Miképp nő a Növekvő város - Gellér B. Istvánnal Gellér Judit beszélget

Egyszer megkérdeztem, mi akartál lenni gyerekkorodban. Akkor azt válaszoltad, az, ami most vagy. Mi vagy most? Képzőművész vagyok, ami eléggé szerteágazó. Rajzolok, festek, kerámiákat készítek, de néha írok is. Amolyan multimédiás művészféle vagyok, de persze nem abban az értelemben, ahogy ma a multimédiáról beszélnek. Honnan indult ez a folyamat? Gyerekkoromban sokat rajzoltam, 13 éves koromtól elkezdtem egy rajzszakkörbe járni, ahol derék nagy barmok oktattak minket esténként. Művészeti gimnáziumba szerettem volna menni, de apám úgy gondolta, hogy képzőművészetből megélni nem lehet. Jól látta az öreg. Beíratott az építőipari technikumba, ami egy eléggé vérszegény környezet volt, gyakorlatilag szigorúan szakmai menetrenddel, és az az illúzióm elég hamar elszállt, hogy ott sokat lehet rajzolni. Lehetett, de csak műszaki rajzot, ami később hasznos volt ugyan, de nem mehettem művészeti gimnáziumba. A humán tárgyakat erősen háttérbe szorították és a közösség sem volt ideális, ezért nagyon rosszul éreztem magam, de közben erősen rajzoltam. A technikum után felvételiztem az Iparművészetire, ahova szerencsére nem vettek fel, hiszen akkor ma egy derék milliomos belsőépítész lennék, és nem hiszem, hogy ez lett volna a boldogsághoz vezető út. Behívtak katonának, meghalt apám, nem volt más választásom, mint a pécsi tanárképző főiskola, ami szintén egy szörnyű hely volt, de nagyon sok mindent megtanultunk. Magyar-rajz szakra jártam. A magyar nem volt rossz, mert az irodalom mindig fontos volt számomra. Olvastam és rajzoltam, ebből állt az életem tulajdonképpen. Kitől tanultál igazán? Rendszeresen jártam Martyn Ferenchez, s ez nagy iskola volt. Azoknak, akiket közel engedett magához, nagyon komoly feladatokat és nagyon komoly bírálatokat adott. Amolyan zen-buddhista tanárként foglalkozott velünk. Amikor az ember odament, hogy bemutassa az erős fekete körvonalas melóit, akkor ő megkérdezte, hogy miért nem rózsaszínnel húztad a körvonalakat?! Ettől az ember persze széthullott alkotóelemeire, és talán még nem is értettük igazán, hogy mit is mond ezzel. Mi történt a főiskola befejezése után? Miután befejeztem a főiskolát, elkezdtem tanítani, megszereztem azokat a szükséges szakmai fokozatokat, amiket meg kellett szereznem: alaptagság, szövetségi tagság, első külföldi kiállítások... A hajdani pécsi műhelyesek közül pár emberrel, Dombay Győzővel, Bocz Gyulával tudtunk napi kapcsolatot tartani, de az útjaink később szétváltak. Nagyon fontos volt azonban a pesti avantgárddal a kapcsolatom. Az 1970-es évek elején Haraszty „Édeske” révén kapcsolatot találtam az akkor progresszív művészekkel. Ezek a kapcsolatok azóta is fontosak számomra, időnként találkozunk, időnként kiállítunk együtt. A Növekvő város gondolata is azokban az években kezdett el foglalkoztatni, amikor a konceptuális művészet terjedni kezdett Magyarországon, az első ilyen munkákat Perneczky Gézától láttam. Akkoriban kezdtem el koncepteket készíteni, ami szöveggel, fotóval kísért művészet volt, és már akkor elkezdtem írogatni is. Közel harminc éve kezdted el a Növekvő várost „építeni”. Megalkottál egy kultúrát. Mi ihletett? 1972-ben láttam a Poirier házaspár és Charles Simmons kasseli kiállítását. Többen is részt vettek ezen a Dokumentán, akik nagyon jó munkákat állítottak ki, például Paul Thek is. Ennek a kiállításnak a nagy felfedezése az individuális mitológia volt és ez borzasztóan érdekes volt számomra, nagyon megfogott de még sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkezdjek vele foglalkozni. A villányi-szársomlyói szobrászszimpóziumnak volt egy közös évfordulója, amihez egy plakátot kellett terveznem. Jobb híján belenyomtam egy csigát, egy megkövesedett fosszíliát agyagba. Az agyagban a lenyomat szimbolizálta a keramikusokat, a kifordított fosszília pedig a szobrászokat. Ennek azért is volt aktualitása, mert a Villányi-hegység köveiben nagyon sok különleges megkövesedett állati maradvány található és ezekből gyakran készítettek kis ékszereket. Amikor hazavittem a plakátot a nyomdából, megdöbbenve láttam, hogy ez a csigavonal-lenyomat tulajdonképpen egy város. Egy olyan város, amit belepett a homok, pusztulóban van. Olyan volt, mintha egy levegőből, űrből készített felvétel lenne. Hozzáfogtam, hogy lerajzoljam a város alaprajzát, hozzá egy térképet, a térkép mellé pedig a város két képzelt rekonstrukcióját. A rajzokkal egy nemzetközi rajzbiennálén pályáztam és megnyertem a Rijekai Építészeti Intézet Díját. Tulajdonképpen ez indította be a fejemben a hangyát, hogy mi mindent lehet még ezzel a várossal csinálni. Ha ezt a várost megépítenék, élhető város lenne? Valószínű, hogy ez egy furcsa, szörnyűséges város lenne, mert nem lehet egyben egy várost megépíteni. Az ember csak töredékeket tud elképzelni, bizonyos részeket, romjaiban. Engem a romok foglalkoztattak, és azt hiszem, megépíteni egy romvárost elég furcsa gondolat lenne. Nem hiszem, hogy élhető lenne, mert a fejlődés az én elképzelésem szerint egy bizonyos időben megállt. Megszűnt. A városokat pedig általában úgy fogjuk fel, hogy ma is léteznek, valamiféle szellemi élet és fizikai mozgás van bennük. Hogy jó vagy rossz, az mindig az ott lakókon múlik. Amit nem lehet csak úgy egyből „megcsinálni”. Egyszóval ez inkább egy szellemi kaland, melyben léteznek hiedelmek és ellen hiedelmek, ahogy ez a régészek életében is jelentkezik, miszerint amikor megszületik egy elmélet, akkor rögtön előkerül egy ellen elmélet is. Van valami, amit hiányolsz a városból, amit még nem csináltál meg? Részben meg kell tisztítani. Vannak részek, amiket újra elő kéne venni, és a fölösleget lehántani róluk. Néhol újra kéne írni a szövegeket, bizonyos történeteket kikerekíteni és egy két mellékesebb dolgot belevonni. A fotókkal is ugyanez a helyzet. A plasztikák adják magukat, ha van egy elképzelésem, agyaghoz nyúlok és elkészítem, de ezeket néha kombinálni kell bronzzal vagy más anyagokkal. A rajzok minősége mindig nagyon érdekelt, és érdekel most is, tulajdonképpen azokkal is lehetne még foglalkozni, a régieket elővenni és kicsit megcsiszolgatni őket. Meddig nő a növekvő város? Az előnye ennek a munkának az, hogy szerteágazó. Nagyon sok médiumot használtam eddig: rajzokat, plasztikákat, fotókat. Gyakorlatilag mindig van valami, amihez nyúljak, mindig más és más dolog, ami a napi kedvtelésem, azt tudom csinálni vele. Egyelőre még növekszik, annak dacára, hogy mostanában más jellegű dolgokat csinálok, amik csak idézőjelesen kötődnek a Növekvő városhoz. Az az érzésem, hogy folytatható a dolog. Talán jobban ki kellene kerekíteni a város elpusztulását, elhagyottá válását, hogy hogyan szűnt meg ez a város. Többféle teórián gondolkoztam, az egyik elméletem szerint a lepra, a másik szerint aszály pusztított a városban. Szükség lenne egy nagy löketre, talán egy újabb, kibővített könyvet kellene szerkesztenem, de nem tudom, hogy ezt hol és hogyan tudom megvalósítani. Az eladhatatlan könyvek számát pedig nem szeretném növelni, nem szeretném, hogy azért irtsanak ki egy nyírfaligetet, mert nekem újabb rögeszmém támadt. Hova tart a Növekvő város? Nem tudom. Tart, ameddig tart. Addig csinálom, amíg csinálni tudom, aztán egyszer csak vége lesz. Én nem kívánok ezzel egy Tolkien-i históriát írni, neki is csak harminc éve volt rá és ő sem tudta befejezni a történetét. Épp a 60. születésnapod környékén volt kiállításod Pécsett, pedig elég régóta nem volt kiállításod a szülővárosodban. Ezt így tervezted? Borzasztóan utálom az évfordulókat, mert az életben adódó évfordulók és a művészetben adódó évfordulók, vagy jubileumok nem kötődnek össze, nem fedik egymást. Szerintem akkor kell kiállítani, amikor az embernek igazán elsül a keze. Mások számára az évfordulók biztosan fontosak, talán azért, mert úgy érzik, hogy le tudnak zárni valamit, de engem a „work in progress” érdekel. A munka folyamatban van, csinálom és nem tudom őket soha semmilyen évfordulóhoz, hétköznaphoz vagy vasárnaphoz kötni. A pécsi kiállítás nem lezárás vagy nyitás, egyszerűen most készült el egy kerek anyagom, volt egy kiállítóhelység és ott kiállítottam, de nem érzem, hogy ez bármiféle évfordulóhoz kötődne. Honnan kerültek elő a dobozok, mit rejtenek és hogyan kapcsolódnak a Növekvő városhoz? Egy véletlen folytán egy fiatal barátom eljött hozzám és felajánlotta, hogy adna ilyen dobozokat. Először arra gondoltam, hogy diapozitíveket vagy papírképeket tárolok majd bennük, de elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy a Növekvő város anyagát tegyem bele. Az eddigi installációk térben szétrakott darabjaiból az apróbbakat próbáltam elhelyezni a dobozokban. A doboznak két oldala van, a tárgyakhoz fotókat, tollakat, kavicsokat lehet variálni, amik megfesthetők, alakíthatók, bővíthetők. Ezáltal sok olyan tárgy a helyére került, ami eddig nem fért bele a kiállításokba, mert önmagukban vagy nem voltak elég érdekesek vagy nem volt megfelelő kiállítótér hozzájuk. A kiállításokra mindig egyötödével több anyagot viszek, mint amennyi a végén kiállítható. Valószínű, hogy ez az „egyötöd” megmozgatott valamiért és ezekkel kezdtem el foglalkozni. Amikor reggel felkelsz tudod, hogy mihez fogj aznap, hiszen már hetekkel előtte volt egy elképzelésed vagy csak napközben ugrik be? Úgy vagyok ezzel, mint sokan mások. Felkelek, kávé, cigaretta, kávé, cigaretta és matatok a holmim között. Mindig éktelen kupleráj van az asztalomon. Ahhoz nyúlok, ami hív: van hogy fadarabkákhoz, van hogy kerámiához, van hogy rajzolok. Utána pedig már megy magától, ha elkezdek valamit, be is fejezem. Volt egy barátom, aki mindig ahhoz a tárgyhoz nyúlt, ami foglalkoztatta, és addig dolgozott rajta, amíg kedve volt hozzá, aztán félrerakta. Bocz Gyulának hívták és nagyszerű művész volt. Annyiban én is úgy dolgozom, hogy ami éppen megszólít, azzal foglalkozom. Ebből adódnak azok az anomáliák, hogy nekem télen kell agyagoznom a kertben, pedig akkor mindenki festene, nyáron pedig festek vagy rajzolok, amikor mindenki agyagozna. Mikor vagy elégedett egy munkával? Azt hiszem elégedett soha nem vagyok. A rajzoknál érzem, amikor befejeztem, hogy rendes lett, nem folytatható. Néha a szövegeknél is érzem, hogy mikor oldottam meg, mikor futottam meg a kört. A fotókat pedig egy idő után nem lehet tovább cizellálni, hiszen a matéria nem engedi a folytatást. Mikor teszel félre egy munkát? Néha bezápul egy-egy ötlet. Nem úgy jön össze a dolog, ahogy szeretném, és olyankor kénytelen vagyok félretenni vagy elvetni, mint egy sikertelen dolgot. Ha jól megy, akkor természetesen végigviszem és befejezem, a munka a polcra vagy mappába kerül. Ezt nem lehet előre tudni. Sokszor sok évvel később derül ki, hogy nem jött be. Kellő kritikával kell nézni a dolgokat. Sok múlik az anyagokon is, mindig van olyan, amihez segítség is kell, és a keramikus jó tanácsai vagy a bronzöntő pillanatnyi hozzáállása is sokat számít. Mit csinálnál másképp? Ma már biztos, hogy a szertartásokat hivatásos emberekkel csinálnám meg, akiket úgy ugráltatok, ahogy én akarok és talán a filmben is jobb lett volna, ha profikkal dolgozunk. A plasztikáknál egy kicsit jobban vigyáznék dolgokra, a túl narratív elemeket elhagynám. Ez egy relatív dolog, mert az úgynevezett klasszikus avantgárdhoz képest ezek túl narratív darabok, a képzőművészet általános állásához képest pedig túl modernek. Ez egy sajátos terület, ahol nagyon nehéz észnél lenni és eldönteni, hogy melyik a helyes út. Sok mindent elértél, sok egyéni és csoportos kiállításod volt, melyikkel vagy a legelégedettebb? Ideálisan jó kiállításom a Kiscelli Múzeumban volt, ott sikerült legjobban visszaadni egy alapvető hangulatot, ami jó volt a kiállítás szempontjából. Eléggé mértéktartó is volt, mert a helyszín nagyon adta magát, nem is lehetett volna többet kihozni belőle, de ma már biztosan máshogy állítanék ki ott. Az egy nagyon jó kiállítótér, elsősorban a világítási adottságai és a nyers kőfalai miatt. És egy szakrális tér is… Tulajdonképpen szakralitását vesztette tér, mert bútorraktártól kezdve hadikórházig több funkciója is volt, de megőrzött valamit a szakralitásából. A tér kialakítása nem változott, a szakrális hangulata megmaradt. Hatalmas belmagassága van, amit akkor is lehet érezni, ha csak fejmagasságban van világítás. Most inkább egy másfajta térre vágyódnék. Egy maximálisan steril, hagyományos múzeumi térre, ahol fölül van világítás, fehérek a falak és ott egyszerűen kirakja az ember a munkáit. A Kiscelli Múzeumban csak egy részét lehetett kiállítani a munkának, most pedig egy retrospektív kiállítást szeretnék, ahol mindent vagy közel mindent be lehetne mutatni, ami a Növekvő városhoz kapcsolódik. Ennek azonban semleges térnek kell lennie. Hogyan mutatnád be? Ez eléggé adná magát, hiszen a logikája megvan, ami egy banális történettel indult a légifelvételről és az alaprajzról. A várost valaki feltárta, létezett egy régész, aki a föltárással foglalkozott, előkerültek bizonyos leletek: az írások, az írásmód, a jelképek. Szertartások váltak ismertté, ezeknek a leírásai és a tárgyaknak egy elég nagy tömege is megvan, ami azt hiszem, hogy megfelelően tálalva, könnyedén töltené be a rendelkezésre álló teret. Mire vagy büszke? Az egyetlen dolog, amire büszke lehetek, hogy minden ellenérzés dacára véghez vittem az elképzelésem, hogy ennyit meg tudtam csinálni. Nem hiszem, hogy a képzőművészek közt különb lennék. Más vagyok, mivel a munkám egy elég kényes terület, irodalomnak nem irodalom, képzőművészetnek nem teljesen képzőművészet. Határterületen van és emiatt a megítélése is bizonytalan. Mit szeretnél elérni még? Élesen emlékszem, amikor kamaszként megkérdeztem a mesteremet, Martyn Ferencet, hogy örömből vagy bánatból dolgozik-e? Azt felelte, hogy úgy dolgozik, ahogy a madár énekel. Lassan én is ebbe a fázisba jutok. Ha akarom, ha nem, énekelnem kell. Harminc év alatt kialakult a munka menete. Nincs olyan, amit elérni szeretnék. Egyszerűen csinálom, mert mi mást csinálhatnék? Kötéltáncossá vagy zsonglőrré alakulni már nem tudnék. Nem akarok már más műfajokba belekezdeni, így is elég sokféle dolgot csinálok. Elérjem, hogy minden képem be legyen keretezve? Akkor hol tárolnám...? Amit egy ember a maga adott arányaival, magasságával, a karjai hosszával, fizikai erejével megpróbálhatott, azt megpróbáltam, de talán vonzó feladat lenne kísérletet tenni arra, hogy egyik másik munka nagy méretű változatát is elkészítsem. Hatvan év alatt gyakorlatilag a műfajok zömét kipróbálhattam, készítettem szitanyomatokat, litográfiát, mégis azt mondom, hogy a ceruza és az ecset a leglényegesebb számomra. A tárgyakkal kapcsolatban is, amilyen határig el lehetett menni egyszemélyes műteremmel, azt gyakorlatilag kipróbáltam. Melyik díjadra vagy a legbüszkébb? Talán az első nemzetközi rajzbiennále díjára, Rijekában. Ez egy nemzetközi rajzkiállításon kapott díj, ahol 8-900 ember ad be munkát a világ minden tájáról. Ezek közül 2-300 jut tovább, és 5 díjat osztanak ki. Az egy nagyon pozitív visszajelzés volt. Ma is ezeket a nyitott nemzetközi biennálékat szeretem, mert ezek elég jó megmérettetések. Boldog vagy? Nem méricskélem, hiszen akkor nyilván össze kéne magam hasonlítani más emberekkel, akik nem tudtak tenni annyit, valami okból nem találták meg magukat. Hozzájuk képest boldognak kéne lennem. A boldogság nem egy megfogalmazható állapot, pláne egy olyan műfajban dolgozva, ami nagyon kevés embert érdekel. Lehet tanítani a művészetet? Azt hiszem, nem lehet. Mindenki kísérletezik azzal, hogy a mesterségbeli fogásokat megtanítsa, mert mást nem lehet. Magát a művészetet, hogy ki mihez kezdjen, és milyen formában tegye, azt, úgy hiszem, nem lehet tanítani.
Gellér B. István Növekvő város Gellér B. István Növekvő város Gellér B. István Növekvő város

Egyszer megkérdeztem, mi akartál lenni gyerekkorodban. Akkor azt válaszoltad, az, ami most vagy. Mi vagy most?

Képzőművész vagyok, ami eléggé szerteágazó. Rajzolok, festek, kerámiákat készítek, de néha írok is. Amolyan multimédiás művészféle vagyok, de persze nem abban az értelemben, ahogy ma a multimédiáról beszélnek.

Honnan indult ez a folyamat?

Gyerekkoromban sokat rajzoltam, 13 éves koromtól elkezdtem egy rajzszakkörbe járni, ahol derék nagy barmok oktattak minket esténként. Művészeti gimnáziumba szerettem volna menni, de apám úgy gondolta, hogy képzőművészetből megélni nem lehet. Jól látta az öreg. Beíratott az építőipari technikumba, ami egy eléggé vérszegény környezet volt, gyakorlatilag szigorúan szakmai menetrenddel, és az az illúzióm elég hamar elszállt, hogy ott sokat lehet rajzolni. Lehetett, de csak műszaki rajzot, ami később hasznos volt ugyan, de nem mehettem művészeti gimnáziumba. A humán tárgyakat erősen háttérbe szorították és a közösség sem volt ideális, ezért nagyon rosszul éreztem magam, de közben erősen rajzoltam.
A technikum után felvételiztem az Iparművészetire, ahova szerencsére nem vettek fel, hiszen akkor ma egy derék milliomos belsőépítész lennék, és nem hiszem, hogy ez lett volna a boldogsághoz vezető út. Behívtak katonának, meghalt apám, nem volt más választásom, mint a pécsi tanárképző főiskola, ami szintén egy szörnyű hely volt, de nagyon sok mindent megtanultunk. Magyar-rajz szakra jártam. A magyar nem volt rossz, mert az irodalom mindig fontos volt számomra. Olvastam és rajzoltam, ebből állt az életem tulajdonképpen.

Kitől tanultál igazán?

Rendszeresen jártam Martyn Ferenchez, s ez nagy iskola volt. Azoknak, akiket közel engedett magához, nagyon komoly feladatokat és nagyon komoly bírálatokat adott. Amolyan zen-buddhista tanárként foglalkozott velünk. Amikor az ember odament, hogy bemutassa az erős fekete körvonalas melóit, akkor ő megkérdezte, hogy miért nem rózsaszínnel húztad a körvonalakat?! Ettől az ember persze széthullott alkotóelemeire, és talán még nem is értettük igazán, hogy mit is mond ezzel.

Mi történt a főiskola befejezése után?

Miután befejeztem a főiskolát, elkezdtem tanítani, megszereztem azokat a szükséges szakmai fokozatokat, amiket meg kellett szereznem: alaptagság, szövetségi tagság, első külföldi kiállítások... A hajdani pécsi műhelyesek közül pár emberrel, Dombay Győzővel, Bocz Gyulával tudtunk napi kapcsolatot tartani, de az útjaink később szétváltak. Nagyon fontos volt azonban a pesti avantgárddal a kapcsolatom. Az 1970-es évek elején Haraszty „Édeske” révén kapcsolatot találtam az akkor progresszív művészekkel. Ezek a kapcsolatok azóta is fontosak számomra, időnként találkozunk, időnként kiállítunk együtt.
A Növekvő város gondolata is azokban az években kezdett el foglalkoztatni, amikor a konceptuális művészet terjedni kezdett Magyarországon, az első ilyen munkákat Perneczky Gézától láttam. Akkoriban kezdtem el koncepteket készíteni, ami szöveggel, fotóval kísért művészet volt, és már akkor elkezdtem írogatni is.

Közel harminc éve kezdted el a Növekvő várost „építeni”. Megalkottál egy kultúrát. Mi ihletett?

1972-ben láttam a Poirier házaspár és Charles Simmons kasseli kiállítását. Többen is részt vettek ezen a Dokumentán, akik nagyon jó munkákat állítottak ki, például Paul Thek is. Ennek a kiállításnak a nagy felfedezése az individuális mitológia volt és ez borzasztóan érdekes volt számomra, nagyon megfogott de még sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkezdjek vele foglalkozni. A villányi-szársomlyói szobrászszimpóziumnak volt egy közös évfordulója, amihez egy plakátot kellett terveznem. Jobb híján belenyomtam egy csigát, egy megkövesedett fosszíliát agyagba. Az agyagban a lenyomat szimbolizálta a keramikusokat, a kifordított fosszília pedig a szobrászokat. Ennek azért is volt aktualitása, mert a Villányi-hegység köveiben nagyon sok különleges megkövesedett állati maradvány található és ezekből gyakran készítettek kis ékszereket. Amikor hazavittem a plakátot a nyomdából, megdöbbenve láttam, hogy ez a csigavonal-lenyomat tulajdonképpen egy város. Egy olyan város, amit belepett a homok, pusztulóban van. Olyan volt, mintha egy levegőből, űrből készített felvétel lenne. Hozzáfogtam, hogy lerajzoljam a város alaprajzát, hozzá egy térképet, a térkép mellé pedig a város két képzelt rekonstrukcióját. A rajzokkal egy nemzetközi rajzbiennálén pályáztam és megnyertem a Rijekai Építészeti Intézet Díját. Tulajdonképpen ez indította be a fejemben a hangyát, hogy mi mindent lehet még ezzel a várossal csinálni.

Ha ezt a várost megépítenék, élhető város lenne?

Valószínű, hogy ez egy furcsa, szörnyűséges város lenne, mert nem lehet egyben egy várost megépíteni. Az ember csak töredékeket tud elképzelni, bizonyos részeket, romjaiban. Engem a romok foglalkoztattak, és azt hiszem, megépíteni egy romvárost elég furcsa gondolat lenne. Nem hiszem, hogy élhető lenne, mert a fejlődés az én elképzelésem szerint egy bizonyos időben megállt. Megszűnt. A városokat pedig általában úgy fogjuk fel, hogy ma is léteznek, valamiféle szellemi élet és fizikai mozgás van bennük. Hogy jó vagy rossz, az mindig az ott lakókon múlik. Amit nem lehet csak úgy egyből „megcsinálni”. Egyszóval ez inkább egy szellemi kaland, melyben léteznek hiedelmek és ellen hiedelmek, ahogy ez a régészek életében is jelentkezik, miszerint amikor megszületik egy elmélet, akkor rögtön előkerül egy ellen elmélet is.

Van valami, amit hiányolsz a városból, amit még nem csináltál meg?

Részben meg kell tisztítani. Vannak részek, amiket újra elő kéne venni, és a fölösleget lehántani róluk. Néhol újra kéne írni a szövegeket, bizonyos történeteket kikerekíteni és egy két mellékesebb dolgot belevonni. A fotókkal is ugyanez a helyzet. A plasztikák adják magukat, ha van egy elképzelésem, agyaghoz nyúlok és elkészítem, de ezeket néha kombinálni kell bronzzal vagy más anyagokkal. A rajzok minősége mindig nagyon érdekelt, és érdekel most is, tulajdonképpen azokkal is lehetne még foglalkozni, a régieket elővenni és kicsit megcsiszolgatni őket.

Meddig nő a növekvő város?

Az előnye ennek a munkának az, hogy szerteágazó. Nagyon sok médiumot használtam eddig: rajzokat, plasztikákat, fotókat. Gyakorlatilag mindig van valami, amihez nyúljak, mindig más és más dolog, ami a napi kedvtelésem, azt tudom csinálni vele. Egyelőre még növekszik, annak dacára, hogy mostanában más jellegű dolgokat csinálok, amik csak idézőjelesen kötődnek a Növekvő városhoz. Az az érzésem, hogy folytatható a dolog.
Talán jobban ki kellene kerekíteni a város elpusztulását, elhagyottá válását, hogy hogyan szűnt meg ez a város. Többféle teórián gondolkoztam, az egyik elméletem szerint a lepra, a másik szerint aszály pusztított a városban. Szükség lenne egy nagy löketre, talán egy újabb, kibővített könyvet kellene szerkesztenem, de nem tudom, hogy ezt hol és hogyan tudom megvalósítani. Az eladhatatlan könyvek számát pedig nem szeretném növelni, nem szeretném, hogy azért irtsanak ki egy nyírfaligetet, mert nekem újabb rögeszmém támadt.

Hova tart a Növekvő város?

Nem tudom. Tart, ameddig tart. Addig csinálom, amíg csinálni tudom, aztán egyszer csak vége lesz. Én nem kívánok ezzel egy Tolkien-i históriát írni, neki is csak harminc éve volt rá és ő sem tudta befejezni a történetét.

Épp a 60. születésnapod környékén volt kiállításod Pécsett, pedig elég régóta nem volt kiállításod a szülővárosodban. Ezt így tervezted?

Borzasztóan utálom az évfordulókat, mert az életben adódó évfordulók és a művészetben adódó évfordulók, vagy jubileumok nem kötődnek össze, nem fedik egymást. Szerintem akkor kell kiállítani, amikor az embernek igazán elsül a keze. Mások számára az évfordulók biztosan fontosak, talán azért, mert úgy érzik, hogy le tudnak zárni valamit, de engem a „work in progress” érdekel. A munka folyamatban van, csinálom és nem tudom őket soha semmilyen évfordulóhoz, hétköznaphoz vagy vasárnaphoz kötni. A pécsi kiállítás nem lezárás vagy nyitás, egyszerűen most készült el egy kerek anyagom, volt egy kiállítóhelység és ott kiállítottam, de nem érzem, hogy ez bármiféle évfordulóhoz kötődne.

Honnan kerültek elő a dobozok, mit rejtenek és hogyan kapcsolódnak a Növekvő városhoz?

Egy véletlen folytán egy fiatal barátom eljött hozzám és felajánlotta, hogy adna ilyen dobozokat. Először arra gondoltam, hogy diapozitíveket vagy papírképeket tárolok majd bennük, de elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy a Növekvő város anyagát tegyem bele. Az eddigi installációk térben szétrakott darabjaiból az apróbbakat próbáltam elhelyezni a dobozokban. A doboznak két oldala van, a tárgyakhoz fotókat, tollakat, kavicsokat lehet variálni, amik megfesthetők, alakíthatók, bővíthetők. Ezáltal sok olyan tárgy a helyére került, ami eddig nem fért bele a kiállításokba, mert önmagukban vagy nem voltak elég érdekesek vagy nem volt megfelelő kiállítótér hozzájuk. A kiállításokra mindig egyötödével több anyagot viszek, mint amennyi a végén kiállítható. Valószínű, hogy ez az „egyötöd” megmozgatott valamiért és ezekkel kezdtem el foglalkozni.

Amikor reggel felkelsz tudod, hogy mihez fogj aznap, hiszen már hetekkel előtte volt egy elképzelésed vagy csak napközben ugrik be?

Úgy vagyok ezzel, mint sokan mások. Felkelek, kávé, cigaretta, kávé, cigaretta és matatok a holmim között. Mindig éktelen kupleráj van az asztalomon. Ahhoz nyúlok, ami hív: van hogy fadarabkákhoz, van hogy kerámiához, van hogy rajzolok. Utána pedig már megy magától, ha elkezdek valamit, be is fejezem. Volt egy barátom, aki mindig ahhoz a tárgyhoz nyúlt, ami foglalkoztatta, és addig dolgozott rajta, amíg kedve volt hozzá, aztán félrerakta. Bocz Gyulának hívták és nagyszerű művész volt. Annyiban én is úgy dolgozom, hogy ami éppen megszólít, azzal foglalkozom. Ebből adódnak azok az anomáliák, hogy nekem télen kell agyagoznom a kertben, pedig akkor mindenki festene, nyáron pedig festek vagy rajzolok, amikor mindenki agyagozna.

Mikor vagy elégedett egy munkával?

Azt hiszem elégedett soha nem vagyok. A rajzoknál érzem, amikor befejeztem, hogy rendes lett, nem folytatható. Néha a szövegeknél is érzem, hogy mikor oldottam meg, mikor futottam meg a kört. A fotókat pedig egy idő után nem lehet tovább cizellálni, hiszen a matéria nem engedi a folytatást.

Mikor teszel félre egy munkát?

Néha bezápul egy-egy ötlet. Nem úgy jön össze a dolog, ahogy szeretném, és olyankor kénytelen vagyok félretenni vagy elvetni, mint egy sikertelen dolgot. Ha jól megy, akkor természetesen végigviszem és befejezem, a munka a polcra vagy mappába kerül. Ezt nem lehet előre tudni. Sokszor sok évvel később derül ki, hogy nem jött be. Kellő kritikával kell nézni a dolgokat. Sok múlik az anyagokon is, mindig van olyan, amihez segítség is kell, és a keramikus jó tanácsai vagy a bronzöntő pillanatnyi hozzáállása is sokat számít.

Mit csinálnál másképp?

Ma már biztos, hogy a szertartásokat hivatásos emberekkel csinálnám meg, akiket úgy ugráltatok, ahogy én akarok és talán a filmben is jobb lett volna, ha profikkal dolgozunk. A plasztikáknál egy kicsit jobban vigyáznék dolgokra, a túl narratív elemeket elhagynám. Ez egy relatív dolog, mert az úgynevezett klasszikus avantgárdhoz képest ezek túl narratív darabok, a képzőművészet általános állásához képest pedig túl modernek. Ez egy sajátos terület, ahol nagyon nehéz észnél lenni és eldönteni, hogy melyik a helyes út.

Sok mindent elértél, sok egyéni és csoportos kiállításod volt, melyikkel vagy a legelégedettebb?

Ideálisan jó kiállításom a Kiscelli Múzeumban volt, ott sikerült legjobban visszaadni egy alapvető hangulatot, ami jó volt a kiállítás szempontjából. Eléggé mértéktartó is volt, mert a helyszín nagyon adta magát, nem is lehetett volna többet kihozni belőle, de ma már biztosan máshogy állítanék ki ott. Az egy nagyon jó kiállítótér, elsősorban a világítási adottságai és a nyers kőfalai miatt.

És egy szakrális tér is…

Tulajdonképpen szakralitását vesztette tér, mert bútorraktártól kezdve hadikórházig több funkciója is volt, de megőrzött valamit a szakralitásából. A tér kialakítása nem változott, a szakrális hangulata megmaradt. Hatalmas belmagassága van, amit akkor is lehet érezni, ha csak fejmagasságban van világítás. Most inkább egy másfajta térre vágyódnék. Egy maximálisan steril, hagyományos múzeumi térre, ahol fölül van világítás, fehérek a falak és ott egyszerűen kirakja az ember a munkáit. A Kiscelli Múzeumban csak egy részét lehetett kiállítani a munkának, most pedig egy retrospektív kiállítást szeretnék, ahol mindent vagy közel mindent be lehetne mutatni, ami a Növekvő városhoz kapcsolódik. Ennek azonban semleges térnek kell lennie.

Hogyan mutatnád be?

Ez eléggé adná magát, hiszen a logikája megvan, ami egy banális történettel indult a légifelvételről és az alaprajzról. A várost valaki feltárta, létezett egy régész, aki a föltárással foglalkozott, előkerültek bizonyos leletek: az írások, az írásmód, a jelképek. Szertartások váltak ismertté, ezeknek a leírásai és a tárgyaknak egy elég nagy tömege is megvan, ami azt hiszem, hogy megfelelően tálalva, könnyedén töltené be a rendelkezésre álló teret.

Mire vagy büszke?

Az egyetlen dolog, amire büszke lehetek, hogy minden ellenérzés dacára véghez vittem az elképzelésem, hogy ennyit meg tudtam csinálni. Nem hiszem, hogy a képzőművészek közt különb lennék. Más vagyok, mivel a munkám egy elég kényes terület, irodalomnak nem irodalom, képzőművészetnek nem teljesen képzőművészet. Határterületen van és emiatt a megítélése is bizonytalan.

Mit szeretnél elérni még?

Élesen emlékszem, amikor kamaszként megkérdeztem a mesteremet, Martyn Ferencet, hogy örömből vagy bánatból dolgozik-e? Azt felelte, hogy úgy dolgozik, ahogy a madár énekel. Lassan én is ebbe a fázisba jutok. Ha akarom, ha nem, énekelnem kell. Harminc év alatt kialakult a munka menete. Nincs olyan, amit elérni szeretnék.
Egyszerűen csinálom, mert mi mást csinálhatnék? Kötéltáncossá vagy zsonglőrré alakulni már nem tudnék. Nem akarok már más műfajokba belekezdeni, így is elég sokféle dolgot csinálok. Elérjem, hogy minden képem be legyen keretezve? Akkor hol tárolnám...?
Amit egy ember a maga adott arányaival, magasságával, a karjai hosszával, fizikai erejével megpróbálhatott, azt megpróbáltam, de talán vonzó feladat lenne kísérletet tenni arra, hogy egyik másik munka nagy méretű változatát is elkészítsem.
Hatvan év alatt gyakorlatilag a műfajok zömét kipróbálhattam, készítettem szitanyomatokat, litográfiát, mégis azt mondom, hogy a ceruza és az ecset a leglényegesebb számomra. A tárgyakkal kapcsolatban is, amilyen határig el lehetett menni egyszemélyes műteremmel, azt gyakorlatilag kipróbáltam.

Melyik díjadra vagy a legbüszkébb?

Talán az első nemzetközi rajzbiennále díjára, Rijekában. Ez egy nemzetközi rajzkiállításon kapott díj, ahol 8-900 ember ad be munkát a világ minden tájáról. Ezek közül 2-300 jut tovább, és 5 díjat osztanak ki. Az egy nagyon pozitív visszajelzés volt. Ma is ezeket a nyitott nemzetközi biennálékat szeretem, mert ezek elég jó megmérettetések.

Boldog vagy?

Nem méricskélem, hiszen akkor nyilván össze kéne magam hasonlítani más emberekkel, akik nem tudtak tenni annyit, valami okból nem találták meg magukat. Hozzájuk képest boldognak kéne lennem. A boldogság nem egy megfogalmazható állapot, pláne egy olyan műfajban dolgozva, ami nagyon kevés embert érdekel.

Lehet tanítani a művészetet?

Azt hiszem, nem lehet. Mindenki kísérletezik azzal, hogy a mesterségbeli fogásokat megtanítsa, mert mást nem lehet. Magát a művészetet, hogy ki mihez kezdjen, és milyen formában tegye, azt, úgy hiszem, nem lehet tanítani.