Kozák Csaba

ÉS tárlat Szombathelyen

Vas Megyei Művelõdési és Ifjúsági Központ Médium Galériája, Szombathely
2005. január 11 — február 4.

tott grafikai műveket, de ugyanúgy találhatunk itt eredeti rajzot, kollázst, festményt, fotót, számítógépes munkát, sõt plasztikát is. A művek sohasem szolgálnak illusztrációként, az már szerkesztõi lelemény, hogy többször „passzolnak” is egy-egy íráshoz. A hetilap állandóan visszatérõ művészeibõl válogatja ki azokat, akik az évente – Budapesten és vidéken egyaránt – megrendezett tárlatain kiállítanak. Tavaly a budapesti Galéria ’13 adott otthont a művészek munkáinak. Most egy újabb válogatásban Szombathelyen mutatkozhatnak be az alkotók.
A kiállítás egyetlen szempontja az volt, hogy az alkotók grafikai jellegű munkákkal jelentkezzenek. A kiállítók úgy képeznek alkalmi csoportot, hogy mindegyikük egyéniségként, független művészként képviseli tevékenységét. A művek sem tematikailag, sem stilárisan nem köthetõk össze. Forma- és színvilágában ugyan pár művész rokonítható más alkotókkal, de szó sincs semmilyen erõltetett-kényszeres szerepvállalásról, másokkal való azonosulásról. Szuverén művészekkel és művekkel van dolgunk. A három terembõl álló térben Rasperger József rendezése elegánsan és levegõsen tálalja a munkákat.
Fehér László most fekete-fehér munkákkal jelentkezett, hétköznapi történeteit-jeleneteit folytatja. Egyik pasztellképén az apa karon ülõ gyermekével nézi a feltörõ vizet, míg a másikon – talán a nyár múltával – egy figura sziluettje néz szembe a magánnyal, a valami-végetért fájdalmával. Fehér banális – talán fotóalbumából válogatott – jelenetei és színterei mégis képesek idõtlenné tenni a hétköznapi pillanatot, misztifikálni, örökérvényűvé emelni a bárki által megélhetõ és valószínűleg megélt momentum emlékét.
feLugossy László vegyes technikával kivitelezett művei gyakorlatilag fakeretre (vakrámára) feszített szúnyoghálók (nevezhetjük akár talált tárgynak is), melyek mögé fekete-fehér-barna-sárga, kartonra applikált kultikus figurákat helyez. Az egyik vállán valamilyen lény matat, a másik egy hasábszerű formát ölel át, míg a harmadik egy T-testet szorongat (akár lehetne egy felsõ szárától megfosztott kereszt is), miközben minden kubuson misztikus, rovásírásra hasonlító jelek sorjáznak. A mesterré fejlõdött egykori underground még mindig megbecsüli ezt ez arte poverás, hulladékokból épült világot. Tisztánlátó és szeretetteljes.
Gaál József megnyúlt végtagú, bandázsolt, gúzsba kötött alakjai, darabos-robotos Gólem-testei szintén a mítoszok világából nõttek ki. Az egyik teste mázasan újrafestett, üreges szemei félelemrõl tanúskodnak. Expresszivitásuk feszültséget hordoz, nem tudjuk, hogy védjük, simogassuk õket elesettségükben, vagy pedig riadt szemünket kitárva fogadjuk ezt a jövõképet. Deformált alakjai, ember-állat kombinációi olyanok, mintha a talaj gyökérzetébõl nõnének ki, vagy fordítva: hajuk sásként hullik alá és tapad a földre. Másutt majom- vagy maszk-pofájú lények nézik kentaurrá változott társukat. Gaál már nem kérdez és nem ad választ sem. Olajjal festett képein kíméletlen õszinteséggel mutatja meg világunk forradásait.
Gábor Áron még egy boldogabb világban él. Lisszaboni levelei egy „happy man” küldeményei. Könnyed festékpászmái, csurgatott patakjai, gesztusai, lazán pöttyözött és vonalkázott meleg színei között hiába tűnik fel Malevics fekete keresztje, a kép játékossága és optimizmusa változatlan.
Haász István hihetetlenül finom pasztellképei elsõre nyomatoknak tűnnek, de nem: itt aprólékos és türelmes kivitelezésrõl van szó. A háttér/alap alig felsejlõ szürkéjére monokróm testeket telepít, melyek egyik térfelét a fekete, míg a másikat kiszínesedõ, zöldes-kékes-narancsos testek uralják. Fehér vonalainak kontrapunktja teremti meg a képi egyensúlyt a kibillent és perspektívába szűkülõ munkákon. Lírai absztrakt művein Haász geometrizál és (újra)konstruál.
Kopasz Tamás vegyes technikával készült két munkájából árad a dinamika.
A pasztózus, gazdagon festett, csíkozott és körkörösen örvénylõ felületek erõtõl duzzadnak, az útjukra induló heves, szenvedélyes gesztusok szinte beleégnek a sötét anyagba.
Kovács Péter fekete grafitjai, kígyózó liánjai, ösztönösen áradó-kavargó vonalrendszerébe – még abba is, ami nem ábrázoló – akár arcot, akár fekvõ testet láthatunk. Ugyanakkor másik sorozatán már direkt reprezentáció történik. Hártyás, pókfonalas alakjainak áttetszõ anatómiája a lét tűnékenységérõl vall.
drMáriás Béla felszabadult, graffitis bátorságról árulkodik. Munka közben – szerintem – nem hezitál, hanem vadul belecsapva a dolgok közepébe jeleníti meg mondandóját. Világát nem az optimizmus táplálja, inkább kritikus, műveit irónia járja át. Igazi kívülálló, aki cikizi a gyári terméket, a művilágot és annak pillanatnyi idoljait. Muzsikáló majma szaxofonjából piros, szerelmetes gömbök szállnak szappanbuborékként az égbe. Ha ez kell nektek, mondja, akkor megkaphatjátok az én varietémben. Képei az éles kontrasztoktól, a fekete alapon világító színektõl szinte lüktetnek.
Nádler István egyszerű elemekkel-jelekkel dolgozik. Vonalai, festékhagyott ecsetpászmái, négyzetes, tömbösített testeinek egymásba forrasztásából áll össze a kompozíció. Szinte csak feketével és kékkel él, csak egyszer jelennek meg sorminta-ornamentikaa-szerűen sárga és piros pöttyök-pacák. Vonalakat, gesztusokat ír le, cuppant, dörzsöl. Puritánul építkezik, ösztönösen, belülrõl dolgozik.
Roskó Gábor talán a nagymama számlakönyvét találta meg a padláson. A kockás lapokon egymásba fonódó, csápos, amorf testek tekeregnek. Olyan, mint valami éppen kibomló organikus létforma. A grafitrajzok Möbius-szalagként kanyarognak, ölelkeznek. Nem tudjuk, hol a kezdet, és hol a vég.
Stefanovits Péter az egyetlen az alkotók közül, aki bár egyedi, de nem eredeti művel szerepel az anyagban. Szitanyomatain a kozmikus világegyetem, a föld méhe, egy meteorit, valamilyen elektronikus gép raszterhálója van ütköztetve egy középkori metszettel, ahogy kell: városkapuval és bástyával, vagy éppen az almafára kúszó kígyóval és olyan rekvizitumokkal, mint a csontváz vagy a boszorkányok vízbe süllyesztésére szolgáló fémketrec, amit fulladási tesztként használtak elõdeink. (A próba mindig sikeres volt.) Montázs-elve egyben szürreális.
Szikszai Károly kisméretű lapokból álló, kilenc darabot számláló sorozata minimalitása ellenére drámai erõt sugall. Lapjai a gyász, a fájdalom katarzisát idézik meg. Az aprólékosan megdolgozott felszín a fekete megannyi mélységét tárja elénk. Az egész lapot betöltõ korom mellett azért itt-ott felvillan valami fény és remény. Szikszai munkái nagyon érzékenyek, közel kell mennünk hozzájuk, fel kell fedeznünk a finom részleteket, az apró csodákat. Az egyik munka magjában-fészkében valami madár lapul. A bagoly kivár és figyel. Lehet, hogy már megérintette a bölcsesség.
Szurcsik József már rég nem a szárnyait bontogatja, hanem most éppen vásznait eregeti. Függesztett, ejtett pányváin két (és egyben ugyanaz) az arc néz szembe egymással. Az egyik szabad, független, míg a másik kockabörtönébe, piramisának sejtjébe zárt. Szurcsik munkáit az építészeti elemek végigkísérték a pályafutásán, melyek részben a hatalom és személyiség párharcáról, részben a független, alkotó akarat és a gúzsba kötött, megalázott alattvalók szembesítésérõl szóltak, és szólnak.
Vásárhelyi Antal belsõ architektúráiban eltéved a vándor. Falanszterei illuzórikus tereket idéznek, melyek lépcsõzetén ha felfelé indulsz, akkor is a pincébe érsz. Alig színes, egyedi rajzai elsõ pillanatra nyomatoknak tűnnek. A részleteiben aprólékosan kidolgozott tereiben, architektonikus elemei szövevényében, miközben a valós fogalmát elfelejtjük, eszünkbe juthat M.C. Escher munkássága.
Visnyei Ilona fekete grafitjai kõkemény munkával készülnek. Ezer és ezer vonalból építkezõ hálórendszerének textúráját ismétlõdõ mozdulatsorral hozza létre. Az örvénylõ mozgásból, a repetitív elemek sűrűjébõl mintha szárnyak vagy csónaklapátok nõnének ki, ritmusuk csillapíthatatlan. Utunk végén eljuthatunk a végtelen űr barlangjáig, ahol fény fogad, de az is lehet, hogy csak hideg van.
A jelen kiállítás és a hetilap oldalain folyamatosan bemutatott tárlatok szerkesztõi (és rendezõi) tudatosságról vallanak, a minõséget képviselik. Aki pedig látja is az ÉS-t, az tudja, hogy olvasata és nézete párban jár.