Vízre épült városban rendezni építészeti kiállítást, elsőre paradoxnak tűnhet. Ám jobban belegondolva, mondjuk a globális felmelegedés, vagy a népességnövekedés negatív utópiáit szem előtt tartva, „reális” esélyei, kifutási lehetőségei vannak a „hidro-architektúrának”. A Giardiniben, a skandináv pavilonban a finnországi Oulu tavakra épült házai hoznak erre kortárs példát, míg kapcsolódó, de „ellenirányú” megoldás, a svédországi Kiruna városának terjeszkedését 50 év múlva „rögzítő” projekt. A vikingek kései utódainak „hegyhódítási” vágyát mindazonáltal az a diagram helyezi más megvilágításba, amely az északi-sarki jégtakaró olvadásának folyamatáról tudósít.
A 10. Nemzetközi Építészeti Biennálét a közeljövő jegyében rendezték, de már az előzőek is – Next (2002), Metamorfózis (2004) – az új építészeti tendenciákra koncentráltak, s nem a sztárépítészekre irányították a figyelmet, mint a korábbiak. A kiállítás főkurátora az ötvenéves Richard Burdett, a londoni
School Economics professzora, az urbanizáció „guruja”, elismert építész, várostervező, a londoni polgármester és a brit kormány tanácsadója. Közreműködött a Tate Modern és a római Modern Múzeum kialakításában. Kiindulópontja az ENSZ prognózisra volt, amely szerint 50 éven belül – a 100 évvel ezelőtti 10%-os arányhoz képest, amelyet a demográfiai robbanások megsokszoroztak – a Föld lakosságának háromnegyede városokban fog élni. Az urbanizáció nemcsak globális jelenséggé vált, de közben át is alakult: befolyásolja, szélesebb összefüggések figyelembe vételére ösztönzi a városépítészetet. Ezt jelzi a Városok. Építészet és társadalom cím is. Erre a tematikai-vázra olyan nemzetközi fórum épül rá, amely az önreprezentáció helyett a munkára koncentrál, kérdéseket vet fel, vitákra ad okot, bemutatja az e téren folyó kutatásokat, eredményeket. Megoldási lehetőségeket mutat fel a városépítésben, eszközöket ad a döntéshozók kezébe. A nyitást követően, a szokásos szakmai polémiák mellett, a kiállításról is folyt a vita. Edwin Heathcote (Financial Times) például a „sztár-épületeket” hiányolta, míg Jonathan Glancey a megvalósult terveket, a házakat hiányolta a Guardianban: szerinte az épületnek kell(ene)
a kihívásokra válaszolniuk.
A 10. Nemzetközi Építészeti Biennálét a közeljövő jegyében rendezték, de már az előzőek is – Next (2002), Metamorfózis (2004) – az új építészeti tendenciákra koncentráltak, s nem a sztárépítészekre irányították a figyelmet, mint a korábbiak. A kiállítás főkurátora az ötvenéves Richard Burdett, a londoni
School Economics professzora, az urbanizáció „guruja”, elismert építész, várostervező, a londoni polgármester és a brit kormány tanácsadója. Közreműködött a Tate Modern és a római Modern Múzeum kialakításában. Kiindulópontja az ENSZ prognózisra volt, amely szerint 50 éven belül – a 100 évvel ezelőtti 10%-os arányhoz képest, amelyet a demográfiai robbanások megsokszoroztak – a Föld lakosságának háromnegyede városokban fog élni. Az urbanizáció nemcsak globális jelenséggé vált, de közben át is alakult: befolyásolja, szélesebb összefüggések figyelembe vételére ösztönzi a városépítészetet. Ezt jelzi a Városok. Építészet és társadalom cím is. Erre a tematikai-vázra olyan nemzetközi fórum épül rá, amely az önreprezentáció helyett a munkára koncentrál, kérdéseket vet fel, vitákra ad okot, bemutatja az e téren folyó kutatásokat, eredményeket. Megoldási lehetőségeket mutat fel a városépítésben, eszközöket ad a döntéshozók kezébe. A nyitást követően, a szokásos szakmai polémiák mellett, a kiállításról is folyt a vita. Edwin Heathcote (Financial Times) például a „sztár-épületeket” hiányolta, míg Jonathan Glancey a megvalósult terveket, a házakat hiányolta a Guardianban: szerinte az épületnek kell(ene)
a kihívásokra válaszolniuk.
Los Angeles • Vasúti híd, 2005
© Fotó: Bas Princen. A Van Kranendonk Gallery hozzájárulásával.
© Fotó: Bas Princen. A Van Kranendonk Gallery hozzájárulásával.
Mumbai • Ganesh Fesztivál
© Fotó: Jehangir Sorabjee
Az Urban Design Research Institute hozzájárulásával.
A nem szokványos kiállítási koncepció, nemcsak szakmai, hanem „kiállítás-turisztikai” szempontból is meghatározta a képzőművészetinél egyébként is kevésbé „populáris” építészeti biennálé arculatát. Ez már az első percekben kiderült, amikor a főépületbe lépve 13 városkutató intézet – Mexikótól az indiai Mumbayig, a milánói Domustól a bostoni MIT-ig – eredményeivel, vízióival szembesültünk. A Domus foto-shopja például az észak-koreai Phenjan gigantikus piramis szállodával súlyosbított jövő-képét mutatja. Monumentális városok, monumentális – „Gurskys” – képeken, a C-Photo Magazine kiállításában, valamint űrfelvételek, hőképek a terjeszkedő, s egyben zsugorodó városokról. A mennyiségi növekedés egy határon túl a városi-minőség rovására megy, s ha más szinteken is, de ugyanez érvényes a kiállítási terekben is: a fő épületbe zsúfolt anyag „zanzásítja” a gyors változások folyamatának bemutatását. A Burdett-féle tematika a kiállítók számára installálási, kiállítás-technikai, a nézők számára befogadási, értelmezési problémaként is jelentkez(het)ett, amelyek azután egymásra is visszahatottak. Mindenesetre tény, hogy nem születtek új, releváns szakmai kérdés-felvetések Izrael memento-építészetével, vagy az amerikaiak a Katrina hurrikánnal kapcsolatos projektjével kapcsolatban, mint ahogy a franciák lakókommunájából sem, annak ellenére, hogy belesimult a biennálé kontextusába. Amíg a görögök hajóútja – modern Odüsszeiája – az Égei-tenger szigetvilágába igazából sehová se vezetett, addig a dél-afrikaiak témájában, a városi tér formálódásának vizsgálatában az apartheid után, elszalasztott, nagy lehetőség rejlett.
Hogy az emlékezés is lehet érdekes, szellemileg izgalmas, arra az orosz példa említhető. A képzőművészként és (papír)építészként ismert Alexander Brodszkij alkotásainak szellemében építették át a pavilont nyírfa házzá, s insstallálták a munkáit. (A „papírépítész” itt a csak tervek létrehozásáig jutó, de a kivitelezés terepétől szigorúan távol tartott művész „terminus technicusa” a Brezsnyev éra torz szüleménye.) De említhetjük a románok Remixét, ironikus emlékezését is a Ceausescu-diktatúrára. Interaktív kiállításuk intellektuális és „készségfejlesztő” társasjáték egyszerre: városi – kb. 70×70 cm-es építőelemekkel – fogalom-kockákkal (álomház; a te házad; köztér; mobilitás; a természet gyermeke; a te gyereked falusi; városkép; csinálj várost) és
sok játékossal; a diktatúra alatt 22 (millió) ember játszott egy csapatban. Kár hogy a pavilonjuk a Giardini végén van, ahova kevesebben jutnak el.
Az Arsenaléba még kevesebb turista jutott el, s közülük is csak egy töredékhez jutott el valami az ott látottakból – az építészetből. A nézőkre rázúduló információk szinte elárasztották az egykori kötélverő többszáz négyzetméteres terét, ahol négy kontinens 16 megapolisát mutatják be: Barcelonát (4.8 millió lakos), Berlint (3.4), Bogotát (7.8), Caracast (2.9), Isztambult (9.7), Johannesburgot (3.25), Kairót (11.2), Londont (8.5), Los Angelest (12.3), Mexikóvárost (19.4), Mumbai/Bombayt (18.2), New Yorkot (18.7), São Paulot (18.3), Shanghait (14.5), Tokiót (35.2). Növekedésüket, a mobilitás, a migráció mértékét, szociális, gazdasági és kulturális összefüggéseit elemzik adatokkal, diagramokkal és mozgóképekkel, amelyek körbefognak, virtuálisan körülölelnek. Innen már csak egy lépés, ahova Franco Purini kiállítása invitál: 2026-ba, a Veronával összeépült Mantovába (VEMA), amelynek „előkészítésén” népes kutatógárda dolgozik, vizsgálva ennek variációit és következményeit, hatását a lakhatóságra, munkahelyekre, infrastruktúrára, zöld övezetre, szabad időre, művészetre, médiára. Hasonló sors vár – öt millió ember életét átalakítva – Milánóra és Torinóra (MITO) is. Az utópia realitásából röpít a realitás felé a ma még virtuális gyorsvasút, a nápolyi Metro-polis: a várost Campaniával összekötő vonalat 4 millióan használják majd. Most még üres az installált állomás, amit az olasz design nagyjai Gae Aulenti, Alessandro Mendini díszitettek, illetve Zaha Hadid, Peter Eisenman és Massimilio Fuksas terveztek. Utóbbi szerint, aki az ezredfordulós építészeti biennálé igazgatója volt, a művészetnek az építészetre gyakorolt hatása nem feltétlenül jelentkezik azonnal. De a kapcsolat létezik, felfedhető és meggyorsítható: ez nyilvánul meg itt a fő elvben, az építészet és a művészet együttműködésében, a formatervezés eklektikájában, s abban a törekvésben is, hogy a metró tere a kortárs építészet nyilvános múzeuma legyen. A másik két párhuzamos tárlat – a Città – Porto; Città di Pietra – egyfelől lokális, olasz specialitás; víz és a föld új kapcsolata, illetve a modernitás és a kőépítészet viszonya, másfelől érinti az egész Mediterráneumot. Szakmai kiállítások, amelyek követhetővé teszik az építészet interdiszciplinárissá válásának okait, folyamatát. Ennek ad nyomatékot a „záró-élmény”, Renzo Piano terve is: a milánói ipari terület új város/lakó-negyeddé átalakítása, ami nemcsak az olasz urbanizáció „szcenáriója” lehetne, hanem a hazai „lakópark tervezéséé”.
A magyar kiállítók most is megosztották a szakmát. Négy éve azon volt vita, hogy a Nextre nem adott választ a magyar anyag archaikus modernellenessége, valamint az is borzolta a kedélyeket, hogy az addigi négy esetből háromszor az organikus iskola jelent meg Velencében. A másik fél véleménye szerint viszont: kit érdekel a világban a nemzetközi trendek hazai adaptációja (ld. Balkon 2002/12.). Egyetértésre csak a 1996-os Bachman Gábor-anyag megítélésében jutott a szakma, illetve a kritika. Az idei anyagot néhányan nemhogy provinciálisnak, de még építészetnek sem tartották. Nem úgy építészet, ahogy megszokták, de még úgy sem, ahogy az Velencében, főként az Arsenaléban megmutatkozott, ahol az architektúrát nemcsak az épület jelentette. A fiatal, harminckörüli építészekből, művészekből, társadalomkutatókból álló csoport Re:orient projektje a rejtett hálózatok architektúrájáról, a migráció építészetéről „szólt”. Szó szerint is: a bejáratnál „zenélő” művirágok invitálták a nézőket a belső hangtérbe, amit a játékosabbak, főleg fiatalok „díjaztak”. Bent az olcsó kínai áru, piac fogalmát jelenidejűvé, „megfoghatóvá” tévő csipogó pingvinek, dobozba zárt nyávogó cicák, száguldó kisautók százai fogadták.
A projektet, a kiállítás tervezését, az építés folyamatát, egy – a látottakat értelmező/magyarázó – kötetben dokumentálták. Az itt közölt tanulmányok – Pozna Anita, Sterk Barbara, Bujdosó Attila, Kiss Ida, Matuz Melinda, Nemes Attila, Kovács Gergő, Salát Gergely, Szemerey Samu – szerzői, valamint Pier Földes és Szakál Tamás hang/média művészek lehámozták az előítéletek és közhelyek („minden ázsiai kínai”, „a kínai árú bóvli” stb.) egymásra rakodó rétegeit. Hozzányúltak a szövegbe kódolt tartalomhoz (helyszínek, feliratok), majd ezeket lebontva jutottak el a korábban ismeretlen lényeghez, az ideiglenesség hagyományához az építészetben és esztétikában: az átmenetiség, az egyedi mulandósága miatt a forma a fontos a kínai gondolkodásban. Ez határozza meg a másolat „státuszát” is a művészetben: az eredetiség az eredeti forma követését jelenti. Ide nyúlik vissza az alkotó elemek könnyű cserélhetősége, az olcsó utánzat, a fröccsöntött műanyag „laza” és megszokott alkalmazása. Az eredmény egy sor új felfedezés, amiért szükség van a „leépítésre”. Hasonló folyamat zajlott a tárgyak átalakításakor is: Somlai-Fischer Szabolcs és Usman Haque (korábbi performanszok, interaktív installációk tapasztalatait is felhasználva) a kínai piacok távirányítható játékait szedték szét, alakították át, hasznosították újra. A destrukciós fázis után felépítettek egy új vonatkozási rendszert, egy új orientációt a low-tech érzékelők és interaktív vezérlők létrehozásával. Meghatároztak egy lehetséges irányt, amely hasznos lehet az interaktív környezettel foglalkozó építészek, művészek számára. A nyelvi-fogalmi és technikai-strukturális megközelítési mód, az értelmező és a dekonstruktív látásmód kiegészíti egymást. A jelentés átformálása, újrateremtése a befogadás része, amelybe – játékos és „közönségcsalogató módon – beépítik a nézők (elvárható) reakcióit is. Az általuk teremtett hangteret a benne mozgó ember szólaltatja meg: a „mű” élvezetből műélvezet lesz, ha a néző felismeri a kiállítás rejtett struktúráit. Ha nem: olvashat róla a kötetben vagy a weblapon (www.reorient.hu). Mindez jelzi, hogy a kiállítás köztes megálló, az „építési területet” inkább csak kijelölik, mint ahogy azt is, hogy miről is szólhatna egy interaktív diskurzus a hazai építészettel kapcsolatban.
Hogy az emlékezés is lehet érdekes, szellemileg izgalmas, arra az orosz példa említhető. A képzőművészként és (papír)építészként ismert Alexander Brodszkij alkotásainak szellemében építették át a pavilont nyírfa házzá, s insstallálták a munkáit. (A „papírépítész” itt a csak tervek létrehozásáig jutó, de a kivitelezés terepétől szigorúan távol tartott művész „terminus technicusa” a Brezsnyev éra torz szüleménye.) De említhetjük a románok Remixét, ironikus emlékezését is a Ceausescu-diktatúrára. Interaktív kiállításuk intellektuális és „készségfejlesztő” társasjáték egyszerre: városi – kb. 70×70 cm-es építőelemekkel – fogalom-kockákkal (álomház; a te házad; köztér; mobilitás; a természet gyermeke; a te gyereked falusi; városkép; csinálj várost) és
sok játékossal; a diktatúra alatt 22 (millió) ember játszott egy csapatban. Kár hogy a pavilonjuk a Giardini végén van, ahova kevesebben jutnak el.
Az Arsenaléba még kevesebb turista jutott el, s közülük is csak egy töredékhez jutott el valami az ott látottakból – az építészetből. A nézőkre rázúduló információk szinte elárasztották az egykori kötélverő többszáz négyzetméteres terét, ahol négy kontinens 16 megapolisát mutatják be: Barcelonát (4.8 millió lakos), Berlint (3.4), Bogotát (7.8), Caracast (2.9), Isztambult (9.7), Johannesburgot (3.25), Kairót (11.2), Londont (8.5), Los Angelest (12.3), Mexikóvárost (19.4), Mumbai/Bombayt (18.2), New Yorkot (18.7), São Paulot (18.3), Shanghait (14.5), Tokiót (35.2). Növekedésüket, a mobilitás, a migráció mértékét, szociális, gazdasági és kulturális összefüggéseit elemzik adatokkal, diagramokkal és mozgóképekkel, amelyek körbefognak, virtuálisan körülölelnek. Innen már csak egy lépés, ahova Franco Purini kiállítása invitál: 2026-ba, a Veronával összeépült Mantovába (VEMA), amelynek „előkészítésén” népes kutatógárda dolgozik, vizsgálva ennek variációit és következményeit, hatását a lakhatóságra, munkahelyekre, infrastruktúrára, zöld övezetre, szabad időre, művészetre, médiára. Hasonló sors vár – öt millió ember életét átalakítva – Milánóra és Torinóra (MITO) is. Az utópia realitásából röpít a realitás felé a ma még virtuális gyorsvasút, a nápolyi Metro-polis: a várost Campaniával összekötő vonalat 4 millióan használják majd. Most még üres az installált állomás, amit az olasz design nagyjai Gae Aulenti, Alessandro Mendini díszitettek, illetve Zaha Hadid, Peter Eisenman és Massimilio Fuksas terveztek. Utóbbi szerint, aki az ezredfordulós építészeti biennálé igazgatója volt, a művészetnek az építészetre gyakorolt hatása nem feltétlenül jelentkezik azonnal. De a kapcsolat létezik, felfedhető és meggyorsítható: ez nyilvánul meg itt a fő elvben, az építészet és a művészet együttműködésében, a formatervezés eklektikájában, s abban a törekvésben is, hogy a metró tere a kortárs építészet nyilvános múzeuma legyen. A másik két párhuzamos tárlat – a Città – Porto; Città di Pietra – egyfelől lokális, olasz specialitás; víz és a föld új kapcsolata, illetve a modernitás és a kőépítészet viszonya, másfelől érinti az egész Mediterráneumot. Szakmai kiállítások, amelyek követhetővé teszik az építészet interdiszciplinárissá válásának okait, folyamatát. Ennek ad nyomatékot a „záró-élmény”, Renzo Piano terve is: a milánói ipari terület új város/lakó-negyeddé átalakítása, ami nemcsak az olasz urbanizáció „szcenáriója” lehetne, hanem a hazai „lakópark tervezéséé”.
A magyar kiállítók most is megosztották a szakmát. Négy éve azon volt vita, hogy a Nextre nem adott választ a magyar anyag archaikus modernellenessége, valamint az is borzolta a kedélyeket, hogy az addigi négy esetből háromszor az organikus iskola jelent meg Velencében. A másik fél véleménye szerint viszont: kit érdekel a világban a nemzetközi trendek hazai adaptációja (ld. Balkon 2002/12.). Egyetértésre csak a 1996-os Bachman Gábor-anyag megítélésében jutott a szakma, illetve a kritika. Az idei anyagot néhányan nemhogy provinciálisnak, de még építészetnek sem tartották. Nem úgy építészet, ahogy megszokták, de még úgy sem, ahogy az Velencében, főként az Arsenaléban megmutatkozott, ahol az architektúrát nemcsak az épület jelentette. A fiatal, harminckörüli építészekből, művészekből, társadalomkutatókból álló csoport Re:orient projektje a rejtett hálózatok architektúrájáról, a migráció építészetéről „szólt”. Szó szerint is: a bejáratnál „zenélő” művirágok invitálták a nézőket a belső hangtérbe, amit a játékosabbak, főleg fiatalok „díjaztak”. Bent az olcsó kínai áru, piac fogalmát jelenidejűvé, „megfoghatóvá” tévő csipogó pingvinek, dobozba zárt nyávogó cicák, száguldó kisautók százai fogadták.
A projektet, a kiállítás tervezését, az építés folyamatát, egy – a látottakat értelmező/magyarázó – kötetben dokumentálták. Az itt közölt tanulmányok – Pozna Anita, Sterk Barbara, Bujdosó Attila, Kiss Ida, Matuz Melinda, Nemes Attila, Kovács Gergő, Salát Gergely, Szemerey Samu – szerzői, valamint Pier Földes és Szakál Tamás hang/média művészek lehámozták az előítéletek és közhelyek („minden ázsiai kínai”, „a kínai árú bóvli” stb.) egymásra rakodó rétegeit. Hozzányúltak a szövegbe kódolt tartalomhoz (helyszínek, feliratok), majd ezeket lebontva jutottak el a korábban ismeretlen lényeghez, az ideiglenesség hagyományához az építészetben és esztétikában: az átmenetiség, az egyedi mulandósága miatt a forma a fontos a kínai gondolkodásban. Ez határozza meg a másolat „státuszát” is a művészetben: az eredetiség az eredeti forma követését jelenti. Ide nyúlik vissza az alkotó elemek könnyű cserélhetősége, az olcsó utánzat, a fröccsöntött műanyag „laza” és megszokott alkalmazása. Az eredmény egy sor új felfedezés, amiért szükség van a „leépítésre”. Hasonló folyamat zajlott a tárgyak átalakításakor is: Somlai-Fischer Szabolcs és Usman Haque (korábbi performanszok, interaktív installációk tapasztalatait is felhasználva) a kínai piacok távirányítható játékait szedték szét, alakították át, hasznosították újra. A destrukciós fázis után felépítettek egy új vonatkozási rendszert, egy új orientációt a low-tech érzékelők és interaktív vezérlők létrehozásával. Meghatároztak egy lehetséges irányt, amely hasznos lehet az interaktív környezettel foglalkozó építészek, művészek számára. A nyelvi-fogalmi és technikai-strukturális megközelítési mód, az értelmező és a dekonstruktív látásmód kiegészíti egymást. A jelentés átformálása, újrateremtése a befogadás része, amelybe – játékos és „közönségcsalogató módon – beépítik a nézők (elvárható) reakcióit is. Az általuk teremtett hangteret a benne mozgó ember szólaltatja meg: a „mű” élvezetből műélvezet lesz, ha a néző felismeri a kiállítás rejtett struktúráit. Ha nem: olvashat róla a kötetben vagy a weblapon (www.reorient.hu). Mindez jelzi, hogy a kiállítás köztes megálló, az „építési területet” inkább csak kijelölik, mint ahogy azt is, hogy miről is szólhatna egy interaktív diskurzus a hazai építészettel kapcsolatban.
Alvar Aalto
Városépítés az Oulu folyó torkolatánál
Foto: Ilpo Okkonen / Studio Ilpo Okkonen
Mexico City
Ecataepec, 2006 • © Scott Peterman
Bogota
© Fotó: Giovanna Silva
A kínai migráció mindenestre nemcsak a mi építészeinket foglalkoztatja.
A következő 20 évben 400 millió lesz az anyaország városlakóinak száma, ami egyrészt kérdésessé teszi, hogyan lesz fenntartható Kínában a tradicionális városfejlődés menete, másrészt az összlakosságot tekintve azzal a meglehetősen brutális problémával szembesít: hogyan lehet megfelelő életfeltételeket, modern lakást, fűtést, melegvizes fürdőszobát biztosítani 1,3 milliárd embernek anélkül, hogy ez globális környezet károsodást okozna. Erre csak interdiszciplináris és internacionális megoldások nyújthatnak reményt, olyan kezdeményezések, mint például a dán építészek és a kínai egyetemisták közös projektje (Co-evolution), amelyben a fejlődés elképzeléseit, új modelljeit 4 nagyvárosban, Pekingben, Csunkingban, Shanghaiban és Hongkongban vizsgálják. A meglévő tapasztalatok felhasználása, know-how csere, a problémák holisztikus megközelítése lehetővé teszi a kínai építészet robbanásszerű fejlődését. Ez a mennyiségi növekedésen túl, olyan új szaktudás, szakmai potenciál létrejöttét is eredményezheti, amely a városfejlesztés világmércéjévé teheti az itt történteket. A dánok tehát nem véletlenül kapták meg a nemzeti pavilonok fődíját.
Az Arsenáléban bemutatott városok közül a zsűri Bogotát díjazta, ahol az utóbbi évtizedben képesek voltak „építő módon” szembenézni a befogadás, a lakásépítés, az oktatás, a közterek és a közlekedés problémáival. Utóbbira is alkalmazták Mies van der Rohe elvét: a kevesebb (autó) több (teret ad). Modellt adhat más szegény városoknak ugyanúgy, mint a másik kitüntetett, a mexikói „Brazil 44” projekt is, amely miközben kis költségvetésű elgondolás, nagy lehetőségeket rejt magában: kevés erőforrásra számít, de épít a lakók hozzájárulására, akik saját ötleteikből kiindulva minőségi, esztétikai látvánnyal gazdagítják a környezetüket.
A némiképp ehhez a kérdéskörhöz is kapcsolódó interaktív street-art a Giudeccá-ra került, ahol főleg olasz alkotók mutatták be videó és multi-médiális installációikat, illetve performanszaikat. Szándékuk szerint a városi környezetre hatva, azt átalakítva, a tájművészetet beemelve a városi kontextusba, olyan kulturális interaktivitást igyekeznek kiváltani az ott élőkből, amely a kreativitás energiáinak felszabadítása révén teremt diskurzust a (meta) városok tervezéséről, építészetéről és fenntartásáról.
A következő 20 évben 400 millió lesz az anyaország városlakóinak száma, ami egyrészt kérdésessé teszi, hogyan lesz fenntartható Kínában a tradicionális városfejlődés menete, másrészt az összlakosságot tekintve azzal a meglehetősen brutális problémával szembesít: hogyan lehet megfelelő életfeltételeket, modern lakást, fűtést, melegvizes fürdőszobát biztosítani 1,3 milliárd embernek anélkül, hogy ez globális környezet károsodást okozna. Erre csak interdiszciplináris és internacionális megoldások nyújthatnak reményt, olyan kezdeményezések, mint például a dán építészek és a kínai egyetemisták közös projektje (Co-evolution), amelyben a fejlődés elképzeléseit, új modelljeit 4 nagyvárosban, Pekingben, Csunkingban, Shanghaiban és Hongkongban vizsgálják. A meglévő tapasztalatok felhasználása, know-how csere, a problémák holisztikus megközelítése lehetővé teszi a kínai építészet robbanásszerű fejlődését. Ez a mennyiségi növekedésen túl, olyan új szaktudás, szakmai potenciál létrejöttét is eredményezheti, amely a városfejlesztés világmércéjévé teheti az itt történteket. A dánok tehát nem véletlenül kapták meg a nemzeti pavilonok fődíját.
Az Arsenáléban bemutatott városok közül a zsűri Bogotát díjazta, ahol az utóbbi évtizedben képesek voltak „építő módon” szembenézni a befogadás, a lakásépítés, az oktatás, a közterek és a közlekedés problémáival. Utóbbira is alkalmazták Mies van der Rohe elvét: a kevesebb (autó) több (teret ad). Modellt adhat más szegény városoknak ugyanúgy, mint a másik kitüntetett, a mexikói „Brazil 44” projekt is, amely miközben kis költségvetésű elgondolás, nagy lehetőségeket rejt magában: kevés erőforrásra számít, de épít a lakók hozzájárulására, akik saját ötleteikből kiindulva minőségi, esztétikai látvánnyal gazdagítják a környezetüket.
A némiképp ehhez a kérdéskörhöz is kapcsolódó interaktív street-art a Giudeccá-ra került, ahol főleg olasz alkotók mutatták be videó és multi-médiális installációikat, illetve performanszaikat. Szándékuk szerint a városi környezetre hatva, azt átalakítva, a tájművészetet beemelve a városi kontextusba, olyan kulturális interaktivitást igyekeznek kiváltani az ott élőkből, amely a kreativitás energiáinak felszabadítása révén teremt diskurzust a (meta) városok tervezéséről, építészetéről és fenntartásáról.
Re:orient
rejtett hálózatok architektúrája projekt, 2006
Magyar Pavilon, Giardini
Re:orient
rejtett hálózatok architektúrája projekt, 2006
Magyar Pavilon, Giardini