Uhl Gabriella - Egy 21. századi Pentheusz története

A Jövő Háza gyárépületekből kialakított kiállítótermei a Fotóhónap 2006 több rendezvényének is teret adtak és adnak. Rendjén is van ez: hiszen a fotóművészet számára – több mint másfél évszázados múltját is felmérve –, a kortárs művészet kurrens irányzatai egyre nagyobb, a jövőben csak tovább bővülő művészeti játékteret biztosítanak. SZILÁGYI LENKE Partik című kiállítása mintha tényleg erre a hideglelős időre rendeződött volna: csupa meleg pára, fülledt hangulat, táncbódulatba lucskosodott pólók izzadtsága, „lenyomatai” a képeken. Buli van... A 80-as évek legendás házibuliinak örökös tagja, a hosszú éjszakák utáni értelmiségi társaságok dokumentátora, résztvevőinek megörökítője, most újra útnak indul, hogy a megváltozott, átrétegződött szokásokról számot adjon. De eltéved: ez a részvéttelen, üres világ nem az övé. Korábbi képein a nehéz sorsokban, embertelen körülményekben ösztönösen is rátalált a humánum közös nevezőjére. Most nem találja a helyét. A választott téma népszerű, érdekes, de sokszor már a kukkolással határos. „Belenézünk” a 21. század vad bacchanáliáiba, s a bódulatban már el is felejtjük, hogy az ilyen szertartások meglesése valaha halálos vétek volt. Így érte el a végzete Pentheusz thébai királyfit is (Euripidész: Bakkhánsnők), aki foglyul ejtette Dionüszoszt, s az istentől szabadulásáért cserébe azt kérte megleshesse a bakkhánsnők titkos és szilaj szertartását, akik ünnepére anyja és húga is hivatalos volt. Női ruhába öltözött, majd egy fenyő csúcsáról kémlelte az eseményeket, míg maga is része lett a kegyetlen szertartásnak, a kilétét felfedező maiaszok darabokra szaggatták a testét, anyja, Agaué vezetésével.
Szilágyi Lenke Partik
A partik (ünnepek) minden időben szimbolikus jelentéssel bírtak, pompájuk a hatalomról, titokzatosságuk a szakrális világ igenléséről és kívánásáról vallott. Az ünnep lényege az átváltozás, identitásunk újradefiniálása, az istenivel való pillanatnyi találkozás. A szellemiség mit sem változott, csak új formák, szokások övezik. Ki nyakkendősen, tűsarokban és kiskosztümben, ki szakadt pólóban, farmerban, de ugyanarra vágyik. Még a víz szimbolikus jelentése is belekerült a modern kori parti választékba, a fürdőbe telepített táncteremmel. A legújabb kori tragoszok pedig nem kecskebőrrel, hanem színes hajjal, erős festéssel maszkírozzák magukat. Minden megtörténhet, és meg is történik. Ez is rendjén van, hiszen ezek a szertartások soha nem voltak mások, mint legtitkosabb vágyaink szabadjára engedésének szinterei. Egyetlen körülmény változott: betekinthetünk a rejtélybe, sőt képeket készíthetünk és juttathatunk ki onnan, míg az antik tanításban minden a szavak útján mesélődött el, nyoma csak a levágott és karóra tűzött fejnek, mint győzelmi jelképnek maradt. A titok bemutatásának gesztusa deszakralizál. Miközben természetes emberi kíváncsiságot elégit ki, odadobja érte a szentséget. Ebbe buknak bele Szilágyi Lenke képei is, nem veszi figyelembe a mottóban idézett dionüszoszi tanítást arról, hogy vannak megleshetetlen dolgok. Hiába népszerű műfaj ma a képes-napló, a blog, a magánszféra spontán feltárulkozása, meggondolandó, hogy megtehető-e ez, még pontosabban: megtehető-e úgy, hogy művészetté emelődjön? A fotós bátran nekiindult, hogy meglesse a 21. század elejének titkos szertarásait. Sokféle helyet keresett fel és céltudatosan válogatott, gondosan ügyelt arra, hogy minden terepet feltérképezzen, különböző szokásokat mutasson be. Neki már nem kellett álruhát öltenie, tűlevelek közé rejtőznie, szabadon fényképezhetett, kivárhatta a megfelelő pillanatokat, komponálhatta a képeket. Mégis: objektíven fotózni a partikat nem lehet. S mivel Szilágyi Lenke erre törekszik, idegen marad, kívülálló. Korábbi alkotásaiból tudjuk, hogy nem tud hideg lenni, ezért kései Pentheuszként nem ő, hanem – szimbolikusan – a képei halnak bele a modern bacchanáliák meglesésébe. Kiváló fotós, szakmai tudásában ezeket a képeket látva sem csalatkozunk. Vannak pillanatok, amikor megfigyelő és megfigyeltek tökéletes összhangba kerülnek, főleg akkor, ha olyan technikailag tökéletes, látványelemekre épített alkotást hoz létre, mint a kiállítás nyitóképének sárgás vízfelületen lebegő fickója, vagy erősen ironikus, Méhes László Langyos víz sorozatát (1970-73) megidéző, de annak inkább 2006-os átiratának tekinthető csoportképe. Vagy akkor, amikor egy mámortól bamba nő portréját készíti el, vagy ha finom csavarral beszél fekete-fehér emberről, szemük, kezük, lelkük összefonódásáról. Kísérlete a színes fotókkal ebben a témában szinte kötelező, s ez az „újdonság” leginkább a partik fényhatásainak visszaadásakor „térül meg”. Fény és árnyék megoszlása, egymásra hatása, a valóság fontos elemeinek kiemelése és elrejtése továbbra is érzékeny szemről árulkodik, amely tökéletesen komponált képeket hoz létre. Itt csillannak meg azok a képességek, amelyek eddig is a magyar fotográfia élvonalába helyezték Szilágyi Lenkét. Tekintsük e képeket egy nyugtalan ember alkotásainak a keresés egy adott fázisában.	Szilágyi Lenke Partik

A Jövő Háza gyárépületekből kialakított kiállítótermei a Fotóhónap 2006 több rendezvényének is teret adtak és adnak. Rendjén is van ez: hiszen a fotóművészet számára – több mint másfél évszázados múltját is felmérve –, a kortárs művészet kurrens irányzatai egyre nagyobb, a jövőben csak tovább bővülő művészeti játékteret biztosítanak.
SZILÁGYI LENKE Partik című kiállítása mintha tényleg erre a hideglelős időre rendeződött volna: csupa meleg pára, fülledt hangulat, táncbódulatba lucskosodott pólók izzadtsága, „lenyomatai” a képeken. Buli van... A 80-as évek legendás házibuliinak örökös tagja, a hosszú éjszakák utáni értelmiségi társaságok dokumentátora, résztvevőinek megörökítője, most újra útnak indul, hogy a megváltozott, átrétegződött szokásokról számot adjon. De eltéved: ez a részvéttelen, üres világ nem az övé. Korábbi képein a nehéz sorsokban, embertelen körülményekben ösztönösen is rátalált a humánum közös nevezőjére. Most nem találja a helyét. A választott téma népszerű, érdekes, de sokszor már a kukkolással határos. „Belenézünk” a 21. század vad bacchanáliáiba, s a bódulatban már el is felejtjük, hogy az ilyen szertartások meglesése valaha halálos vétek volt. Így érte el a végzete Pentheusz thébai királyfit is (Euripidész: Bakkhánsnők), aki foglyul ejtette Dionüszoszt, s az istentől szabadulásáért cserébe azt kérte megleshesse a bakkhánsnők titkos és szilaj szertartását, akik ünnepére anyja és húga is hivatalos volt. Női ruhába öltözött, majd egy fenyő csúcsáról kémlelte az eseményeket, míg maga is része lett a kegyetlen szertartásnak, a kilétét felfedező maiaszok darabokra szaggatták a testét, anyja, Agaué vezetésével.

Szilágyi Lenke
Partik

A partik (ünnepek) minden időben szimbolikus jelentéssel bírtak, pompájuk a hatalomról, titokzatosságuk a szakrális világ igenléséről és kívánásáról vallott. Az ünnep lényege az átváltozás, identitásunk újradefiniálása, az istenivel való pillanatnyi találkozás. A szellemiség mit sem változott, csak új formák, szokások övezik. Ki nyakkendősen, tűsarokban és kiskosztümben, ki szakadt pólóban, farmerban, de ugyanarra vágyik. Még a víz szimbolikus jelentése is belekerült a modern kori parti választékba, a fürdőbe telepített táncteremmel. A legújabb kori tragoszok pedig nem kecskebőrrel, hanem színes hajjal, erős festéssel maszkírozzák magukat. Minden megtörténhet, és meg is történik. Ez is rendjén van, hiszen ezek a szertartások soha nem voltak mások, mint legtitkosabb vágyaink szabadjára engedésének szinterei. Egyetlen körülmény változott: betekinthetünk a rejtélybe, sőt képeket készíthetünk és juttathatunk ki onnan, míg az antik tanításban minden a szavak útján mesélődött el, nyoma csak a levágott és karóra tűzött fejnek, mint győzelmi jelképnek maradt. A titok bemutatásának gesztusa deszakralizál. Miközben természetes emberi kíváncsiságot elégit ki, odadobja érte a szentséget. Ebbe buknak bele Szilágyi Lenke képei is, nem veszi figyelembe a mottóban idézett dionüszoszi tanítást arról, hogy vannak megleshetetlen dolgok. Hiába népszerű műfaj ma a képes-napló, a blog, a magánszféra spontán feltárulkozása, meggondolandó, hogy megtehető-e ez, még pontosabban: megtehető-e úgy, hogy művészetté emelődjön? A fotós bátran nekiindult, hogy meglesse a 21. század elejének titkos szertarásait. Sokféle helyet keresett fel és céltudatosan válogatott, gondosan ügyelt arra, hogy minden terepet feltérképezzen, különböző szokásokat mutasson be. Neki már nem kellett álruhát öltenie, tűlevelek közé rejtőznie, szabadon fényképezhetett, kivárhatta a megfelelő pillanatokat, komponálhatta a képeket. Mégis: objektíven fotózni a partikat nem lehet. S mivel Szilágyi Lenke erre törekszik, idegen marad, kívülálló. Korábbi alkotásaiból tudjuk, hogy nem tud hideg lenni, ezért kései Pentheuszként nem ő, hanem – szimbolikusan – a képei halnak bele a modern bacchanáliák meglesésébe.
Kiváló fotós, szakmai tudásában ezeket a képeket látva sem csalatkozunk. Vannak pillanatok, amikor megfigyelő és megfigyeltek tökéletes összhangba kerülnek, főleg akkor, ha olyan technikailag tökéletes, látványelemekre épített alkotást hoz létre, mint a kiállítás nyitóképének sárgás vízfelületen lebegő fickója, vagy erősen ironikus, Méhes László Langyos víz sorozatát (1970-73) megidéző, de annak inkább 2006-os átiratának tekinthető csoportképe. Vagy akkor, amikor egy mámortól bamba nő portréját készíti el, vagy ha finom csavarral beszél fekete-fehér emberről, szemük, kezük, lelkük összefonódásáról. Kísérlete a színes fotókkal ebben a témában szinte kötelező, s ez az „újdonság” leginkább a partik fényhatásainak visszaadásakor „térül meg”. Fény és árnyék megoszlása, egymásra hatása, a valóság fontos elemeinek kiemelése és elrejtése továbbra is érzékeny szemről árulkodik, amely tökéletesen komponált képeket hoz létre. Itt csillannak meg azok a képességek, amelyek eddig is a magyar fotográfia élvonalába helyezték Szilágyi Lenkét. Tekintsük e képeket egy nyugtalan ember alkotásainak a keresés egy adott fázisában.

Szilágyi Lenke
Partik