A hang és a kép digitalizációja mára kiteljesítette a spektákulum világképét. A spektakuláris látványképzés fénnyel és elemi érzésekkel átitatott totális változata a partik világa. A parti-fotó új műfaj a fotográfiában. Fotóblogokon és más net-oldalakon találkozhatunk az amatőr képcsinálás újabb offenzív területével, a telefonokkal és gagyi kamerákkal készített parti-fotókkal. Ezt a világot évek óta szisztematikusan pásztázza át Szilágyi Lenke a maga digitális kamerájával, képfeldolgozó szoftvere pedig a jellegzetesen Szilágyi Lenkés képalkotó mód. Az a szemlélet, amelyben „az idő megsűrűsödik” (Paksi Endre Lehel), „a lassacskán csordogáló idő” bukkan fel (Szarka Klára), vagy „lírai riport” formáját ölti (ArtPortal), és amire maga Szilágyi azt mondja: „Engem azok a pillanatok érdekelnek, ahol az idő megpihen és kitágul, más dimenziókat ölt, megül.”
Igen, az idő képe, amely nem más, mint az átváltozások színpadán egy pillanatra megnyíló függönyrés. A színpadon mi vagyunk, de ugyancsak mi ülünk a nézőtéren is. Az önmagunkról alkotott kép maga a jelentésgeneráló mező nagytotálja, de a partik színpadi tere is maga a kapcsolat- és ön/képdefiniáló mátrix. Az a dimenzió, ahol „az idő megpihen és kitágul”. De ez a dimenzió a parti-aktivisták szereposztásában egy távoli, kollektív együttlét pleasure-je is, azaz a plezsőrösen gyötrő öröm állapota. Korábban a május elsejei virsli-sör fesztiválok és a beat korszak pszichedelikus koncertjei generációk számára fókuszálták az önképalkotó és élménygyűjtő szerepeket. Ezt mára a hétvégi partik tudatosan manipulált örömfogyasztása, a képmutatás parádéi teljesítették ki. Tomboló fények, membránszaggató zene és a zsigeri borzongás kalandtúrája, az örömkeresés és az élvezetek mámorában való feloldódás anyaméhi állapota, ez a partik világa. Spektákulum. Képek által vagyunk, képek által teremtünk kapcsolatot, a hétvégi öröm-önképek adják meg immár több generáció identitásának tetemes hányadát. Guy Debord gondolata a descartes-i hagyomány parafrázisának is tekinthető: a gondolkodom, tehát vagyok állítása átváltozik korunk narcisztikus mániájává: képmás vagyok, tehát létezem. Egyértelműen rímel erre az állításra Szilágyi Lenke egyik kedvenc idézete Dino Buzattitól, amely arról szól, hogy a „képeslap is ember”.
A partijelenlét összetett állapot. Nyomuló arcok, pörgős akciók, áttetsző árnyak, fények és hangok, szitáló testnedvek és delirizáló hangulatjavítók. Mindezek a parti szükséges kellékei. Fénytér. A fény a klasszikus avantgárdban megvilágító, vagy geometrizáló szerepet kapott. A partik fénye cseppfolyós, tömény, vibráló fénytenger.
Ez az újrarendezett fénytér dekonstruálja a mindennapi tárgyak és dimenziók korrekt és semleges létét. A fény itt a teret és a testet is spiritualizálja, és egyben érzéki kiteljesedését adja minden dolgoknak. Számos új Androgünosz és Narcisszosz bukkan fel a képeken. Poharak, üvegek, rázkódó testek, brutálisan lüktető, hússzaggató zenék. Az adrenalin szint a maximumon, a testhez tapadó lehetőségek száma végtelen… Ebben a mezőnyben a fény-és hang legalább olyan mértékben rajzolja át a testet és a küllemet, mint sminkkészlet és az extrém öltözet. Anyag- és fényhártyák, az egotripek hullámzó állapotain keresztül az érzékek folytonos átcsordulása. Élményfürdő, levitáció, árnylények és pszichedelizált színterek fénykulisszái. Tiszta szinesztézia. A parti a modern élet szentélye. Papjai a DJ-k, akik fénnyel és lüktető zenével borítják be a testeket és a teret. A testi fantázia, a megjelenés extrémitása és a fénytér víziószerű megnyílása uralja azt a világot, melyben a testek és testhalmazok fantasztikus kavalkádja, lézeresített megvilágítása elmossa és egyben megfoghatatlanná teszi a folyamatosan változó, egymásba folyó határokat. Vizuális és akusztikus sokk, ami a nemiség és szexualitás szerepjátékát kelti életre, de amiben eltűnik és feloldódik a személyiség külvilági realitása. Ezen az eseményhorizonton készíti Szilágyi Lenke portréit és akcióképeit.
Szilágyi Lenke portréi a posztmodern identitás reprezentáns képei. A posztmodern ego-szerep jelenik meg a testfestéses, a diszkó-punk, a szado-mazo stilizátor vagy az egyszerű partiszereplő portréján. A szexualitás vizuális megjelenítése, mint identifikáló faktor a partik világában az önreprezentáció első számú eszközévé lett. Ebben az audio-vizuális terében a test új szerepet kap. Felszabadult ösztönenergiái és csábító vágyai a szexus illatától és a felvillanó erotikus fénytestből megalkotott énképet rajzolják fel. A magánélet szexuális tere azonban a magyar fotográfiában még mindig érinthetetlennek tűnik. Nincs Nan Goldin-szerű jelenség a honi mezőnyben, ezért Szilágyi Lenke munkája a szex és fényképezés vonatkozásban is ismeretlen területet térképez fel. Szilágyi Lenke fotós bravúrja, hogy a partik kaotikusan pörgős zsigeri légkörében is észreveszi a pofára esés és a melankólia csendjét és mélabúját. Azt a holtpontot, amelynek felfedezésében és tudatosításában ő igazán otthon van. Portréin élveteg és megroskadt, csalódott és magányos mosolyarcok.
A portrék mellett izgalmasak a fürdőkben készített cinetrip-parti képek. Általuk a lebegő és összetorlódó testek biomassza-létébe kapunk betekintést. Szilágyi Lenke soha nem objektíven, nem távolságtartóan és nem szenvtelenül pecázza ki a márkajelzésként képeire illő holtpont-ábrázolásokat. A tömegfürdő képei éppen ezért egyszerre sugallnak száműzöttséget és empátiát. Sebastiano Salgado menekülttáborokat ábrázoló felvételei állnak ezzel a felfogással közeli rokonságban.
Szimulákrum-portrék, virtuális terek. Eredet nélküli, narcisztikus arcok és határok nélküli fényterek. Puszta önreprezentáció, a biztos eredet és a valóság sejtelme nélkül. A látszat elsődlegessége. Ez a virtualitás és a realitás határán oda-vissza lavírozó ego játéktere. Egotrip, az utazó, magából kivetkőző és átalakuló, pszichedelizált én-szerep. Szilágyi Lenke, a gyengéd és figyelmes fényképmoly – vagy inkább képcsináló, szürke pillangó – megszállta a partik terét, és nektárként szívta magába a fény és a mámor színes, csodaváró hangulatú képeit. Persze ha vannak is csodák, hamar kigyógyulunk belőlük, és csalódott, fáradt arcokká válunk – legalábbis ezt jelzik Lenke képei. A mámor és csalódás közötti cikázás, az örökös és nyughatatlan átmenetek állapota. Szilágyi Lenke partifotói a várakozás, az átmenet történet nélküli holtpontjait ragadják meg. Ezek a képek a fotográfia napjainkban végbemenő reprezentációváltását képviselik. Átrendeződnek az identitások, átértékelődik a tér jelentése, kitágulnak és egymásba hatolnak a test és a tér határai. Szilágyi Lenke partiképei a poszt-modern énkép és egotér digitális korszakának hírnökei.
Szilágyi Lenke
Partik
Szilágyi Lenke
Partik