Az az alkotó, aki egy, az adott közegben ismeretlennek, újnak számító művészeti részterületnek válik kezdeményezőjévé, gyakorlati letéteményesévé, komoly problémával találja magát szemben. Azzal tudniillik, amit az értelmezés hiányának, nem-létének, lehetetlenségének nevezhetnénk. A magányos úttörő mi mást tehet, mint hogy önértelmez. Az öninterpretációkból lesznek sok esetben azok a kitekintő jellegű művészettörténeti és -elméleti reflexiók, amelyek végül műfajtanulmányokká, általánosabb érvényű fogalmi vizsgálódásokká, esetenként kerek korrajzokká duzzadnak, és precízen meghatározzák azt a nyelvi-ideológiai kontextust, amelyben a gyakorló és elmélkedő alkotó mozog. Ha visszhangtalanság, értetlenség veszi körül, úgy a művész – lásd Kassák Lajos kissé kezdetleges példáját – maga kísérli megteremteni a szakmai támpontokat az általa képviselt poétikák értelmezéséhez, magyarázásához, művészettörténeti beágyazásához.
A kortárs magyar művészet túlélő modernista ágában Szkárosi Endre egyike azon keveseknek, aki szinte már indulása pillanatától felvállalta azt a rendhagyó szerepet, hogy az öninterpretáción túl egy meglehetősen összetett művészeti jelenségkörnek váljék elméleti közvetítőjévé, valamint tájolójává. Elmondhatjuk, hogy munkásságában elmélet és gyakorlat klasszikus egyensúlyát keresi, a régi ideálok mentén mozog, amikor saját történelmi szerepvállalásának igyekszik megrajzolni tágabb, egyetemlegesebb koordinátáit. Annak a tudatában teszi mindezt, hogy mozgásterülete túlnyomó részt híján van a helyi előzményeknek, legalább is a nyelvi projekciónak abban a medrében, amit leegyszerűsítve hangköltészetnek, fonopoézisnek nevezünk, és amelynek jelenleg Szkárosi Endre a legexponáltabb hazai képviselője a nemzetközi porondon.
Amikor Szkárosi megjelent a zenei-költészeti horizonton – a nyolcvanas évek elejére esik ez az időszak –, a határon túli magyar progresszió, a Magyar Műhely és az Új Symposion köre már letett egyet s mást az experimentális költészet asztalára, annak fonetikai fogalomkörét és eszköztárát tágítva többek között. Az anyaországban azonban még volt mit bepótolni. A kísérletek lendítő ereje, érdekes mód, nem belülről, az irodalom, illetve a költészet megcsontosodott vájatai felől jött, hanem az underground színház és az új zenei hullám törekvéseinek jóvoltából tört fel. Szkárosi Endre úgyszintén abban a térközben mozgott, amelynek fizikai terjeszkedését a polifón érdeklődésű zenekarok méretezték ki. A pop kultúra kereste ebben a kánonokon túli világban az ezoterikus kultúra érintkező felületeit, elvegyülve azokkal a magatartásmintákkal, amelyeket az ideaközpontú művészet honosított meg a hivatalosan deklarált művészet mezsgyéjének vetőárkában. A hatások, persze, nem voltak egyoldalúak, a műfajok, a művészetek – és ami különösen fontos – a médiumok egyre inkább átfolytak egymáson.
A változások új értékeket teremtettek, s az értékteremtéshez – nemzedékének egyik kiválóságaként – Szkárosi is tevőlegesen hozzájárult. Aktivitásának egyik vonulatát azok az interpretációs szövegek alkotják, amelyek az avantgárd hagyománytörténetének vetületéből tárják fel a hangköltészet, valamint a zenei-költészeti performance gyökereit, megadva egyben Szkárosi művészetének ideológiai és poétikai hátterét. A javarészt a nyolcvanas-kilencvenes években folyóiratokban publikált szövegek most kötetként is napvilágot láttak annak a sorozatnak első darabjaként, amelyet a Magyar Műhely indított Underground expanzió címmel.
Annak következtében, hogy szakértői magányában Szkárosi – különféle szerkesztői megrendeléseknek eleget téve – többször is megírni kényszerült állandó témáit, közte az avantgárd fogalmi behatárolásáét, a kötet első részét azok a nagyobb lélegzetű esszék teszik ki, amelyek folyton azonos gondolati mag körül forognak, ugyanazt a problematikát variálják: javarészt a korai avantgárd műfaji előképeivel (főként a futurizmussal), a magyar (neo)avantgárd második világháború utáni produkciójával, azon belül pedig a szerző nemzedékének fajsúlyos szerepével vetnek számot. Szkárosi ugyanis a múlt század eleji hős avantgárdhoz eredezteti nem csak saját művészeti eszményeit, hanem annak az összetett műfaji jelenségnek a gyökereit is, amely az experimentális líra tág hatókörében modellálódik, és a klasszikus hangköltészettől a kortárs hangperformance-ig terjed.
Vizsgálódásainak egyik fő szála elsősorban az avantgárd olasz forrásvidékére vezet vissza. Érdekes, hogy miközben az olasz történeti modellt hangsúlyosan megkülönbözteti például a franciától, inkább a jóval szerényebb produkcióval rendelkező magyar avantgárdot rendeli mellé, olyan előképekre hivatkozva, mint például Ady, Bartók és Csáth opusa. Szkárosi művészettörténeti rekonstrukcióinak szerkezeti egyöntetűségébe a fenti felvetés tevőleges revelációt hoz, különösen arra való tekintettel, hogy a hazai irodalomelmélet és -oktatás állóvizét a (neo)avantgárd körül gyűrűző valorizációs viták sem zavarták meg számottevően, így belső értékrendszere mit sem változott az utóbbi ötven esztendőben. A szerző elméleti kitekintéseinek egyik elsődleges hozadéka mindenképpen az, hogy rámutat a magyar művészet század eleji jelenségeinek organikus természetére, összefüggő szerkezetiségére.
Gondolatainak másik csomópontja az avantgárd fogalmi meghatározásának kérdése körül tapintható ki, különös tekintettel arra, hogy a közelmúlt szakmai szóhasználatában a szótőhöz több mellérendelés párosult (neoavantgárd, transzavantgárd, posztavantgárd), és joggal merül fel a dilemma, vannak-e az avantgárdnak szakaszai, elválasztható mozgásfázisai, avagy egyetlen, töretlen folyamatot képez immár lassan egy évszázada, így a toldalékok szerepe nem több, mint időrendi támpont. A kérdésre ezúttal sem kapunk egyöntetű választ, és ez talán nem is baj, mert ebben is az adott magatartásformára jellemző rugalmasabb, szabadabb gondolkodás jele nyilvánul meg. Ha a szerző ezen a ponton nem is helyezkedik határozott álláspontra, abban a kérdésben már igazi radikalizmusát bizonyítja, amely azt firtatja, létezik-e posztmodern magasabbrendűség, avagy a posztmodern is csak egy elenyésző fázisa a modernitásnak. Szkárosi még ennek a konstatálásán is túlmegy, határozottan tagadva a posztmodern meglétét. Álláspontját többek között arra alapozza, hogy a posztmodern terminusa – a filozófia mellett – szinte kizárólag a szépirodalom prózaművészeti ágában honosodott meg, legalább is nálunk. A posztmodern kurzust magam is meglehetősen kártékonynak, visszahúzónak ítélem meg, amely nacionalizmust, háborúkat, a művészetben sok zagyvaságot hozott, ám nem merném semmibe venni legalább annak a kísérletét, hogy egy doktrína megpróbálja háttérbe szorítani a másikat, a már létezőt. Mindez tényekkel igazolható, ezért veszélyes egyoldalúan kijelenteni, hogy posztmodern nincs, nem is volt. Ezzel ugyanis nem bizonyítanánk mást, mint a modernizmus burkolt totalitarizmusát, egyeduralmát a konzervativizmussal szemben.
Lehet, természetesen, vitatkozni Szkárosival művészetszemléleti kérdésekben, és hát milyen interpretációs teljesítmény lenne az, amelyik ne késztetne bizonyos ellenvetésre. A kötet igazán zavaró mozzanatai másutt mutatkoznak meg, tudniillik a szövegek időrendi vagy tematikai egymáshoz illesztése indokolatlan ismétléseket eredményez, amiket gondosabb szerkesztői válogatással rendre el lehetett volna kerülni, csupán azokat az írásokat emelve ki, amelyek a legmélyebben hatolnak választott témakörükbe. Enyhén szólva zavaró, amikor már harmadszor olvassuk három különböző helyen, hogy Carlo Belloli első kötetéhez az öreg Marinetti írt előszót, mert ez által anekdotikus szintre süllyed egy önmagában érdekes történeti adat. Felesleges ismétlésekből másutt is bőven akad, akaratlanul is hígítva a szövegek feszességét. Az első olvasás utáni alapbenyomásom mindenképpen az összpontosítottabb, kritikusabb szelekció iránti hiányérzet volt.
Szkárosi Endrétől mindig is sokat megtudhattunk és tanulhattunk, hiszen ő még egyike azoknak a ritka alkotóknak, akikben a múlt század eleji aktivizmus szellemisége és lendülete él tovább. Fáradhatatlan propagátor, népszerűsítő és hírmondó, na meg kiemelkedő művész választott műfajainak élvonalában. Úgy vélem azonban, elméletírói vénája mind közül a leggyengébb, különösen, hogy nem párosul hozzá hiteles írói-stilisztikai választékosság.