A cultural turn program csak angolul fut zökkenõmentesen és a legnagyobb sikert mindezidáig az amerikai fogyasztók körében aratta. A magyar verzió nemcsak a tudományos és intézményes narratívák legitimáló erejét nélkülözi, de helyi értékű társadalmi-politikai kontextusai miatt még erõteljesen félre is érthetõ. A nyolcvanas évek Amerikája a cultural turn igazi hazája. Akkor és ott még annyira összetartottak a kognitív és diszciplináris szálak, hogy össze lehetett rántani a történeteket egy kulturális fordulat erejéig.2 A történettudomány retorikai fordulata (new cultural history), az antropológia narrativizálása (interpretative anthropology) és az irodalomelmélet társadalmi kontextualizálása (new historicism) a cultural studies amerikai karrierjével együtt egy viszonylag koherens elméleti alapot teremtett, amely elsõsorban annak köszönhette sikerét, hogy nyitott maradt a politika, a popkultúra és ezáltal a nagyközönség irányában. Bizonyos (tárgyi és heurisztikai) szempontból éppen a politika és a fogyasztói kultúra felõl érthetõ meg a leginkább, hogy a metodikai vitákon túl mit is jelent, illetve jelenít meg allegorikusan a cultural turn. A posztindusztriális társadalom multinacionális nagyvállalatainak – posztkolonialista kritikával illetett – fogyasztói diktatúrájától a legkülönbözõbb nemi és faji szubkultúrák szubverzív jelentésteremtõ magatartásáig ível a kultúrkritikai szűrõn át élvezhetõ spektrum. A spektrum a való világ felõl – talán még szűrõ nélkül – is érzékelhetõ. Például a NASA által támogatott egyre multikulturálisabbá és politikailag egyre korrektebbé váló Star Trek TV-széria létrehozásától a Dr. Spock és Kirk kapitány „barátságát” továbbgondoló homoerotikus fan klubokig. Vagy éppen a Coca Cola konszern világméretű Mikulás-kampányától a Sztár narancs üdítõital magyarországi fogyasztásán át a „pesti Harlemet” hollywoodizáló Szõke Kóla című filmig.
Amíg a cultural turn elég jól magyarázható a cultural studies amerikai sikertörténetével, addig a németországi helyzet a Kulturwissenschaft jóval szélesebb és differenciáltabb alkalmazása és hagyománya miatt sokkal összetettebb képet mutat. Heinrich Rickert, Max Weber és Ernst Cassirer századfordulós tevékenységétõl a kilencvenes évek kultúratudományi fordulatáig egy igen sokrétű diskurzus különbözõ diszciplináris és kritikai célokat szolgáló működtetésérõl van szó, amelyben a század eleji Methodenstreit éppolyan konstitutív szerepet játszott, mint a szellemtudományok nyolcvanas évek beli válsága. Magyarországon errõl az összetett diskurzusról elõször Hárs Endre közölt egy kaleidoszkóp-szerű látképet 2002-ben.3 Hárs a kultúra mint szöveg metafora mentén tekintette át a Kulturwissenschaft különféle ágendáit a kulturális antropológiában, a történeti kultúratudományban, a kultúrszemiotika és az új historizmus németországi recepciójában és az olyan jellegzetesen német kezdeményezésekben, mint a rendszerelméleti alapokon nyugvó irodalomelmélet. Hárs tanulmánya mellett M. Sándorfi Edina 2005-ös írása kínálhat jó támpontokat a német kultúratudomány(ok) mai helyzetének megértéséhez.4 A Helikon folyóirat Sári B. László által szerkesztett kritikai kultúrakutatás számához5 készített szöveg egyúttal a nemzetközi irodalomtudományos irányzatok magyarországi recepcióját is jól példázza.6 E recepció részeként, illetve e recepcióhoz mérten vizsgálható meg a 2005-ös Intézményesség és kulturális közvetítés című kötet jelentõsége is. A kötet szerkesztõi ugyanis, részben a kultúratudományi fordulat hatására, igyekeztek olyan szövegeket összegyűjteni, amelyek „a filológia és az irodalomtudomány hagyományos eszköztárát az új kulturális tapasztalatok és a technológiai médiumok felõl” teszik újragondolhatóvá.7 A kötet és az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ELTE) szellemi horizontjának különlegességét és fontosságát talán a medialitás (mint kulturális közvetítés) szempontjának kitüntetése jelenti.8 Művészettörténészként az „új kulturális tapasztalatok” és a „technológia médiumok” kapcsán merek belevágni a kötet ismertetésébe. Fontos azonban leszögezni, hogy az irodalom(tudomány) “belpolitikai” és „külpolitikai” kérdéseiben nem vagyok illetékes, így nem titkolt célom az, hogy rámutassak a tanulmányok művészettörténeti aspektusaira, illetve az, hogy a kötet ürügyén valamiféle diszciplináris komparatisztikát folytassak, különös tekintettel a két szakmát ért újabb kihívások (visual culture, cultural and visual studies, Kulturwissenschaften, Medienkulturwissenschaft) jellegére és kezelésére.9 A kényszeres legitimációt, a name droppingot és a fennkölt (értsd: lila, ködös, nehezen érthetõ) teoretizálást lazítandó igyekszem majd olyan (saját fogyasztói szokásaimból eredõ) szórakoztató(ipari) példákkal is szolgálni (science-fiction filmek), amelyek narrativitásuk és képiségük folytán az irodalom és a képzõművészet világától sem teljesen idegenek.
„I know kung-fu.”
Neo
Az irodalomtudomány és a művészettörténet összehasonlításához egy 2005-ös Visual Culture kötet kínál konkrét kiindulópontot. Ebben – a Magyarországon sem teljesen ismeretlen10 – Margaret Dikovitskaya a művészettörténet és a visual studies kapcsolatát a cultural turn háttere elõtt vizsgálja. A számos prominens amerikai professzor interjújával11 feltuningolt könyv bibliografikus bevezetõ esszéjében a szerzõ az alábbi megállapítást teszi: „úgy gondolom, hogy a művészettörténet és a visual studies – Moxeynál és Mitchellnél érzékelhetõ – viszonya párhuzamba állítható az irodalomtudomány és a cultural studies kapcsolatával.”12 E párhuzamot fogom megvizsgálni szokványosnak éppen nem mondható könyvismertetésem bevezetéseként. Az állítás szoros szövegkörnyezetéhez tartozik a visual studies két vezetõ teoretikusa, Keith Moxey és W. J. T. Mitchell vonatkozó nézeteinek bemutatása. Mindkettõjüktõl idézhetõek olyan mondatok, amelyek a cultural studies (habár nem mindegy, hogy az amerikai vagy az angol történet lebeg a szemünk elõtt) módszertani programjával és vizsgálati horizontjával rokoníthatók, ennek ellenére úgy gondolom, hogy egyikõjük sem elsõsorban a kritikai kultúrakutatás felõl/felé kívánja tágítani a művészettörténet elméleti és gyakorlati határait. Moxey esetében a dekonstrukció és a posztstrukturalizmus inspirációját gondolnám a legerõsebbnek, míg Mitchell az analitikus filozófia (Wittgenstein, Goodman) és a dekonstrukcióval megbolondított posztformalista irodalomelmélet felõl érkezve egy egészen sajátos, mediálisan érzékeny szemléletet képvisel. Ha már a cultural és a visual studies párhuzamba állításáról van szó, akkor Nicholas Mirzoeffet gondolnám jó (interjú)alanynak, mivel õt valóban komolyan inspirálta mind az angol, mind az amerikai cultural studies.13
A szűkebb szövegkörnyezetbõl kiemelkedve hasznosabbnak látszik, ha a párhuzam ellen érvelve inkább a problémákra és az eltérésekre helyezem a hangsúlyt. A kritikai kultúrakutatás magyarországi recepciójából is érzékelhetõ, hogy a mozgalom távolról sem tekinthetõ egységesnek.14 Amíg a hatvanas-hetvenes évek Raymond Williams-hez kötõdõ, túlnyomóan angliai (sõt birminghami) kutatásai elsõsorban társadalomtudományi érdekeltségűek, addig a cultural studies amerikai honosítása inkább a kultúrára, sõt kifejezetten a popkultúrára irányul. Érdemes végignézni e tekintetben az amerikai kritikai kultúrakutatás Leitch és Lewis által felsorolt15 vezetõ személyiségeit: John Fiske16 elsõsorban a televízióval és a populáris kultúrával foglalkozik, Andrew Ross és Donna J. Haraway17 a technoscience elismert teoretikusai, Constance Penley18 a lacani ihletésű feminista filmelmélet képviselõje, Anne Balsamo és Susan Bordo pedig a testkutatások kiemelkedõ alakjai19. Ez a fajta gender orientált kultúrakutatás valóban megtermékenyítõleg hatott a visual studies egyes kezdeményezéseire (elsõsorban a rochesteri egyetem visual and cultural studies graduate programjára gondolok20). A művészettörténet és a visual studies viszonya azonban Angliában és Németországban is ettõl eltérõ képet mutat. Amíg a visual culture és a visual studies elsõ ágendái Amerikában az 1980-as évek végén jelentek meg, addig Angliában és Németországban már a hetvenes években is folyt valamiféle kritikai vizuális kultúra kutatás. Angliában elsõsorban a Block folyóirat körül csoportosuló baloldali és/vagy feminista beállítottságú szerzõkre21 gondolok, akikre hatott a birminghami Center for Contemporary Cultural Studies tevékenysége, és akik a nyolcvanas évek elején az angliai politechnikumok intézményi bázisán létrehozták a new art history diskurzusát22. Németországban ez idõ szerint ugyan nem beszélhetünk az angliai cultural studies művészettörténeti recepciójáról, viszont az 1968-ban létrejött Ulmer Verein a Blockhoz hasonlóan a művészettörténet megreformálására törekedett és ebben a – a Blockhoz hasonlóan – jelentõs szerepet szánt a politikai és társadalomtörténeti kérdések tárgyalásának. Így a Block (1979-1989) és a kritische berichte (1968- ) körének23 sem jelenthetett különösebb újdonságot a kultúrkritikai beállítottságú és tömegkulturális affinitású visual and cultural studies amerikai karrierje. (A kritische berichte kapcsán fontos felhívni a figyelmet a folyóirat alcímére is, amely egyértelműen mutatja az interdiszciplinaritás, illetve a tágabb kulturális kontextualizálás igényét: Zeitschrift für Kunst- und Kulturwissenschaft.) A párhuzam irodalomtudományi részéhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a művészettörténetben a visual studies annyira összefonódik az újabb művészettörténetekkel, hogy markánsabbak a kettõ közötti hasonlóságok, mint az eltérések. Mindkettõ az autonóm művészettörténet tradicionális stíluskritikai és ikonológia iskoláival szemben lépett föl. Az irodalomtudományban a helyzet sokkal összetettebb, mivel (legalábbis Amerikában) a cultural turn, azzal a dekonstrukcióval is vitába szállt, amely mind a visual studies-ban, mind a new art history-ban alapvetõ szerepet játszik. A helyzetet csak tovább bonyolítja jó néhány olyan genealogikus apróság, mint a Foucault-i módszereket alkalmazó új historizmus elhelyezése a kulturális fordulat diskurzusában. A Németországi helyzet bonyolultságához csak annyit, hogy itt az amerikai kulturális fordulat recepcióján túl egy régebbi kulturális fordulat (a természettudományokkal szemben kifejtett Methodenstreit a századfordulón), továbbá a különbözõ kritikai kultúratudományok (Max Scheler, Ernst Cassirer, Aby Warburg, de talán még Theodor Wiesengrund Adornót sem szabadna kizárni a diskurzusból) tovább élõ hagyománya, valamint a rendszerelméleti módszerek sikeres médiatudományi alkalmazása az egyszerű oppozicionális struktúra helyett egy többdimenziós mátrixot igényelne, amely csak erõs torzítással bontható le egyetlen lineáris történetté. Így inkább rátérek az Intézményesség és kulturális közvetítés ismertetésére.
„Un fortunately, no one can be told what the matrix is. You have to see it for yourself.”
Morpheus
A kötet címe elsõre nem tűnt különösebben vonzónak, de elolvasása után egészen jó választásnak gondolom. Az intézményesség, a kultúra és a medialitás valóban újra és újra felbukkan, különféle ruhákban és különféle kapcsolatokat létesítve az amúgy intellektuális horizontjában meglehetõsen széttartó kötet majd minden tanulmányában. A kötet négy részre tagolódik, s mind a négy rész szolgál tanulságokkal. Az elsõ blokk, a fakultások új vitája, amely nem csak az ut pictura poesis diszciplináris verzióját, de még a Methodenstreitot is új megvilágításba helyezi, mivel a fakultások vitájának kezdetét Immanuel Kant filozófiai rendszeréhez köti. Jacques Derrida Kant 1798-as Der Streit der Fakultäten című szövegének ismeretelméleti, etikai, politikai és intézményes kontextusát megszõve jut el a modern egyetem autonómiájának, súlyának és felelõsségének kérdéséig. Samuel Weber és Peggy Kamuf pedig még tovább szövögetik az egyszerűnek amúgy sem mondható kanti szöveg etikai és politikai szálait. A blokk leginformatívabb, leginkább felvilágosító jellegű írása Hans Robert Jauss áttekintése a szellemtudományok genezisérõl és történetérõl. A szöveg hangnemét alapjaiban meghatározza, hogy a szellemtudományok nyolcvanas évekbeli válságára reagáló Geisteswissenschaft heute című tanulmánykötetben24 jelent meg, és egyfajta védõbeszédnek tekinthetõ az integratív funkciókat felvállaló, hermeneutikai alapokon szervezõdõ szellemtudományok mellett, amelyek az antropológia és a médiatudomány eszköztárával felvértezve kultúratudományként napjainkban is életképesek lehetnek.
Bizonyos tekintetben hasonlóan optimista képet sugall Walter Haug és Gerhart von Graevenitz vitája is, amely az „irodalomtudomány mint kultúratudomány?” kérdése körül zajlott. Mindkét fél igen szellemesen, jól érvelve és komoly apparátust felvonultatva képviselte a maga álláspontját úgy, hogy mindketten egy-egy alternatív történetet vázoltak fel a szellemtudomány vs. kultúratudomány historiográfiájában. Haug hermeneutikai alapokon érvel az irodalomtudomány autonómiája mellett, óvakodva annak kultúratudományi integrációjától, Graevenitz viszont éppen a kultúratudomány felé történõ nyitásban, a „perspektivált pluralizmus” elsajátításában látja az irodalomtudomány életképességének biztosítékát. Haug attól tart leginkább, hogy az irodalomtudomány a kultúratudományi fordulatban elveszítheti specifikumát, diszciplináris identitását, Graevenitz viszont éppen amellett érvel, hogy az irodalomtudomány egyes kulcsfogalmai (az autonóm műalkotás, az értelmezés, a történetiség) nagyon is igénylik a kultúratudományos kontextualizálást, aktualizálást. A kérdés csak az, hogy a kontextus felfrissítése (Clifford Geertznél vagy éppen Stephen Greenblattnél) valóban meghaladja-e a hermeneutika és a szellemtudományok tradicionális metodikájának problematikáját. A vita többszörösen is külsõ szemlélõjeként számomra egy fokkal rokonszenvesebbnek tűnik a kultúratudományos perspektívák pozitív beállítása. A művészettörténet is hasonló cipõben jár a maga vizuális fordulatával, illetve (vizuális) kultúratudománnyá válásának lehetõségével. Lehet amellett jó érveket felhozni, hogy már Aby Warburg is művelte a kritikai vizuális kultúra kutatást és a művészettörténészek java mindig is figyelembe vette a számára történetileg belátható legtágabb kontextust, ez azonban nem lehet érv az újabb kontextualizálások legitimitásának megkérdõjelezése mellett.
A harmadik blokk (Megérteni a megértést) a már korábban is említett rendszerelmélet világába vezeti be az olvasót. Ebben a világban azonban valahogy egy kicsit furcsán érzi magát az (átlag)ember, mintha hirtelen a szórakoztató történetek szintjérõl átkerült volna a gépi kódok birodalmába, olyasfajta ugrás ez, mint Neóé a Mátrixban: az élhetõ és szerethetõ illúzióktól a hideg, racionális és embertelen realitásba. A rendszerelmélet (Niklas Luhmann) és a neurobiológia (Humberto Maturana) szimbiózisa igen nehezen értelmezhetõ, kevéssé vonzó (talán csak idegensége25 kápráztat el), de tagadhatatlanul lenyűgözõ gondolati építménnyel szolgál. Úgy vélem azonban, hogy tézisei és belátásai az absztrakció oly magas fokán állnak, hogy a való világban, vagy mondjuk a mindennapi életben és a szórakoztatóiparban (ide sorolnám az irodalom és a képzõművészet nem elhanyagolható részét is) nem igazán működõképesek. Jó példa erre a magyarországi Luhmann-recepció egy izgalmas darabja, Tóth Krisztina A megfigyelõ pozíciója című írása26, amely Luhmann vonatkozó írásainak alapos számbavétele után örvendetes módon egy science-fiction filmen próbálja ki a „módszert”. Az „áldozat” a Csillagközi invázió című opusz, amelyet Paul Verhoeven rendezett 1997-ben, Robert A. Henlein Hugo-díjas regénye (Starship Troopers) nyomán. A szerzõ jól érzékeli a film alapkérdéseit, de a megfigyelés, a hírközlés és az egyéni és társadalmi döntési mechanizmusok luhmanni absztrakciója éppen a film legfõbb erényét, eminens és átütõ vizualitását nem tudja értelmezni. Valóban egy értelmetlennek látszó csillagközi háborúról van szó, ahol az emberiség technikai fölényét a szédületesen megálmodott rovarok bio-technológiai képességei ellensúlyozzák. Azon túl, hogy a csillagközi tengerészgyalogosok valóban csak ideologikusan korlátozott döntésekre képesek, és tulajdonképpen egy háborús gépezet öntudatlan részei, a galaktikus háború egésze nyílt parafrázisa az USA hasonló, valós cselekményeinek. A Luhmann felõli értelmezés, véleményem szerint, nem csak a film vizualizációs erényeit hagyja figyelmen kívül, de bagatellizálja kritikai lehetõségeit is, ráadásul ezt úgy teszi, hogy nem nyújt többet a hagyományosabb ideológia-kritikánál. A „másképpen, de nem feltétlenül rosszabbul” egy kiváló példája viszont a blokk utolsó írása, Pierre Bourdieu elemzése, akinek mezõelmélete hasonló eredményeket ígér, mint a rendszerelmélet: a megértés megértését, de ezt valahogy szerethetõbb, emberségesebb formában teszi. Bourdieu történetileg érzékeny, interpretatív (kultúra)szociológiája egyben arra is példa, hogy az autonóm kulturális rendszerek és artefaktumok körültekintõ kontextualizálása nemcsak kultúratudományi perspektívá(k)ban lehetséges.
Mivel a Luhmanntól eredõ frusztráció még sokáig ott lapul az olvasóban, az utolsó blokkból elsõsorban Friedrich Kittlerrel fogok foglalkozni. A Luhmannra több ízben is hivatkozó, mindazonáltal igen szórakoztató tanulmány mellett a blokkban az írás mediális aspektusait elõtérbe helyezõ tanulmányok találhatók. Rodolf Gasché Walter Benjamint elemzi, Luhmann Derridára, Derrida pedig önmagára, és az identitás papír-alapú konstrukcióira reflektál egy-egy szöveggel. Fontos és kötet egészére nézve paradigmatikus szöveg David E. Wellbery tanulmánya, aki az írás (writing, ecriture, schrift) különféle elméleti (pl. dekonstrukció vs. rendszerelmélet) olvasatait veti össze – talán az sem véletlen, hogy õ írt elõszót Kittler Aufschreibesysteme című könyvének angol verziója elé.27 Kittler és a Medienkulturwissenschaft magyarországi recepciója tudtommal viszonylag új keletű jelenség.28 A recepció mindezidáig legsikeresebb hozadéka, s egyben egyik legfõbb motorja az Optikai médiumok magyar fordítása, amely indítókötete volt a Magyar Műhely és a Ráció kiadó techné és theória sorozatának.29 Elsõsorban az Optikai médiumok alapján állítom, hogy Kittler szövegének az a legnagyobb erénye, hogy több diskurzus (filológia, dekonstrukció, technikatörténet, média- és információelmélet, fizika, kémia) belátásait képes sikeresen ötvözni. Ráadásul ezt rendkívül szórakoztató stílusban, igen informatívan és nagyon szellemesen teszi. Viszont az eddigi magyar recepciótól eltérõen én nem annyira a szerzõ anti-humanizmusára, vagy éppen módszerének anti-hermeneutikusságára helyezném a hangsúlyt. A kittleri bon mot, a szellem kiűzése a szellemtudományokból30, ugyanis nem elsõsorban az ember ellen irányul és nem is hermeneutika ellenes. Lehet, hogy a filozófiai hermeneutika felõl a Medienkulturwissenschaftban a Medien és a technológia tűnik dominánsnak, de valójában a Kultur éppolyan fontos. Kittler technikatörténetében igen is ott van az ember a maga esendõségével és zsenialitásával, még akkor is, ha a szerzõ a „külsõ” tényezõk fontosságát hangsúlyozza. A technológiai felfedezéseknek ugyanis megvan a maguk saját logikája és kombinatorikája, mindazonáltal a lehetséges kutatási irányokat és alkalmazásaikat mindig az aktuális ideológiai és történeti kontextus határozza meg. Kittler szövegében tehát komoly ismeretelméleti és ideológiakritikai potenciál rejlik. Jó példa erre Claude Shannon információ elméletének31 alkalmazása a technológia és a tudomány történetére, illetve a haditechnika és a képalkotás történetének bámulatos és zavarbaejtõ összefűzése.
A magyar Kittler-recepció egyik örvendetes darabjában Molnár Gábor Tamás a Mátrix című filmnek (R: Andy és Larry Wachowski, 1999) is figyelemreméltó olvasatát adta, pontosabban párhuzamosságokat vélt felfedezni a kittleri média-archeológia és a Mátrix világa között az ember passzivitása, ismeretelméleti és technológiai korlátoltsága/korlátozottsága tekintetében.32 Miközben a film tematikai és technikai elemzése számomra is szimpatikus, azt azért megjegyezném, hogy szerintem a Mátrix nem annyira kittleri világ, mint inkább luhmanni, vagy még inkább maturanai. A Mátrixtól eltérõen Kittlernél a technológia nem uralkodik az ember fölött, nem a gépi kód határozza meg az intelligens élet folyását, csak módszereket kínál annak (ope)racionalizálásához. Érdemes lenne viszont a Mátrix kapcsán a neves chilei “konstruktivista” biológus, Humberto Maturana élõlényrõl alkotott definícióját szembesíteni azzal, amit a gépek gondol(hat)nak rólunk: “az élõlény egy önálló, önreprodukáló, vízalapú, lipid-fehérje burokkal rendelkezõ, szén anyagcserés, nukleinsavval replikáló, fehérje kiolvasó rendszer.”33
1 Intézményesség és kulturális közvetítés. Szerk.: Bónus
Tibor, Kelemen Pál és Molnár Gábor Tamás. Ráció, Budapest, 2005. 510 oldal
2 V.ö.: David Chaney: The Cultural Turn: Scene-Setting
Essays on Contemporary Cultural History. Routledge, London and New York, 1994. és Beyond the Cultural Turn: New Directions in the Study of Society and Culture (Studies on the History of Society and Culture , No 34) Ed. Victoria E. Bonnell and Lynn A. Hunt. University of California Press, Berkeley, 1999.
3 Hárs Endre: A tigris, amely oroszlánként küzdött. A
„kulturális szöveg” metaforájáról. In: Irodalomelmélet az ezredvégen. Szerk.: Ármeán Otília, Fried István és Odorics Ferenc. deKON-KÖNYVek 25. Gondolat – Pompeji, Budapest – Szeged, 2002. 212-243.
4 M. Sándorfi Edina: Jegyzetek a kultúratudomány(ok)
mai helyzetéhez német nyelvterületen. In: Helikon, 2005/1-2. 133-148.
5 Lásd különösen a szerkesztõ kitűnõ bevezetõ tanul-
mányát: Sári B. László: A kultúra demokratizálása. Helikon, 2005/1-2. 3-25.
6 A kulturális, illetve kultúratudományi fordulat magyar-
országi recepciójához fontos adalékokkal szolgálhatnak a következõ Helikon számok: A konstruktivista irodalomtudomány, szerk.: Odorics Ferenc, 1993/1., Feminista nézõpont az irodalomtudományban, szerk.: Kádár Judit, 1994/4., Rendszerelvű irodalomtudomány, szerk.: Kálmán C. György, 1995/4., A posztkoloniális művelõdéselmélet, szerk.: Bényei Tamás, 1996/4., Az újhistorizmus, szerk.: Kiss Attila Attila és Szõnyi György Endre, 1998/1-2., Kulturális antropológia és irodalomtudomány, szerk.: N. Kovács Tímea, 1999/4., A multikulturalizmus esztétikája, szerk.: Szigeti L. László, 2002/4.
7 Bónus Tibor, Kelemen Pál, Molnár Gábor Tamás: Elõszó.
In: Intézményesség és kulturális közvetítés. Ráció, Budapest, 2005. 7.
8 Takáts József közölt egy igen alapos, de nem igazán jó
indulatú recenziót a kutatócsoport egy korábbi kötetérõl, a Történelem, kultúra, medialitásról (szerk.: Kulcsár Szabó Ernõ és Szirák Péter, Balassi, Budapest, 2003.). Amíg a kötet magyar szerzõk által írott, angol és német teoretikusokat ismertetõ tanulmányai informatív és gyakran korábban hiányzó összefoglalásokat kínálnak, addig Takáts bírálata a néhol hiányosnak mondható magyarországi recepciótörténet feltárásával nemcsak kritizálja, de kiválóan ki is egészíti azokat. A tanulmánykötet és a bírálat együtt jó kiindulópontot képez az Intézményesség és kulturális közvetítés megértéséhez is. V.ö.: A Kulcsár Szabó-iskola és a kulturális fordulat. A Történelem, kultúra, medialitás című kötet kapcsán. Jelenkor, 2004/10. 1165-77.
9 A visual culture és a visual studies történetéhez, gene-
lógiájához és magyarországi recepciójához lásd a Magyar Építõművészet online vizuális kultúra rovatát, példának okáért felvezetõ tanulmányomat: Vizuális kultúrák. A kezdetek. (2005.) www.magyarepitumuveszet/vizkult.php
10 A CEU egyik nyári egyetemén elméleti kurzust tartott a
művészettörténet és a vizuális kultúra kapcsolatáról.
11 A valamivel több mint 300 oldalas könyvben az interjúk
160 oldalt töltenek ki. Az azonban tagadhatatlan, hogy a beszélgetések (többek között Anne Friedberg, James D. Herbert, Michael Ann Holly, Martin Jay, Nicholas Mirzoeff, W. J. T. Mitchell és Janet Wolff válaszolt a jól megválasztott kérdésekre) nagyon informatívak és Dikovitskaya jól áttekinti az egyáltalán nem elhanyagolható méretű irodalmat is.
12 Margaret Dikovitskaya: Visual Culture. The Study of the
Visual after the Cultural Turn. MIT Press, Boston, 2005. 17.
13 V.ö: Nicholas Mirzoeff: Introduction to Visual Culture.
Routledge, London and New York, 1999.; Idem(ed.): The Visual Culture Reader. Routledge, London and New York, 1998. Mirzoeff 1998-as Visual Culture Readere minden addiginál több (44) szerzõt felvonultatva tematikus csoportokba rendezte a vizuális kultúra kutatás lehetséges szempontjait. Ezek a következõk: (1) a vizuális kultúra genealógiája: a művészettõl a kultúráig; (2) vizuális kultúra és hétköznapi élet; (3) virtuális testek, virtuális terek; (4) faj és identitás a koloniális és a posztkoloniális kultúrákban; (5) társadalmi nemi szerep és szexualitás. Ráadásul az utóbbi kettõ már csak azért is hangsúlyossá vált, mert ezeket további alcsoportokra osztotta: (a) Vizuális kolonializmus; (b) a faj és az identitás vizualizációja; (c) identitás és transzkultúra; illetve (a) a tekintet és a szexualitás (b) a melegek vizualitása (Queering the visual).
14 V.ö.: Belinszki Eszter: A kritikai kultúrakutatás a média-
elemzés gyakorlatában. Médiakutató, 2000/1. 61-75.; Wessely Anna: Elõszó: a kultúra szociológiai tanulmányozása. In: Eadem (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris, Budapest, 2003. 7-27.; Havasréti József: A kaleidoszkópon kívül/belül: a kritikai kultúrakutatás Magyarországon. Helikon, 2005/1-2. 149-164.
15 Vincent B. Leitch – Mitchell R. Lewis: Cultural Studies:
United States. In: M. Groeden, M. Kreiswirth, I. Szeman (eds.): The Johns Hopkins Guide to Literary Theory and Criticism. Johns Hopkins UP, Baltimore, 2005. 224-230. Magyarul: Kritikai kultúrakutatás az Egyesült Államokban. Ford.: Túry György. Helikon, 2005/1-2. 102-114.
16 John Fiske: Television Culture. Methuen, New York, 1987. Idem: Understanding Popular Culture. Hyman, Boston, 1989.
17 Andrew Ross(ed.): Strange Weather: Culture, Science
and Technology inthe Ages of Limits. Verso, New York, 1991.; Donna J. Haraway: Simians, Cyborgs, and Women: The Reinvention of Nature. Routledge, New York, 1991. Ross amúgy a befolyásos a Social Text nevezetű, cultural and science studies folyóirat egyik szerkesztõje, Haraway pedig a kultikus Cyborg Manifesto szerzõje.
18 Constance Penley (ed.): Feminism and Film Theory.
Routledge, New York, 1988.; Eadem: NASA/TREK. Popular Science and Sex in America. Verso, New York, 1997.
19 Anne Balsamo: Technologies of the Gendered Body:
Reading Cyborg Women. Duke UP, Durham, 1996.; Susan Bordo: Unbeareble Weight: Feminism, Western Culture, and the Body. University of California Press, Berkeley, 1993.; Eadem: The Male Body: A New Look at Men in Public and in Private. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1999.
20 Itt a nyolcvanas évek végén egy nagyszerű interdiszcip-
lináris csapat állt össze a művészettörténet, az irodalomtudomány és a filmelmélet képviselõibõl: Michael Ann Holly, Mieke Bal, Kaja Silverman, Norman Bryson és Craig Owens. Õk létrehoztak egy Comparative Arts elnevezésű graduate programot, amely késõbb a Cultural and Visual Studies nevet kapta.
21 A teljesség igénye nélkül: John Bird, Tamar Garb, Fred
Orton, Griselda Pollock, Adrian Rifkin, Lisa Tickner. Lásd továbbá: The Block Reader in Visual Culture. Ed. John Bird et al. Routledge, London and New York, 1996.
22 V.ö.: A. L. Rees – F. Borzello (eds.): The New Art History.
Camden Press, London, 1986.
23 A kritische berichte-hez közelálló szerzõnek tekinthetõ
többek között: Horst Bredekamp, Klaus Herding, Wolfgang Kemp, Norbert Schneider és Martin Warnke is. Az amerikai visual culture németországi recepciójához lásd: Horst Bredekamp: Mellõzött hagyomány? A művészettörténet mint képtudomány. Fordította: Wessely Anna. Buksz, 2003/3. 253-258.
24 Geisteswissenschaft heute. (Eine Denkschrift von
Wolfgang Frühwald, Hans Robert Jauss, Reinhart Koselleck, Jürgen Mittelstraß.) Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991.
25 Az idegenség onnan eredhet, hogy Luhmann a kibernetika
és a rendszerelmélet eszköztárával kísérli meg szintetizálni a filozófia, a tudományelmélet, a szociológia, a kognitív pszichológia, a neurobiológia és az agykutatás ismeret- és (esetenként) társadalomelméletét.
26 Tóth Krisztina: A megfigyelõ pozíciója. Niklas Luhmann
megfigyelõ- és megfigyelés-fogalma a tömegkultúra körülményei között. Jogelméleti Szemle, 2001/4.
27 David E. Wellbery: Foreword. In: Friedrich A. Kittler:
Discourse Network 1800/1900. Stanford UP, Stanford, 1990. Az információ forrása: Varga Tünde: Lehet-e szellem a gépben, avagy a technika kultúrtörténete. Friedrich Kittler: Optikai médiumok. Magyar Műhely, 136. sz., 2005/3. 49.
28 Egy korai és üde kivétel Földényi F. László recenziója
Friedrich Kittler: Gramophone, Film, Typewriter című kötetérõl: A posztmodern lélek mozija. Wagnertõl a CNN-ig. Filmvilág, 1993/12. 30-33.
29 Friedrich Kittler: Optikai médiumok. Berlini elõadás,
1999. Ford.: Kelemen Pál. Magyar Műhely – Ráció, Budapest, 2005.
30 Friedrich Kittler (hg.): Austreibung des Geistes aus den
Geisteswissenschaft. Paderborn, 1980.
31 Shannon szerint a sikeres kommunikációhoz
(információ-továbbítás) öt elem működésének és kapcsolatának optimalizálása szükségeltetik. Ezek: információforrás, adó, csatorna, vevõ, adatnyelõ. Mint látható, itt nem maga az üzenet, hanem a technikai apparátus a hangsúlyos. V.ö.: Claude Eastwood Shannon – Warren Weawer: A kommunikáció matematikai elmélete. Ford.: Tompa Ferenc. Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, Budapest, 1986.
32 Molnár Gábor Tamás: Gép a szellemben. Friedrich Kittler:
Optikai médiumok. Magyar Műhely, 2005/3. 45-48.
33 www.wikipedia.org