Olyan ez, mint egy mozdulat. Meríteni az életből, nagykanállal enni, és e feltételes módú szabadságtudattal fulladni indulni. Mint amikor valaki biccent a fejével, csak épp nem tudni, hogy igent biccentett-e vagy nemet. Nem nagyon lehet kibeszélni ezt a mozdulatot, sem érvelni egyik vagy másik jelentése mellett, mert hogy mindkettő rendben van, így aztán szabadon választható. Nem beszélve a köztes jelentésekről. Azt mindenesetre nem hagynám figyelmen kívül, hogy a Pintér Sonja Galériáról van szó, ami mint tudjuk egy kortárs kereskedelmi galéria, ugyanakkor régiségkereskedés is, ahol bútorokat, csillárokat, festményeket, szőnyegeket, ezüstöket, porcelánokat lehet kapni 1800 m2-en. Ez most csak azért érdekes, mert bár Csontó installációja majdnem mindenütt ugyanilyen jó lenne, de ezen a helyen kiváltképp találó.
Csontó Lajos
Lecke, 2006, videoinstalláció
Mert ha az ember belép ide – vagy már eleve a Falk Miksa utcába –, akkor elkezd valami más beszélni, elég csak odasandítani a kirakatokra, meg ami azokon túl van, s máris egy fej- és egy vállmozdulattal öntudatlanul igazítjuk helyre begyűrődött ingnyakunkat. Nem szépítjük, a dolgokhoz itt nagyobb összegeket rendelnek, mint ahogy azt az „agyonhonorált” művész saját háza táján megszokta. Elég, ha azt a jelenleg cseppet sem szokványos jelenséget nézzük, hogy a film itt most egy papírpénzekből, konkrétabban tízezres bankókból összeügyeskedett felületre vetül. Konkrét a kép, ami a pénzhez társul: láblóbálás. Az ügyeskedés szorosan a tárgyhoz tartozik, mert amíg a felületet itt néminemű szorgoskodás, szervezkedés árán lehet létrehozni, vagy megváltani, esetleg kölcsönözni, addig a film a puszta dolgok minőségével rúgja oldalba az előbbit. A két dolog abban rokon, hogy mindkettőnek ára van, és abban nem rokon, hogy míg az egyikkel megváltható a másik, fordítva egyáltalán nem működik.
Nem tudom eldönteni, melyik volt nyomasztóbb. A megnyitón, későn érkezőként beszorulni fal és fal közé, ember és ember közé, nekitámaszkodni a mindenki csöndjének és körülbelül ötven ember kilélegzésében hatás alatt tartani magam, és úgy, vagy egyedül ott jártamkor szembesülni ezzel a kétmillió negyvenezer forintnyi lebegő vetítőfelülettel, amiről első blikkre kiderül, hogy igazi papírpénzek alkotják. Nem tudom, hogy melyik volt könnyebb, mert Csontó Lajos kiállításán az ember nem annyira találkozik, mint inkább beleütközik a dolgokba, például abba, amiért egész életünkben élünk-halunk, hogy a birtoklás örömének illúziójával váltsuk meg magunkban bizonyos dolgok jelentőségét.
Szóval Csontó váltott, mindent feltett egy lapra. A pénz pedig ebben az installációban veszít értékéből, mert színt vall és színt vált. Erre kényszeríti a film, ami megkísérel semmi lenni, vagy legalábbis annyira kevés, amennyivel még megengedhető, hogy elég legyen, úgy a maga értéktelenségében és értékében. És a bankók ragyognak a lóbálás alatt, a fizetőeszközből álló raszterpontok pedig általános értéküknek megfelelően kísérelik meg oszlatni a vetített kép erejét, kevés sikerrel. Pedig ha van valami, ami általában győzhet, az bizony látszólag a pénz a spontán létező jelenségek ténye felett, és ezen a ponton van jelentősége az installáció alatt 1800 m2-en elterülő régiségkereskedésnek, mert valljuk be őszintén, egy non-profit galériában, netalán egy művészeti intézményben mindez, hát elveszítené többletjelentését, mert mással terhelt a pénz ott, ahol nincs, és mással itt, ahol van.
Az egyik videofilmen nincs tétje a lóbálásnak, olyan magától értetődő, hogy már természetes. Élő a mozdulat, uralkodik az akarat felett. Sem veszíteni valója, sem célja nincs. Azonos avval, amit jelent. Még a kötelesség is csak a kéztartásban és a fehér, tisztaságot sugalmazó ruhácskákban van jelen. Nyári is lehetne ez a délután, ahol e két pár láb egy hintán például megpihen, vagy megpihenne, ha nem bontaná pixelekre a pénz jelentősége – amúgy is – a megerőszakolatlan mozzanatokat. A másik videofilmen, amely a hiányzó bankjegyekre vetül (a bankjegyek méretével azonos méretű papírlapokra), még annyi szerepe sincs a láblóbálás mikéntjének, mint az életben. Ez a hiány helye. Nincs nyári délután, és nincs a megszokott mozdulatok unalmának jóleső érzete, de kivonódott innen az önkényesség is, és alig érzékelhető módon kivonódott ebből az élet. A két pár láb lengése akár halált is jelenthet. De, ezáltal nem hajlik negatívba a kép – habár hiányzik az anyagi javainkat szimbolizáló bankók felülete – abszolút értékben az egyhez közelít, mert más is hiányzik innen, mégpedig a filmből az élve hagyott jelzője, ez a láblengés akasztott embereké is lehetne.
Önmagában szinte semmi nem létezik, csak az egy. A Lecke még azon is túllépett, hogy a dolgok lényegére kérdezzen. Nem kérdez. A pusztán létező dolgok jelentőségét teszi nehezen balanszírozhatóan mérlegre. Osztunk, szorzunk, pénzünknél vagyunk, nem vagyunk pénzünknél. Mit veszítünk, mit nyerünk? Kicsúszik a lábunk alól a talaj a privát és univerzális értékek köztemetőjében. Kibillenünk előre-hátra, jobbra-balra, mint a mérleg, mint a hinta, egyszer erre, egyszer arra. Pedig csak annyi dolgunk lenne, hogy megfigyeljük, honnan billentünk ki, mi az, ami csak olyannak tűnik, és mi az, ami valóban az.
Csontó Lajos
Lecke (részlet), 2006, videoinstalláció
Csontó Lajos
Lecke (részlet), 2006, videoinstalláció