A helyedben én boldog lennék! Elhangzott már néhányszor. Mert mindenki csak más helyében lenne boldog. De legalábbis szívesen lenne mások helyében. Miért is? Izgalmas utazást ígér belefeledkezni egy másik személyiség tekintetébe, pedig, ha saját magunkat képtelenek vagyunk felfogni, a másik tekintetével is csak ugyanazokat az ismerõs utakat barangolhatnánk be. Leginkább saját példaképünknek kívánunk megfelelni, nagy igyekezettel próbáljuk meghamisítani önmagunk, és eltitkolni valódi személyiségünk. Amit nyerünk: egy mesterséges személyiség, amit vesztünk: saját magunk. Biztosan ismerõs az is, hogy milyen nagymértékben veszítettük el bizonyosságunkat és mindenhatóság érzésünket azáltal, ahogyan az évek kemény munkája alatt egyre közelebb kerültünk önmagunkhoz. Nyugalom, ezt viszont megszerezhettük. Mégis, itt van mindig a vonzó idegenség, vagy ismerõsség, valami, amitõl végül is tévesen azt érezhetjük, hogy több ember tekintetébõl figyelve, többet láthatunk. Egyfelõl itt munkál bennünk, hogy leutánozzuk a világot, lekövetjük azt, amit, és ahogyan mások is tesznek, s mindeközben a legnagyobb kihívást mégis az jelentené, hogy hűségesek maradjunk magunkhoz. Szövevényes út vezet annak a megértéséhez, hogy csak önmagunkkal kezdhetünk valamit. A mások világa, nem a mi dolgunk. Kicsit visszájára fordítva az elõzõ mondatokat, Bartha Sándor Kettõzött képeivel mintha éppen kritikáját kívánná megalkotni mindannak, amit az önismeretrõl megtanultunk. Nyugalom árad képeibõl, és mi érezzük, hogy mi lakozik e nyugalom mögött. Egyfelõl a sorozat éles képet mutat arról a szisztémáról, amely a sajátunknak is tekinthetõ fogyasztói társadalom világában működik, mármint a pillanatonként megújhodó minták lekövetésérõl, a külsõségek által irányított létélmény hamis képérõl. Légy más, mint aki vagy, legyél jobb, sikeresebb! Másfelõl nyilvánvaló kritikája is mindennek, amint a fotósorozat címében ki is jelenti „Mindig más vagyok.” Ezt persze nem illik komolyan venni, hisz irónia nélkül mindez úgy hangoznék, mindig ugyanaz vagyok, mert nem lehetek más. A másik ruhájába bújni, bizonyos értelemben megfeleltethetõ azzal, hogy a másik bõrébe bújni. A sajátunkat elveszítve viszont elnyerjük a másik történetét, amely nyilván nem tesz gazdagabbá bennünket, hiszen ez is csak egy történet lesz a sok közül, de egy lehetséges módja vágyaink részleges álkielégítésének. Hol az „én” határa? Azonos a test határával? Ez volna a bõr. De egyre inkább megfeleltethetõ a test vagy a személyiség határának a viselt ruhanemű. Divathullámok millióiba gabalyodunk. Nincs már olyan, hogy egyéni. Ha tágabban értelmezzük, testhatárunk sem egyéni már. Egyfelõl el is veszíthettük a saját testünket a végtelen sok beavatkozástól, másfelõl, amit annak tekintünk, azt a vélt személyiségünknek megfeleltethetõ ruhaneművel igyekszünk — egy kicsit mindig módosítva azon — befedni. Befedni persze természetes, de nem természetes eltakarni. Vagy hát, ki tudja, hol a természetesség mostanság? Bartha Sándor fotósorozatával talán tovább lép attól, hogy a ruha, arckifejezés, tartáscserével egy kicsit mások is lehetünk. Eleve szól az önhamisítás állandóan jelenlévõ tényérõl, hisz nem is ez a különös jelenség, hanem az, ha valaki képes és nem hamisít. Valamint elõrevetítve megszólítja azt a témát is, amely a virtuális személytelenségben megélhetõ történetek felé terelgeti kíváncsiságunkat. Ki is vagyok valójában, ha egy virtuális világban bárki lehetek? A képekrõl nem derül ki, melyik a saját öltözék, melyik a saját testtartás, arckifejezés. Mintha ez tényleg felcserélhetõ lenne. Szóval, valóban, a virtualitásban eltűnik az irónia, kijelenthetõ: mindig más vagyok. Addig pedig mindig ugyanaz vagyok, akkor is, ha azt olvastuk valahol, hogy a sivatagnak nincs határa, pláne, ha belül van. Húzhatunk rá bármilyen öltözetet, a lényegen nem változtat.
Remy — Jocó, 2005