Ivacs Ágnes - Verdensteatret: Koncert Grönlandért

A cím alapján – Koncert Grönlandért – valamiféle segélyakcióra gyanakodhatnánk: a globális felmelegedéstől leginkább sújtott arktikus sziget puszta létéért felhangzó vagy az inuit lakosság ősi, mitikus kultúrájának megóvását elősegítő koncertre. De a helyszín ezt eleve kizárja, hisz a Trafó nem karitatív intézmény, hanem a kortárs művészetek otthona; ráadásul a koncert sem koncert. Inkább összművészeti előadás: performance alkalmi színészekkel, kinetikus szobrokból álló installációt megelevenítő „bábművészekkel”, kifordított árnyjátékkal, térbe tükrözött videóvetítéssel, beszédtöredékek, zaj- és hangeffektusok egymásra rakódó rétegeivel, harsogó preparált zongorával, andalító muzsikával és elképesztő technikai masinériával, mely minden képet, hangot és szót manipulál. A weboldal1 tanúsága szerint a VERDENSTEATRET társulata 2003 augusztusában Grönlandra és a környező térségbe utazott, hogy anyagot gyűjtsön legújabb munkájához. Novemberig maradtak és a közel négy hónap tapasztalatát ebben az előadásban dolgoztál fel. Ám az információ máris kiegészítésre szorul: a Verdensteatretnek nincs állandó társulata – minden munkához más-más résztvevőket kérnek fel a színház vezetői –, ahogy az utazás történetéről sem tudunk meg semmi konkrétat, tehát nincs mese sem, a hagyományos értelemben legalábbis. Ez egy absztrakt színház, a figuratív és nonfiguratív határán egyensúlyozó elemekkel, ahol a cselekményt az egyes médiumoknak szentelt fejezetek helyettesítik, és a néző dolga, hogy kísérletet tesz-e a cselekmény összeállítására az emlékek multimediális kavalkádjából. Jóllehet a Konsert for Grǿnland-nak nincs története, a Verdensteatretnek azért van, ha a dokumentáció kissé hiányos is. A színházat a norvég LISBETH J. BODD és ASLE NILSEN alapította a nyolcvanas évek közepén. A kilencvenes évek közepétől (innentől tudósít a honlap) a görög mitológia és a kortárs irodalom összeházasításán dolgozott a színház, melynek eredményeképpen egy trilógia született. A Heten Théba ellen (1994) Aiszkhülosz drámájának és Heiner Müller olvasatának előadása hivatásos színészek tolmácsolásában. A város hét kapuját hét tévékészülék jelképezi, a képernyőkön pedig egy ismert haditudósító közvetíti élőben Théba ostromát. A darab azt a folyamatot mutatja be, ahogy az eredeti szöveg jelentését veszti a heroikus képek és a média nyelvezetének szembeállításában.	Verdensteatret Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret
Verdensteatret Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret
Az 1995-ös Orfeo, melyet két képzőművész, egy rendező és egy koreográfus adott elő, az alkotás vágyát és kudarcát fogalmazza meg és Orpheusz mítoszának utolsó motívumára koncentrálva, azt próbálja megragadni, milyen hangot ad a költő koponyája, amikor Leszbosz szigetének sziklás partjához csapódik. A Philoktetes (1996-97) John Jesurun amerikai drámaíró művének színpadi felolvasása más kortárs szövegek kíséretében, melyben a lakatlan szigetre meghalni kitett íjászt felkeresi egykori bajtársa, az őt eláruló Odüsszeusz, hogy a nyelv minden fortélyával rábírja az „imperialista háború” folytatására. A trilógia mindhárom része a nyelvet, a nyelv zeneiségét kutatja-elemzi – a nyelv jelentésvesztését, a megcsonkított test zenéjét, a haldokló nyelvét –, s eközben megkísérel eljutni arra a pontra, ahol a nyelv mint jelentés összeomlik, és a helyébe lépő ritmikus, zenei hangstruktúra egy, a verbális üzenetnél erőteljesebb érzelmi minőséget hoz létre. A Réglával (1999-2000) egy meghatározó elemmel bővül a Verdensteatret munkamódszere és tematikai kelléktára: az utazással. Nem mintha addig nem utazott volna, a honlapon olvasható interjúban épp azt vetik játékosan a két vezető művész szemére, hogy a társulat hol itt, hol ott bukkan fel előadásaival a világban, hogy aztán jó időre eltűnjék, de az utazás itt új funkciót nyer: a norvég színház immár nézők/hallgatók nélkül utazik tovább, hogy anyagot gyűjtsön készülő előadásához. Asle Nilsen így számol be erről: „Összejövünk és elkezdjük a projektet. Elhatározzuk, hogy csoportos utazást kell tennünk, hogy legyen közös hátterünk, közös nyelvünk. Per talál egy olcsó utat Kubába. […] Havannában kötünk ki mint turisták videókamerával és a többi. Jóval később, Oslóban elővesszük Heiner Müller írását a Küldetést sok más szöveg közül, és rájövünk, hogy ugyanazt az utat tettük meg, mint amit az ő szereplői háromszáz évvel korábban. Mi persze élve kerültünk ki belőle. Az 1700-as évek Kubája egyszeriben valamiféle gravitációs ponttá válik, fekete lyukká, mely mindenféle dolgokat magába szippant a korábbi eseményekből. Az előadás valahol a között van, ahol ez a gravitációs pont beszippantotta az összes anyagot, és ahol ez úgy összesűrűsödik, hogy újra robbanni készül.”2 „A Réglában összemosódik a jelen és a történelem. A Francia Forradalom után három embert Jamaicára küldenek, hogy rabszolga lázadást szítsanak a szigeten. Közben Napóleon hatalomra kerül Franciaországban, és a három európai maláriától reszketve, küldetés nélkül Jamaicában reked. A Régla egy interkulturális tájkép, melyben a zene, mozgás, történelmi anyag a kulturális elemek és történelmi események színpadi elegyévé áll össze. Az előadók a senkiföldjén vannak, s időn és téren keresztül visszatekintenek, hogy felidézzék az elmúlt és elveszett dolgok emlékét. A szavak kivetülnek a térbe, s a gyarmatosítás és háború, a forradalom és szabadság visszhangjaként verődnek vissza.”3 A Réglától a korábbi munkák mitológiaközpontú szemléletét a (magán)mitológia- vagy mítoszteremtés, az analitikus megközelítést az érzéki-érzelmi mélységek keresése váltja fel, melyek jelentését a nézőnek magának kell megfejtenie. A 2001-es Tsalal újabb állomás az érthető nyelv valós idejű feldolgozásán, eltorzításán, zenei kompozícióvá alakításán át az olyan „zenekari művek” felé, mint a Koncert Grönlandért.
Verdensteatret Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret
Koncert Grönlandért: akkor végül is zenekari mű vagy összművészeti előadás? Én inkább az utóbbira szavaznék. Emellett szól az önmagában is megálló kinetikusszobor-installáció a kollektív tudattalan rémségeit felidéző fantasztikus (ős)lények rekonstrukciójával, melyek ugyanakkor ártatlan talált tárgyakból barkácsolt bábok, saját történettel. És persze saját hanggal, melyet az alájuk erősített kontaktmikrofon továbbít attól függően, hogyan mozgatják őket a művészek. Az installáció ily módon egy – hangokban és képekben megfogalmazott – „történetet” mesél el (hogy pontosan mit, azt mindenkinek magának… de ezt már tudjuk). Az árnyjáték hatására, mely a szokástól eltérően a „bábszínház” mögé és vele szimultán, egyazon térbe vetül, megkétszereződnek a furcsa szobrok, megnyúlt torz képük az északi mitológia tükörlényeit, doppelgängereit idézi, akárha valami középkori haláltáncot látnánk Bergman vagy a korai Schwankmeier filmjében. Aztán a preparált zongora harsogó hangja, mintha csak a zúgó északi tenger gigantikus jégtömbjeit szinkronizálná, miközben a két féltekére osztott háttér jobb oldalán a bennszülött fiú sötét árnyát (a vakítóan fehérlő vízzel szemben) lassan úszó hajók váltják fel Wong Kar-Waj Szerelemre hangolva című filmjének zenei főtémája alatt. És ekkor, úgy tűnik, a színészek mégis csak megkísérelik elbeszélni a történetet, elmondani, ami velük történt Grönlandon, egymás szavába vágva, több szólamban igyekeznek szóhoz jutni, magukhoz ragadni a szót, de erőfeszítésük eleve kudarcra ítélt. Mire az effektekkel bábelivé növelt zűrzavar elcsitul, a két félteke, a videó és az árnyjáték egybeolvad. Aztán egy – az installációból – kivetített, forgó tárgy képe lassan növekedésnek indul, betölti a videó helyét, és bekebelezni látszik a másikét is, az árnyjátékét. Mint egy önmaga körül forgó mandala, kabalisztikus életfa – megfeszített Krisztus, megszabaduló szabadító, fosszília, önmagát újjászülő élet, misztika, őssejt, őstudás vagy semmi. Szép vég. Bizonyos szempontból minden mű a teljesség megragadására törekszik, gondolom. De vajon ők is így gondolják? Az előadás valahol a között van, ahol ez a garvitációs pont beszippantotta az összes anyagot, és ahol ez úgy összesűrűsödik, hogy újra robbanni készül – mondja megint Asle Nilsen. – Ebben áll a lényege. Ennyi munka a pillanat élvezetéért? – kérdi a riporter. – Azért, hogy jól érezzük magunkat – feleli Lisbeth J. Bodd, – szép estét szerezzünk, hangulatot teremtsünk, egy olyan világot, ahol mások is jól érzik magukat. Hogy adjunk valamit… megteremtsük a találkozás lehetőségét. […] Az előadásnál jóval fontosabb, hogy más művészekkel, értelmiségiekkel és helybeli emberekkel találkozunk, jóllehet az előadás nélkül nem jöhetne létre a találkozás.
Verdensteatret Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret
www. pluto. no/doogie/verdensteatret A fenti idézet a Verdensteatret 1999-2000-es Régla című előadásához kapcsolódó interjúból való, A Conversation with Asle Nilsen and Lisbeth J. Bodd, 2000, lásd a fenti weboldalon uo.

A cím alapján – Koncert Grönlandért – valamiféle segélyakcióra gyanakodhatnánk: a globális felmelegedéstől leginkább sújtott arktikus sziget puszta létéért felhangzó vagy az inuit lakosság ősi, mitikus kultúrájának megóvását elősegítő koncertre. De a helyszín ezt eleve kizárja, hisz a Trafó nem karitatív intézmény, hanem a kortárs művészetek otthona; ráadásul a koncert sem koncert. Inkább összművészeti előadás: performance alkalmi színészekkel, kinetikus szobrokból álló installációt megelevenítő „bábművészekkel”, kifordított árnyjátékkal, térbe tükrözött videóvetítéssel, beszédtöredékek, zaj- és hangeffektusok egymásra rakódó rétegeivel, harsogó preparált zongorával, andalító muzsikával és elképesztő technikai masinériával, mely minden képet, hangot és szót manipulál.
A weboldal1 tanúsága szerint a VERDENSTEATRET társulata 2003 augusztusában Grönlandra és a környező térségbe utazott, hogy anyagot gyűjtsön legújabb munkájához. Novemberig maradtak és a közel négy hónap tapasztalatát ebben az előadásban dolgoztál fel. Ám az információ máris kiegészítésre szorul: a Verdensteatretnek nincs állandó társulata – minden munkához más-más résztvevőket kérnek fel a színház vezetői –, ahogy az utazás történetéről sem tudunk meg semmi konkrétat, tehát nincs mese sem, a hagyományos értelemben legalábbis. Ez egy absztrakt színház, a figuratív és nonfiguratív határán egyensúlyozó elemekkel, ahol a cselekményt az egyes médiumoknak szentelt fejezetek helyettesítik, és a néző dolga, hogy kísérletet tesz-e a cselekmény összeállítására az emlékek multimediális kavalkádjából.
Jóllehet a Konsert for Grǿnland-nak nincs története, a Verdensteatretnek azért van, ha a dokumentáció kissé hiányos is. A színházat a norvég LISBETH J. BODD és ASLE NILSEN alapította a nyolcvanas évek közepén. A kilencvenes évek közepétől (innentől tudósít a honlap) a görög mitológia és a kortárs irodalom összeházasításán dolgozott a színház, melynek eredményeképpen egy trilógia született. A Heten Théba ellen (1994) Aiszkhülosz drámájának és Heiner Müller olvasatának előadása hivatásos színészek tolmácsolásában. A város hét kapuját hét tévékészülék jelképezi, a képernyőkön pedig egy ismert haditudósító közvetíti élőben Théba ostromát. A darab azt a folyamatot mutatja be, ahogy az eredeti szöveg jelentését veszti a heroikus képek és a média nyelvezetének szembeállításában.

Verdensteatret
Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret

Verdensteatret
Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret

Az 1995-ös Orfeo, melyet két képzőművész, egy rendező és egy koreográfus adott elő, az alkotás vágyát és kudarcát fogalmazza meg és Orpheusz mítoszának utolsó motívumára koncentrálva, azt próbálja megragadni, milyen hangot ad a költő koponyája, amikor Leszbosz szigetének sziklás partjához csapódik. A Philoktetes (1996-97) John Jesurun amerikai drámaíró művének színpadi felolvasása más kortárs szövegek kíséretében, melyben a lakatlan szigetre meghalni kitett íjászt felkeresi egykori bajtársa, az őt eláruló Odüsszeusz, hogy a nyelv minden fortélyával rábírja az „imperialista háború” folytatására. A trilógia mindhárom része a nyelvet, a nyelv zeneiségét kutatja-elemzi – a nyelv jelentésvesztését, a megcsonkított test zenéjét, a haldokló nyelvét –, s eközben megkísérel eljutni arra a pontra, ahol a nyelv mint jelentés összeomlik, és a helyébe lépő ritmikus, zenei hangstruktúra egy, a verbális üzenetnél erőteljesebb érzelmi minőséget hoz létre. A Réglával (1999-2000) egy meghatározó elemmel bővül a Verdensteatret munkamódszere és tematikai kelléktára: az utazással. Nem mintha addig nem utazott volna, a honlapon olvasható interjúban épp azt vetik játékosan a két vezető művész szemére, hogy a társulat hol itt, hol ott bukkan fel előadásaival a világban, hogy aztán jó időre eltűnjék, de az utazás itt új funkciót nyer: a norvég színház immár nézők/hallgatók nélkül utazik tovább, hogy anyagot gyűjtsön készülő előadásához. Asle Nilsen így számol be erről: „Összejövünk és elkezdjük a projektet. Elhatározzuk, hogy csoportos utazást kell tennünk, hogy legyen közös hátterünk, közös nyelvünk. Per talál egy olcsó utat Kubába. […] Havannában kötünk ki mint turisták videókamerával és a többi. Jóval később, Oslóban elővesszük Heiner Müller írását a Küldetést sok más szöveg közül, és rájövünk, hogy ugyanazt az utat tettük meg, mint amit az ő szereplői háromszáz évvel korábban. Mi persze élve kerültünk ki belőle. Az 1700-as évek Kubája egyszeriben valamiféle gravitációs ponttá válik, fekete lyukká, mely mindenféle dolgokat magába szippant a korábbi eseményekből. Az előadás valahol a között van, ahol ez a gravitációs pont beszippantotta az összes anyagot, és ahol ez úgy összesűrűsödik, hogy újra robbanni készül.”2 „A Réglában összemosódik a jelen és a történelem. A Francia Forradalom után három embert Jamaicára küldenek, hogy rabszolga lázadást szítsanak a szigeten. Közben Napóleon hatalomra kerül Franciaországban, és a három európai maláriától reszketve, küldetés nélkül Jamaicában reked. A Régla egy interkulturális tájkép, melyben a zene, mozgás, történelmi anyag a kulturális elemek és történelmi események színpadi elegyévé áll össze. Az előadók a senkiföldjén vannak, s időn és téren keresztül visszatekintenek, hogy felidézzék az elmúlt és elveszett dolgok emlékét. A szavak kivetülnek a térbe, s a gyarmatosítás és háború, a forradalom és szabadság visszhangjaként verődnek vissza.”3 A Réglától a korábbi munkák mitológiaközpontú szemléletét a (magán)mitológia- vagy mítoszteremtés, az analitikus megközelítést az érzéki-érzelmi mélységek keresése váltja fel, melyek jelentését a nézőnek magának kell megfejtenie. A 2001-es Tsalal újabb állomás az érthető nyelv valós idejű feldolgozásán, eltorzításán, zenei kompozícióvá alakításán át az olyan „zenekari művek” felé, mint a Koncert Grönlandért.

Verdensteatret
Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret

Koncert Grönlandért: akkor végül is zenekari mű vagy összművészeti előadás? Én inkább az utóbbira szavaznék. Emellett szól az önmagában is megálló kinetikusszobor-installáció a kollektív tudattalan rémségeit felidéző fantasztikus (ős)lények rekonstrukciójával, melyek ugyanakkor ártatlan talált tárgyakból barkácsolt bábok, saját történettel. És persze saját hanggal, melyet az alájuk erősített kontaktmikrofon továbbít attól függően, hogyan mozgatják őket a művészek. Az installáció ily módon egy – hangokban és képekben megfogalmazott – „történetet” mesél el (hogy pontosan mit, azt mindenkinek magának… de ezt már tudjuk). Az árnyjáték hatására, mely a szokástól eltérően a „bábszínház” mögé és vele szimultán, egyazon térbe vetül, megkétszereződnek a furcsa szobrok, megnyúlt torz képük az északi mitológia tükörlényeit, doppelgängereit idézi, akárha valami középkori haláltáncot látnánk Bergman vagy a korai Schwankmeier filmjében. Aztán a preparált zongora harsogó hangja, mintha csak a zúgó északi tenger gigantikus jégtömbjeit szinkronizálná, miközben a két féltekére osztott háttér jobb oldalán a bennszülött fiú sötét árnyát (a vakítóan fehérlő vízzel szemben) lassan úszó hajók váltják fel Wong Kar-Waj Szerelemre hangolva című filmjének zenei főtémája alatt. És ekkor, úgy tűnik, a színészek mégis csak megkísérelik elbeszélni a történetet, elmondani, ami velük történt Grönlandon, egymás szavába vágva, több szólamban igyekeznek szóhoz jutni, magukhoz ragadni a szót, de erőfeszítésük eleve kudarcra ítélt. Mire az effektekkel bábelivé növelt zűrzavar elcsitul, a két félteke, a videó és az árnyjáték egybeolvad. Aztán egy – az installációból – kivetített, forgó tárgy képe lassan növekedésnek indul, betölti a videó helyét, és bekebelezni látszik a másikét is, az árnyjátékét. Mint egy önmaga körül forgó mandala, kabalisztikus életfa – megfeszített Krisztus, megszabaduló szabadító, fosszília, önmagát újjászülő élet, misztika, őssejt, őstudás vagy semmi.
Szép vég. Bizonyos szempontból minden mű a teljesség megragadására törekszik, gondolom. De vajon ők is így gondolják? Az előadás valahol a között van, ahol ez a garvitációs pont beszippantotta az összes anyagot, és ahol ez úgy összesűrűsödik, hogy újra robbanni készül – mondja megint Asle Nilsen. – Ebben áll a lényege. Ennyi munka a pillanat élvezetéért? – kérdi a riporter. – Azért, hogy jól érezzük magunkat – feleli Lisbeth J. Bodd, – szép estét szerezzünk, hangulatot teremtsünk, egy olyan világot, ahol mások is jól érzik magukat. Hogy adjunk valamit… megteremtsük a találkozás lehetőségét. […] Az előadásnál jóval fontosabb, hogy más művészekkel, értelmiségiekkel és helybeli emberekkel találkozunk, jóllehet az előadás nélkül nem jöhetne létre a találkozás.

Verdensteatret
Koncert Grönlandért • Fotó:Verdensteatret

www. pluto. no/doogie/verdensteatret
A fenti idézet a Verdensteatret 1999-2000-es Régla című előadásához kapcsolódó interjúból való, A Conversation with Asle Nilsen and Lisbeth J. Bodd, 2000, lásd a fenti weboldalon
uo.