Mármint elmerülni, kicsit befelé nézni. Affinitást találni magunkkal, tudatosan vagy öntudatlan. Önreflexió. Vízzel vagy anélkül. Medence a kiállítás címe, s a galéria tere valóban egy medencére emlékeztet. Az egyik falon vízfelület tükrözõdése fut egy végtelenített videó felvételen. Körben hullámzó, ütközõ, csorgó víztömegek közeli képfelvétele, a vízzel kapcsolatba hozható szimbólumok, fogalom párok a szürke padlón fehér betűkbõl. Ennyivel le is írhatnánk a kiállítást. De van itt még valami e fontos õselem megidézésének mikéntje mögött, vagy azon belül, esetleg bennünk, ahogy meg-megmozdul valami akaratlanul az egyéni képzeletben. Mégpedig az, hogy nem tudunk elvonatkoztatni. A saját vízképünktõl. A kiállításon egy szubjektív ember-víz viszony körvonalazódik, a vízzel való találkozás, az intenzív együttlét esszenciájának egy töredéke. Nem vagyunk képesek a nyelvi lét ismerete miatt a természetnek megfeleltetett fogalmi világ nélkül élni. A víz nem víz itt, hanem egy kép, ami csak a kreativitás jelenléte miatt hívódhat elõ közvetlenül a vízrõl, annak hiányában a vízhez kapcsolódó fogalmak mentén íródik, rajzolódik képpé. Nem lehet a vízrõl beszélni, csak a mi vizeinkrõl. Babinszky Csilla vizei tehát saját vízlenyomatok, amiken átszűrõdött a saját lénye. Elidegenedés, s csak azután lehetséges a közeledés. Vagy fordítva. Átszüremlik a gondolati szférán a folyadék, felkavarja, átmossa a létezését testnek, léleknek. Kimossa a hordalékot, lerakja a partra, átfolyik egy közvetítõfolyosón, bele a medencében. Még itt is képzõdik üledék, mert ilyen természete van a víznek, és ilyen a mi természetünk — amíg vagyunk, a viszonyunk sosem lehet a végletekig lekoptatott. Mindig van hordalék. Mindig van min dolgozni. Egy meditatív közeg létrehozása volt a művész célja, ahol a víz fogalmának megfeleltetett képek — legyen ez festményre emlékeztetõ fotó vagy videó, mely valóságimitáció — és a szavak utakat jelölnek, amelyek ehelyütt szűk ösvények, ahová beszorítjuk, azaz megfeleltetjük a tapasztalati világot valamilyennek, és amelyen haladva az elõképeink kimozdíthatnak bennünket onnan, ahol vagyunk, vagy bemozdíthatnak éppen afelé, amerre ritkán járunk. Belsõ élet. A medence, medence, ami feltölthetõ, vagy éppen test, ami nagyrészt amúgy is víz. A vízképek valóságképek a medence falán, vagy képek egy fejben. A galéria tere megfeleltethetõ egy ember testének. A víz mozgása most kevés kivétellel kimerevített kép, itt a levegõ az, amely a hullámokat töri. Lassú, kiegyensúlyozott: egy ember lélegzése. Elringatózunk a viszonylagos szavakon, belefeledkezünk az önreflexióba. A testünk nem, de a lelkünk betölti a teret. Minden más kizáródik, csak az „egy” van, amire figyelünk. Meditáció. Visszaverõdés, keringés, oldódás, azonosulás. Tisztulás. Leraktuk a hordalékot. Megnyugvás. Más dolgunk nincs. Az õselemek magányosak, bennünk is.
