A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal honlapján (www.koh.hu) a „Lopott műtárgyak/Teljes adatbázis” link alatt jelenleg – 2006. október 25-én; október 18-i utolsó módosítási dátummal – 616 darab lopott műtárgy szerepel; 616 darab olyan festmény, szobor, kerámia, könyv, bútor, szőnyeg, dísztárgy és sok minden más érték, amelyeket ma eredeti tulajdonosától valamilyen törvényellenes módon eltulajdonítva, ismeretlen helyen lévőként tart nyilván a hivatal (és egyúttal, vélhetőleg az eredeti tulajdonosokkal együtt, köröztet is; erre utal, hogy a legtöbb tétel esetében ott szerepel annak a rendőri szervnek a címe-telefonszáma, ahol a tárgy felbukkanása esetén bejelentést lehet/kell tenni). Ebben a minden másnál különlegesebb „virtuális múzeumban” egyaránt szerepel Ady Endre-kézirat és Zsolnay porcelán, a legkülönfélébb – civil és egyházi – ezüsttárgyak és Patek Philip óra, szőnyeg és 17. századi faragott faszobor, Kovács Margit- és Gorka-Géza-kerámia, valamint 16. századi védett németalföldi festmény. A legnagyobb számban (persze?) az utóbbiak, mármint a festmények vannak; csak a magyar művészek alkotásait olyan „keresett” nevek fémjelzik ebben a listában, mint – többek között – Glatz Oszkár, Jándi Dávid, Szobotka Imre, Kádár Géza, Iványi Grünwald Béla, Rudnay Gyula, Hermann Lipót, Nagy Oszkár, Telepy Károly, Aba-Novák Vilmos, Molnár C. Pál, Scheiber Hugó, Székely Bertalan, Szinyei Merse Pál, Lotz Károly, Perlmutter Izsák, Zichy Mihály, Szőnyi István, Kondor Béla, Czóbel Béla, Egry József, Ámos Imre, Mészöly Géza, Vajda Lajos, Bálint Endre, Anna Margit, Perlrott Csaba Vilmos, Vörös Géza, Márffy Ödön, Ziffer Sándor, Benczúr Gyula, Ligeti Antal, Gulácsy Lajos, vagy éppen id. Markó Károly. (Hol van az a valódi múzeum – talán az egy Magyar Nemzeti Galériát leszámítva –, amelyik ekkora merítésű hazai képgyűjteménnyel büszkélkedhetne?) A fenti listában a legrégebben körözés alatt álló festmények – szám szerint 21 darab, köztük Ferenczy Károly, Hollósy Simon, Koszta József, Munkácsy Mihály és Rippl-Rónai József egynémely művei – 1996 novembere óta nincsenek meg, míg a legfrissebbek, 16 darab Veress Pál-munka egy 2006 szeptemberi betörés során tűntek el egy budapesti magángyűjteményből.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, nehogy bárki is azt hihesse, hogy Simon Houpt Eltűnt műkincsek múzeuma című könyve esetleg valami olyasmiről szólna, ami minket, magyarokat nem igazán érint közvetlenül. Simon Houpt New Yorkban élő újságíró, a kanadai The Globe and Mail című újság állandó szerzője, a művészet, az árverések és a műkereskedelemben áramló pénzek szakértője ugyanis arra vállalkozott, hogy egy csaknem kétszáz oldalas és ennél nem sokkal kevesebb képpel illusztrált albumban egyfelől közreadja a világ legkülönfélébb köz- és magángyűjteményeiből eltulajdonított, s mindmáig elő nem került műtárgyak egy részét, másfelől pedig e képek között „sétálgatva” egyúttal körüljárja a világ bűnözésének (a drog- és a fegyverkereskedelem után) jelenleg harmadik legnagyobb pénzeket mozgató területének sokféle, helyenként valóban krimi-izgalmú területét.
Csak hogy érezzük, hogy Houpt mekkora fába is vágta a fejszéjét: az Interpol ma több mint 25 ezer lopott műtárgyat tart nyilván, s az FBI 2006 tavaszán közzétett adatai szerint csak a 2005-ös év folyamán mintegy nyolcmilliárd dollárnyi értékben tulajdonítottak el jogellenesen műkincseket szerte a világban. (Csak zárójelben: más szakértők becslése ennél jóval nagyobb összeget tételez fel, miközben persze a pontos számot már csak azért sem könnyű megállapítani, mivel egyes országokban – így például Németországban is – azoknak a múzeumból eltűnt műkincseknek, amelyeknek nincs konkrét piaci áruk, szimbolikusan csak egy eurós értéket tulajdonítanak.) A bűntények helyszínei között van belvárosi múzeum és egyedülálló vidéki kastély, az időpontok között fényes nappal és sötét éjszaka, az elkövetés módjai között álarcos-fegyveres rablás és „szolid” betörés. Az „eredmény” azonban minden esetben eltűnt, s azóta sem előkerült műkincsek hosszú sora; olyan műkincseké, amelyeknek alkotói között sokan mások mellett éppúgy ott van mondjuk egy Kr. előtt 720 körüli ismeretlen művész, Leonardo da Vinci, Rembrandt és Pablo Picasso, mint Henri Matisse, Claude Monet, Marc Chagall, Henry Moore, Emile Gallé, Vincent van Gogh, Alberto Giacometti, Thomas Sully, Paul Cézanne, Jean-Baptiste-Camille Corrot, Gustav Klimt, Georges Braque, Thomas Gainsborough, Eduard Manet, Lucian Freud, Pierre-Auguste Renoir, Eugéne Delacroix, vagy éppen Caravaggio.
A szerzőnek tehát igazán volt miből összeválogatnia könyve illusztrációs anyagát, ami pedig a szöveget illeti, abban a műalkotások árucikk-ként történő bemutatása után sorra végigveszi a történelem nagy, szervezett háború műkincslopásait (talán csak az általa elérhető forrásanyagok egyoldalúsága lehet az oka, hogy a második világháború német és amerikai műkincsrekvirálásai mellé nem állítja oda a Szovjetunió által elkövetett hasonló cselekedeteket is; erről persze mi, magyarok – elsősorban Mravik László kutatásai nyomán – egy ennél a könyvnél is vastagabbat tudnánk kiadni; sajnos…), majd a műkincslopások történetének legrafináltabb bűnözőinek bemutatása után az őket üldözők munkájával ismerteti meg az olvasókat. Ráadásul a szerző a főszöveget rendre egy-egy oldalnyi (szó szerint is, ezek a részek ugyanis más színű papíron vannak) „színes” anyaggal fűszerezi, amelyekben alaposabban bemutat egy-egy eltűnt műtárgyat, bűntényt, vagy éppen az egész életét a tolvajok nyomában eltöltő nyomozót. De ezekben a „kis színesekben” szó esik a sajtó szerepéről éppúgy, mint a nagy nemzetközi műkincsregiszterek szükségességéről és eredményiről. A kötet végén pedig egy jó harminc oldalas képes „regiszter” ad bő áttekintést a keresett műtárgyaknak (mindenekelőtt festményeknek) legalább egy részéről.
A könyv címlapján a bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum egyik második emeleti termének részlete látható: a nyomott, zöld brokáttapétás falon egy üres arany képkeret lóg. A keretben korábban Johannes Vermeer A koncert című festménye volt látható, egészen addig, amíg 1990. március 18-án éjjel – tizenkét másik képpel, köztük három Rembrandttal együtt – el nem lopták. A múzeum azóta – merthogy a képek máig nem kerültek elő – az üres képkerettel emlékezik minden idők legnagyobb összegű műkincsrablására. Pedig ez a tizenhárom alkotás csak egy csepp az „eltűnt műkincsek múzeumának” másfél száz Rembrandtja, ötszáz Picassója és talán összességében megszámlálhatatlan egyéb műkincse között…
Végül jegyezzük meg, hogy Houpt könyvében akad sajnos néhány „valótlanság” is; bár ezek egyike tulajdonképpen inkább szerencsésnek mondható: Edward Munch Sikoly, illetve Madonna című képeit, amelyek a könyvben még eltűntként szerepelnek, 2006 augusztusában – nyilván a könyv megjelenése után – ugyanis a norvég rendőrség megtalálta, vagyis azóta ezek már nem az „eltűntek múzeumát” gyarapítják.
Az azonban már nem ilyen, az idő múlásával „előállt” tévedés, amikor a szerző azt állítja, hogy Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer portréja I. című képe 2006 júniusában egy árverésen kelt el 135 millió dollárért. A Klimt-festményt ugyanis az azt – és még négy másikat – egy bírósági végzés nyomán visszakapott család (pontosabban az ő nevükben eljáró Steven Thomas amerikai ügyvéd), hogy úgy mondjuk, egy zárt, meghívásos „tenderen” értékesítette: összesen tizenöt potenciális vevő, öt múzeum és tíz magángyűjtő tudott az eladás szándékáról, s a velük (valamint mindenféle szakértők, köztük például a Christie’s aukciósházának a bevonásával) zajlott tárgyalások eredményeképpen született meg végül az üzlet – amelynek pontos összegét egy titoktartási megállapodásra hivatkozva tulajdonképpen hivatalosan soha nem is közölték, legfeljebb csak „kiszivárogtatták”. Vagyis eszerint tehát az árveréseken (azaz nyilvánosan) elkelt képek toplistáját, mint ahogy ezt a könyve egy más helyén maga Simon Houpt is – helyesen – írja, még mindig Pablo Picasso Fiú pipával című festmény vezeti. Azt pedig, hogy a „magánpiacon” a Klimt lenne a legdrágábban eladott kép, tulajdonképpen csak találgathatjuk, hiszen ennek a piacnak éppen az a tulajdonsága, hogy „magán”, azaz az itt zajló adásvételek nem, vagy csak nagyon ritkán publikusak. (Ilyen eset volt például Sandro Botticelli Szűz Mária a gyermek Jézussal és Szent Jánossal című képének 2006 tavaszi, 62 millió dolláros „privát” tulajdonoscseréje, vagy az a 2006 októberében létrejött két üzlet, amelyek során David Geffen iparmágnás műgyűjtő egy Jasper Johns-képet Kenneth C. Griffin biztosítási alapokkal foglalkozó amerikai milliárdosnak 80, egy Willem de Kooningot pedig az ugyancsak ismert műgyűjtő Steven A. Cohennek 63,5 millió dollárért adott el; de hogy például mennyiért – és főleg hogy kihez – került Van Gogh Gachet doktor arcképe című műve, amely még ma is a harmadik helyen áll az aukciós toplistán az érte 1990 májusában kifizetett 82,5 millió dollárral, azután, hogy akkori megszerzője, Ryoei Saito 1996-ban meghalt, azt például senki nem tudja – leszámítva persze nyilván a tulajdonosát.)
Mindezen „tévedések” ellenére Houpt műve azonban egyfelől valóban izgalmas olvasmány, másfelől pedig ritka látványos képzőművészeti album. Úgyhogy egyfelől milyen jó lenne, ha egyszer hasonló születhetne a Magyarországon eltűnt műkincsekről is, másfelől meg persze mennyivel még jobb lenne, ha az a könyv minél vékonykább lehetne.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, nehogy bárki is azt hihesse, hogy Simon Houpt Eltűnt műkincsek múzeuma című könyve esetleg valami olyasmiről szólna, ami minket, magyarokat nem igazán érint közvetlenül. Simon Houpt New Yorkban élő újságíró, a kanadai The Globe and Mail című újság állandó szerzője, a művészet, az árverések és a műkereskedelemben áramló pénzek szakértője ugyanis arra vállalkozott, hogy egy csaknem kétszáz oldalas és ennél nem sokkal kevesebb képpel illusztrált albumban egyfelől közreadja a világ legkülönfélébb köz- és magángyűjteményeiből eltulajdonított, s mindmáig elő nem került műtárgyak egy részét, másfelől pedig e képek között „sétálgatva” egyúttal körüljárja a világ bűnözésének (a drog- és a fegyverkereskedelem után) jelenleg harmadik legnagyobb pénzeket mozgató területének sokféle, helyenként valóban krimi-izgalmú területét.
Csak hogy érezzük, hogy Houpt mekkora fába is vágta a fejszéjét: az Interpol ma több mint 25 ezer lopott műtárgyat tart nyilván, s az FBI 2006 tavaszán közzétett adatai szerint csak a 2005-ös év folyamán mintegy nyolcmilliárd dollárnyi értékben tulajdonítottak el jogellenesen műkincseket szerte a világban. (Csak zárójelben: más szakértők becslése ennél jóval nagyobb összeget tételez fel, miközben persze a pontos számot már csak azért sem könnyű megállapítani, mivel egyes országokban – így például Németországban is – azoknak a múzeumból eltűnt műkincseknek, amelyeknek nincs konkrét piaci áruk, szimbolikusan csak egy eurós értéket tulajdonítanak.) A bűntények helyszínei között van belvárosi múzeum és egyedülálló vidéki kastély, az időpontok között fényes nappal és sötét éjszaka, az elkövetés módjai között álarcos-fegyveres rablás és „szolid” betörés. Az „eredmény” azonban minden esetben eltűnt, s azóta sem előkerült műkincsek hosszú sora; olyan műkincseké, amelyeknek alkotói között sokan mások mellett éppúgy ott van mondjuk egy Kr. előtt 720 körüli ismeretlen művész, Leonardo da Vinci, Rembrandt és Pablo Picasso, mint Henri Matisse, Claude Monet, Marc Chagall, Henry Moore, Emile Gallé, Vincent van Gogh, Alberto Giacometti, Thomas Sully, Paul Cézanne, Jean-Baptiste-Camille Corrot, Gustav Klimt, Georges Braque, Thomas Gainsborough, Eduard Manet, Lucian Freud, Pierre-Auguste Renoir, Eugéne Delacroix, vagy éppen Caravaggio.
A szerzőnek tehát igazán volt miből összeválogatnia könyve illusztrációs anyagát, ami pedig a szöveget illeti, abban a műalkotások árucikk-ként történő bemutatása után sorra végigveszi a történelem nagy, szervezett háború műkincslopásait (talán csak az általa elérhető forrásanyagok egyoldalúsága lehet az oka, hogy a második világháború német és amerikai műkincsrekvirálásai mellé nem állítja oda a Szovjetunió által elkövetett hasonló cselekedeteket is; erről persze mi, magyarok – elsősorban Mravik László kutatásai nyomán – egy ennél a könyvnél is vastagabbat tudnánk kiadni; sajnos…), majd a műkincslopások történetének legrafináltabb bűnözőinek bemutatása után az őket üldözők munkájával ismerteti meg az olvasókat. Ráadásul a szerző a főszöveget rendre egy-egy oldalnyi (szó szerint is, ezek a részek ugyanis más színű papíron vannak) „színes” anyaggal fűszerezi, amelyekben alaposabban bemutat egy-egy eltűnt műtárgyat, bűntényt, vagy éppen az egész életét a tolvajok nyomában eltöltő nyomozót. De ezekben a „kis színesekben” szó esik a sajtó szerepéről éppúgy, mint a nagy nemzetközi műkincsregiszterek szükségességéről és eredményiről. A kötet végén pedig egy jó harminc oldalas képes „regiszter” ad bő áttekintést a keresett műtárgyaknak (mindenekelőtt festményeknek) legalább egy részéről.
A könyv címlapján a bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum egyik második emeleti termének részlete látható: a nyomott, zöld brokáttapétás falon egy üres arany képkeret lóg. A keretben korábban Johannes Vermeer A koncert című festménye volt látható, egészen addig, amíg 1990. március 18-án éjjel – tizenkét másik képpel, köztük három Rembrandttal együtt – el nem lopták. A múzeum azóta – merthogy a képek máig nem kerültek elő – az üres képkerettel emlékezik minden idők legnagyobb összegű műkincsrablására. Pedig ez a tizenhárom alkotás csak egy csepp az „eltűnt műkincsek múzeumának” másfél száz Rembrandtja, ötszáz Picassója és talán összességében megszámlálhatatlan egyéb műkincse között…
Végül jegyezzük meg, hogy Houpt könyvében akad sajnos néhány „valótlanság” is; bár ezek egyike tulajdonképpen inkább szerencsésnek mondható: Edward Munch Sikoly, illetve Madonna című képeit, amelyek a könyvben még eltűntként szerepelnek, 2006 augusztusában – nyilván a könyv megjelenése után – ugyanis a norvég rendőrség megtalálta, vagyis azóta ezek már nem az „eltűntek múzeumát” gyarapítják.
Az azonban már nem ilyen, az idő múlásával „előállt” tévedés, amikor a szerző azt állítja, hogy Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer portréja I. című képe 2006 júniusában egy árverésen kelt el 135 millió dollárért. A Klimt-festményt ugyanis az azt – és még négy másikat – egy bírósági végzés nyomán visszakapott család (pontosabban az ő nevükben eljáró Steven Thomas amerikai ügyvéd), hogy úgy mondjuk, egy zárt, meghívásos „tenderen” értékesítette: összesen tizenöt potenciális vevő, öt múzeum és tíz magángyűjtő tudott az eladás szándékáról, s a velük (valamint mindenféle szakértők, köztük például a Christie’s aukciósházának a bevonásával) zajlott tárgyalások eredményeképpen született meg végül az üzlet – amelynek pontos összegét egy titoktartási megállapodásra hivatkozva tulajdonképpen hivatalosan soha nem is közölték, legfeljebb csak „kiszivárogtatták”. Vagyis eszerint tehát az árveréseken (azaz nyilvánosan) elkelt képek toplistáját, mint ahogy ezt a könyve egy más helyén maga Simon Houpt is – helyesen – írja, még mindig Pablo Picasso Fiú pipával című festmény vezeti. Azt pedig, hogy a „magánpiacon” a Klimt lenne a legdrágábban eladott kép, tulajdonképpen csak találgathatjuk, hiszen ennek a piacnak éppen az a tulajdonsága, hogy „magán”, azaz az itt zajló adásvételek nem, vagy csak nagyon ritkán publikusak. (Ilyen eset volt például Sandro Botticelli Szűz Mária a gyermek Jézussal és Szent Jánossal című képének 2006 tavaszi, 62 millió dolláros „privát” tulajdonoscseréje, vagy az a 2006 októberében létrejött két üzlet, amelyek során David Geffen iparmágnás műgyűjtő egy Jasper Johns-képet Kenneth C. Griffin biztosítási alapokkal foglalkozó amerikai milliárdosnak 80, egy Willem de Kooningot pedig az ugyancsak ismert műgyűjtő Steven A. Cohennek 63,5 millió dollárért adott el; de hogy például mennyiért – és főleg hogy kihez – került Van Gogh Gachet doktor arcképe című műve, amely még ma is a harmadik helyen áll az aukciós toplistán az érte 1990 májusában kifizetett 82,5 millió dollárral, azután, hogy akkori megszerzője, Ryoei Saito 1996-ban meghalt, azt például senki nem tudja – leszámítva persze nyilván a tulajdonosát.)
Mindezen „tévedések” ellenére Houpt műve azonban egyfelől valóban izgalmas olvasmány, másfelől pedig ritka látványos képzőművészeti album. Úgyhogy egyfelől milyen jó lenne, ha egyszer hasonló születhetne a Magyarországon eltűnt műkincsekről is, másfelől meg persze mennyivel még jobb lenne, ha az a könyv minél vékonykább lehetne.
Czóbel Béla
Madame Francoise Thurin portréja, olaj, vászon,
81×54 cm. 2002 decemberében
tűnt el egy budapesti magángyűjteményből
Kádár Béla
Lány gyümölcsöstállal, tempera, papír, 46×28 cm
2002 decemberében tűnt el egy budapesti magángyűjteményből