Antal István

Tájkísérletek
(Land Art Stúdiumok, 1970—1971)

Kismányoky Károly és Szijártó Kálmán fotókiállítása


Vas Megyei Művelõdési és Ifjúsági Központ Médium Galériája, Szombathely
2005. január 11 — február 4.

Alig zárt be Ficzek Ferenc tárlata a Magyar utcában, rögtön követte azt két barátjának és Pécsi Műhely-beli művésztársának visszatekintõ kiállítása. Úgy tűnik, hogy rosszkedvünk telének a portékái kiűzetnek tényleg végre a képtárak programjából, és ha nincs túl sok vonzó érték az aktuális kínálatban, itt az idõ – egyébként is – megmutatni a fél-közelmúlt értékeit. Olyan szemléleti váltásokat és néhány, művészi sorsfordító forradalmat, amelyek széleskörű vagy szűk, szakmai kihatása nemcsak létrejöttük idején volt nyilvánvaló, hanem ma – újabb nemzedékek vagy késõn érõ kortársak és útitársak számára is – aktuális.
A land art-os törekvések és ideológiák különösen érzékeny, és a szó történeti értelmében is aktuális, idõszinkronban történõ be- és elfogadásra találtak a fiatal pécsi képzõművészek körében. Számtalan oka van ennek. A táj közelsége és kivételes gazdagsága eleve nem teszi meglepõvé, hogy művészi tevékenységük tárgya lett. Mentoruk, Lantos Ferenc is rendkívül érzékenyen épített festészetébe növényi formákat, természeti – fõként mikro – struktúrákat. Egész alkotói magatartásukat, gondolkozásmódjukat befolyásolta továbbá az a tény, hogy Budapesttõl távol, az itteni képzõművészeti élet szemléleti, stiláris és divathullámzásaitól kényszerűen függetlenedve dolgozhattak és töprenghettek. A korszakra és az igen szűken mért utazási lehetõségek ellensúlyozására jellemzõ, nyilvános vagy privát könyvtárak kincsein alapuló tárlatnézések nagy nevei is sok tekintetben mások voltak, mint a pestieknél. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a „nyugat” és „dél-nyugat” közel esett Baranyához, a történelmi, kultúrtörténeti hagyományokat tekintve pedig kiváltképpen közelebb, mint a fõváros.
Christóék törekvései jobban felkeltették érdeklõdésüket, mint az ország más területein dolgozó kortársaiknak. Az õ szándékaik azonban alapvetõen különböztek jó néhány külföldön tevékenykedõ land art művészétõl. A mozgalom olyan, sok vihart és elismerést kiváltó területei, mint a nyíltan politizáló vagy a környezet- és természetvédõ törekvés kívül esett a pécsi műhelyesek érdeklõdési körén (bár Pinczehelyi Sándor utcakövei, sarlói és ötágú csillagformái nyilván egyrészt innen, másrészt a pop art művészek szemléletmódjából eredeztethetõek). A Pécsi Műhely tagjai azonban sokkal filozofikusabb, sokkal meditálóbb szemlélettel foglalkoztak a land arttal. Tevékenységüket egyfajta, a térben – a térben elhelyezkedõ környezetünkben – megvalósított, bölcseleti cselekménysornak tekintették. A környezet elemei elsõsorban nem ebben a minõségükben váltak részeivé műveiknek, nem is az azokhoz fűzõdõ, ilyen irányú viszonyunk jelent meg a tájábrázolás, deformáció témájaként, hanem mesterségessé tették létüket (hasonlóvá a mienkéhez ), ezáltal – filozófiai értelemben – felmérték helyzetüket és helyzetünket, és a deformációkkal megjelölték azt. Kutatásaik és ábrázolataik lényege tehát a bölcseleti értelemben vizsgált lét minõségére, mibenlétére, érzékelhetõségére, felfoghatóságára, ábrázolhatóságára vonatkozott. Applikációkkal változtatták fattyúnak tekinthetõ műelemekké környezetünk elemeit. Az élõ, működõ környezetbe bevitt új elemek szépek voltak, csak közeg-idegen módon lettek annak része. Úgy voltak tehát idegenek, ahogy mi is azok vagyunk, nemcsak az úgynevezett természetes környezetben, hanem abban világban is, ami rajtunk kívül létezik, ami nem mi vagyunk, aminek megismerése illúzió. Amit csak jeleink bevetése révén próbálgatunk megismerni, mert többségünk már alkalmatlan arra, hogy feloldódjon benne, annak része legyen. Csak külsõ szemlélõként lát rá, nem belülrõl nézi azt.
Kismányoky és Szíjártó a Pécsi Műhely legelhivatottabb, legkitartóbban kísérletezõ land art művésze volt — ha van értelme itt a múlt idõnek. Alkatukból fakadó módon is. Õk voltak a leginkább filozofálgató, legnagyobb léptékű szellemi apparátussal dolgozó, kísérletezõ tagjai a csoportnak. Valószínűleg az õ alkatukhoz, szemléletükhöz áll legközelebb a környezetünkben és önmagunk szellemi dimenzióiban – belsõ kényszerbõl – folyamatosan végzett megmérés (megmérettetés), megjelölés igénye.
Miközben mindezt papírra vetem, végignézem a Vintage Galériában bemutatott képeknek a Pécsi Műhely Nagy Képeskönyve című kötetben szereplõ, kisméretű reprodukcióit, illetve elõbányászom a szekrényaljból a Pécsi Műhely korábbi kiadványait, s azt kell elismerõen belátnom, hogy a képeken és a Képeskönyvhöz mellékelt CD-n elém táruló kompozíciók, a szó legnemesebb értelmében, steril képzõművészetként jelennek meg. Vagyis, hogy a mából visszanézve már nem a képzõművészet épült bele a külvilágba, ellenkezõleg: a természetes környezet, a táj vált a művészeti képvilág részévé. Nem állítom, hogy ez példátlan, de azt igen, hogy nem gyakori. Különösen az meglepõ, hogy – történelmi vagy művészettörténeti léptékekkel mérve – ennyire rövid idõ alatt játszódik le egy ilyen, világképfordító folyamat. Benne van ily módon is persze a megkonstruált, kivitt, kitett elemek puszta elhelyezése kapcsán a táj képeiben a jelölés, a felmérés, de – lehet, hogy az idõmúlás okán – a szépség exportálása révén végrehajtott birtokbavétel, hódítás ma intenzívebben bűvöl el, mint a külsõ tér és az abba beólálkodó, tolakodó vagy egyszerűen önazonosítási zavarokkal küszködõ emberi lény konfliktushelyzetének rögzítése.
Erõsíti aktuális érzésemet annak élménye, ahogy Kismányoky és Szíjártó fotókon megõrzött kompozícióin a természeti vagy mesterséges táj(tér)elemek a személyes (értsd: emberi) látomásba beépülnek, miután szomorúan átéltük már, hogy minden valószínűség szerint sem környezetünk állapotán, sem önmagunk általános helyzetén nem tudhatunk változtatni, és mind a természet, mind pedig a magunk sorsa tõlünk függetlenül működõ, nem emberszabású erõk önzésének áldozata. Ahogy a pécsváradi homokbánya lépcsõzetes terepével a ráfektetett vagy -hajított fehér papírszalagok, vagy a pécsi, havi-hegyi malom melletti, kövekbõl álló lépcsõsoron és a ház oldalán elhelyezett sávok és fekete táblák egységbe épülnek, annak művészeti teremtõ ereje van.
A fotózás, amit mindig nagyon intenzíven alkalmaztak a pécsiek, a kiállított képeken történésbonyolító funkciót kapott, szinte pótolja (vagy helyettesíti) a törvényszerűen a múltban rekedt akciót. A fényképezõ mozgása ugyanis dramaturgiát ad a fotóknak. Ezek a mozgások mindig nagyon finomak, lágyak, szinte filmes fázisokra bontják a több képbõl álló látványsort. Nem az értelmezés a funkciójuk, hanem apró különbségek kibontása, folyamat-kapcsolatuk érzékeltetése. Ezek a mozgások olykor tudatosan játszanak a nézõ pillanatnyi zavarával, ami abból fakad, hogy keverednek az irányok, melyeket a fotós projiciál.
(A Vintage Galériában kiállított képek egy részénél Ficzek Ferenc, Pinczehelyi Sándor és Nádor Katalin is Kismányoky és Szíjártó alkotótársa volt.)