafordíthatatlanul, beszakadt az ismétlésbe. Monsieur Hulot és Barabara táncol és együtt zongorázik. A találkozás a közeli vég kezdete. Csak az ismétlések nem érnek soha véget.
A búcsúzást Hulot megint elszalasztja. Nem jut át idejében az áruházi pénztáron. Hasonmásának kell átadnia a búcsúajándékot. Az ismétlődés világa teli van hasonlóságokkal és hasonmásokkal.
Az idő betörése a helységben lévő a helységbe, az ismétlődés világába, kivételesen megóv minket a rémülettől és a haláltól. Beéri egy vérző orral. A zene a régi párizsi dalok háromnegyedes ütemére vált. A valcer, a forgótánc megbékít az ismétlődés átkával. Az ünnepély, egy váratlan és átmeneti esemény a mennyezetdíszítés romjai közepette, amelyek a derült égből szakadtak le, mert Monsieur Hulot fel akar oda jutni, megbékít az ismétlődéssel, az állandó elszalasztással, az elszalasztott tragikummal. Egyszerre minden mindentől egyformán távolra kerül. Semmi sem áll az útba, semmi sem ütközik össze már. Minden egyes dolog egyaránt súlyos, minden egyensúlyban van. A polifóniából fúga lesz, a körforgalomból körhinta. Ám mégis vége kell legyen egyszer. A busz lekanyarodik a légikikötő felé, vissza a derült égbe. Az ég azonban ezen a napon túlontúl korán sötétedik.

Tillmann J. A. fordítása