Jean-Paul Ameline igen elfoglalt ember. Múzeumukban egy-egy nagyobb kiállítás megrendezése két-három éves munkát igényel, így nem meglepõ, hogy naptárjában hónapokra elõre sorakoznak a találkozók, értekezletek, utazások idõpontjai. Mindezek ellenére semmiképpen sem szerette volna elszalasztani Reigl Juditnak a Műcsarnokban rendezett októberi kiállítását,1 sõt annak megnyitását is örömmel elvállalta. Az a néhány óra azonban, amit Budapesten töltött, nem adott alkalmat arra, hogy hosszabban beszélgessünk. Pedig nagyon kíváncsi voltam, mi a véleménye a kiállításról. Néhány hónappal késõbb Párizsban azután mégiscsak sikerült megkérdeznem tõle.
Jean-Paul Ameline: A budapesti kiállítást nagyon érdekesnek tartottam, fõleg azért, mert a kezdettõl, a szürrealizmustól elindulva, egészen napjainkig, szinte minden korszakból megmutatott valamit. Reigl Judit esetében különösen nagyon fontos, hogy ne csak egy-egy periódusát lássa a közönség, és ez nemcsak a magyar közönség esetében érvényes, amelyik eddig egyáltalán nem találkozott a munkáival. A francia kritika hajlamos idõrõl idõre elõnyben részesíteni egyik vagy másik korszakát, figyelmen kívül hagyva a többit. Így például egy idõben szinte kizárólag a hetvenes évek Déroulement (Folyamat) sorozatának nagy vásznaival foglalkoztak, miközben a nyolcvanas-kilencvenes évek munkái háttérben maradtak. Hasonlóképpen egy idõben az ötvenes évek gesztuális festészete került a figyelem központjába, ugyanakkor nem foglalkoztak az azt megelõzõ és azt követõ évek alkotásaival. Ebbõl adódik, hogy a francia művészetkedvelõ közönség inkább szakaszonként, mint egységében ismeri munkásságát.
Cs.J.: Pedig Reigl Judit festészetét, ahhoz hogy igazán megértsük, egységében kell nézni, hiszen ahogy õ maga is mondja, „mint egy spirál, állandóan visszatérek a kezdetekhez, de egy másik szinten”.
J-P.A.: Igen, engem a művészetének éppen ez az egysége fog meg leginkább, hiszen a kezdet óta alapvetõen ugyanazok a kérdések foglalkoztatják. Nézzük csak meg az elsõ szürrealista képeit. A figura megjelenik a képen, de közben azt látjuk, hogy mindig olyan környezetben, ami eltűnéssel fenyegeti. Azt gondolnánk, hogy mindez csak a szürrealista festményeinek sajátsága, azután látjuk, hogy a megjelenés-eltűnés problémája a továbbiakban is mindig felbukkan nála, a hatvanas évek Homme (Ember), a nyolcvanas-kilencvenes évek Face á… (Szemben…) és Un corps au pluriel (Egy test többes számban) sorozatában, de legutóbbi képeiben is. És ez a jelenség magában az alkotási procedúrában is testet ölt, gondoljunk csak a festék megjelenésére a vászon túlsó felén a hetvenes évek Drap, décodage (Lepel, dekódolás) sorozatában. Reigl Judit különbözõ módon és eszközökkel dolgozza fel a megjelenés-eltűnés gondolatát, és ez adja a képein megjelenõ űr fontosságát is. Egész festészetében a jelenlét-távollét, a megjelenés-eltűnés kísért, néha akarattal, néha akaratán kívül. Ebben talán közrejátszik személyes élete, elsõsorban édesapja korai elvesztése, de minden bizonnyal a szülõföldjétõl való elszakadás is. Judit szünet nélkül keresi a saját magának feltett kérdéseire a választ, merészen és kitartóan kísérletezik, és ennek az állandó keresésnek az eredménye folytonos megújulási képessége. Nem azért alakultak ki különbözõ korszakai, mert a kor festészete azt kívánta, hanem mert mindig a személyes keresése, nyugtalansága, metafizikus szorongása vezette oda, és ez a budapesti kiállítás minderre jól rámutatott.
Cs.J.: Mikor kezdett behatóan foglalkozni a munkáival?
J-P.A.: A Pompidou Központban 1992-ben Une histoire parallèle,1960—1990 (Párhuzamos történet) címmel rendeztünk egy tárlatot a hatvanas-kilencvenes évek közötti idõszak meghatározó jelentõségű alkotásaiból. Ebbe az anyagba beválogattuk Reigl Juditnak egyik Déroulement-ját is, amit nagyon közel éreztem Degottex, Soulages és Hantai munkáihoz. E kiállítás kapcsán ismerkedtem meg vele személyesen. Nem sokkal késõbb Maurice Goreli úr több Hantai- és Reigl-művet ajánlott fel a Musée National d’Art Moderne-nek, mégpedig azzal a feltétellel, hogy Reigl Judit tiszteletére rendezzünk kiállítást. 1993-ban három teremben mutattuk be a Goreli-gyűjteménybõl hozzánk került Reigl-képeket. Ettõl kezdve rendszeresen látogattam õt műtermében. Már maga műterem is Judit személyiségérõl árulkodik és arról, hogy milyen központi helyet foglal el életében a festészet.
Ezeknek a találkozásoknak során tudatosodott bennem igazán, hogy Judit mennyire fontos alakja a kortárs francia képzõművészetnek. Megelõzve mozgalmakat, többször is úttörõ szerepet játszott. Igen korán felismerte a szürrealizmus korlátait, ugyancsak az elsõk között értette meg, hogy az absztrakciót nem szükséges minden áron megõrizni, és igen nehéz idõszakban, a hatvanas években lett újra figuratív, mégpedig egy olyan figuráció jelent meg festészetében, aminek semmi köze nem volt a rövidesen divatba jövõ, pop-hatásokra épülõ figuratív festészethez. A fiatalok közt sokan voltak, akik hatása alá kerültek, fõleg azok, akik késõbb a Support-Surface-mozgalomhoz álltak közel. Nagy hatással volt rájuk, hogy hogyan dolgozik: kézzel, bottal, karddal vagy éppen járkálva a vásznon, és a vászon két oldalát használva. Ugyancsak említhetném, hogy Judit akkor hagyta, hogy megjelenjen képein az expresszionizmus, amikor művészkörökben az expresszionizmus egyáltalán nem volt elfogadott.
Cs.J.: Mindezek ellenére mégis az a tény, hogy nemigen ismerik el elsõségét, az elsõség elfelejtõdött, mások javára íródott.
J-P.A.: Ennek legfõbb oka, hogy mint jó néhány művész, úgy õ is magányosan, elszigetelõdve dolgozik, távol a művészköröktõl. A következményeivel maga is tisztában van, de van bátorsága elfogni ezt az állapotot. Azt mondja : „Nagyon nehéz, de folytatom a saját utamat, mert számomra nincs más út.” A kortársai sokszor ítélték úgy, hogy szegény, eltévedt, de Judit sohasem tévedt el, emellett végletekig szigorú önmagával szemben, és ha nincs megelégedve az eredménnyel, munkáit megsemmisíti. Ennek a szigornak köszönhetõen minden sorozatában találunk fõműveket.
Cs.J.: Ön volt a kurátora többek között Nicolas de Staël 2003-as retrospektív kiállításának, könyvet írt Robert Delaunay-ról, páratlan lelkesedéssel beszél Reigl Judit munkásságáról. Mindez elárulja, hogy nagyon közel áll önhöz a festészet. A Musée Nationale d’Art Contemporain vásárláspolitikáját nézve, nem félti a festészet jövõjét?
J-P.A.: Vonzódásom a festészethez bizonyos fokig a képzésembõl adódik, hiszen, amikor a tanulmányaimat folytattam, elsõsorban festészettel foglalkoztunk, akkoriban még nem volt például videó, és a képzõművészet iránti érdeklõdésemet is a festészet keltette fel. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a festészetnek éppúgy megvan a jövõje, mint a többi médiumnak. Az ember, ha valamit ki akar fejezni, az elsõ ösztönös mozdulata, hogy vesz egy ceruzát, és rajzolni kezd. Mint ahogy a számítógép nem helyettesíti teljes mértékben a kézírást, ugyanúgy nem helyettesíthetõ mással a rajz és a festészet sem. Ma nem ritka, hogy egy művész többféle eszközt is használ. Régen sem volt másképpen, csak bõvültek a lehetõségek. Michelangelo is egyszerre volt szobrász és festõ. Az igazság az, hogy kevés kortárs művész hagyta el teljesen a festést, mint ahogy a művészet archaikus, klasszikus gyökereit sem vetik meg, sõt nagyon is jól ismerik. Amíg a kifejezési vágy létezik, addig nem tűnik el a festészet sem.
Cs.J.: Mit jelent az ön számára a közép-európai művészet?
J-P.A.: Közép-Európa egészen különleges helyet foglal el a múlt század művészettörténetében. A huszadik század kezdetétõl a harmincas évekig, a szecessziótól a konstruktívizmusig igen jelentõs szerepet játszott, gondoljunk csak a Bauhausra, a cseh kubizmusra és szürrealizmusra, és különösképpen a fotóművészetre. Két egymást követõ szakadás, a nácizmus, majd az azt követõ kommunizmus azonban elszigetelte Európa másik felétõl. Nyugat-Európa azután sajnos igen gyorsan elfelejtette ezeket az országokat, és mindazt, ami a II. Világháború elõtt ott történt a művészetben. Nagyon megfogott a hetvenes években Kunderának az a mondása, miszerint „az európaiak mindig Kelet-Európáról beszélnek, mert nem akarnak arra gondolni, hogy létezik egy Közép-Európa is”.
Cs.J.: És napjainkban, amikor újra közös családhoz tartozunk, hogyan néz Nyugat-Európa Közép-Európára? Megtörténik-e az egymásra találás?
J-P.A.: Európa egyesülése, ha nem is azonnal, egyik napról a másikra, de mindenképpen meg fogja változtatni ezt a helyzetet, és mi újra rá fogunk találni mindarra, amit elveszítettünk, miközben a hazájuktól elszakadt művészek is visszatalálnak majd oda, ahonnan elindultak. Amikor Reigl Judit nagy keservesen átjutott Ausztriába, nem csak egyszerűen a határ egyik oldaláról a másikra került. Õt és a hozzá hasonlóan világban szétszóródott magyar és más közép-európai országokból származó művészeket valami alapvetõ, rendkívüli veszteség érte. Most, amikor Judit Budapesten kiállított, talán úgy érezhette, hogy nem veszett el visszavonhatatlanul minden. A közeledés Nyugat és Közép-Európa között elindult, és a dolgok maguktól fognak alakulni. A távolság egyre csökkenni fog, igaz, sokkal lassabban, mint ahogy azt szeretnénk. Generációkban kell gondolkodnunk, nem tíz-húsz évben. De semmiképpen sem szabad úgy tennünk, mintha ez a szakadék nem létezne.
Cs.J.: Vajon felgyorsíthatják-e a közeledést az olyan csoportos kiállítások, ahol lengyel, cseh vagy éppen magyar művészeket mutatnak be a francia közönségnek, vagy éppen ellenkezõleg, az ilyenfajta kiállítások csak azt erõsítik, hogy „Ti” még nem tartoztok közénk?
J-P.A.: Én inkább az utóbbi véleményen vagyok. Legfõképpen azért, mert nem nemzetekben, országokban, hanem művészekben kell gondolkodnunk. Ezen túlmenõen egy kiállítás megrendezése nyugat-európai múzeumban nagyon sokba kerül, túl nagy terhet jelent a közép-európai országok számára. Arról nem is beszélve, hogy a nyugati múzeumok inkább olyan ismert nevekkel töltik meg a termeiket, akik sok látogatót vonzanak. Sokkal célravezetõbb, ha a művészek nemzetközi eseményeken mutatkoznak be. A Velencei Biennále például erre nagyon alkalmas hely, csak az a sajnálatos, hogy Európában nincs több hasonló. A nemzetközi rendezvények alkalmasak leginkább arra, hogy a szakemberek felfigyeljenek egy-egy művészre. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy egy fiatal, harmincéves közép-európai művésznek kevés esélye van arra, hogy európai múzeumban kiállítsák. Ezért is nagy kár, hogy megszűnt a párizsi Biennále, ami nagyon fontos szerepet játszott a külföldi, még ismeretlen művészek franciaországi megismertetésében. A kereskedelmi vásárok nem helyettesítik az ilyen jellegű eseményeket, hiszen ott ugyancsak a már elismert festõket szerepeltetik, olyanokat, akiknek a műveit könnyebb eladni. Mégis, jelenleg Basel, London és Párizs művészeti vásárai játsszák a meghatározó szerepet, ezért a közép-európai galériáknak, intézményeknek, így a magyaroknak is érdekük lenne, hogy részt vegyenek ezeken. Az Art Baselen, a Frieze Art Fairen és FIAC-on mindig felbukkan egy-egy új név, terjed a szóbeszéd, hogy ez lesz a jövõ nagy művésze. De mivel ezek többnyire egyéni érdekek vezette egyéni kezdeményezésbõl születnek, nem helyettesítik a független bizottságok égisze alatt működõ európai biennálékat. Mert hiába van Ausztráliában és Távol-Kelet több országában képzõművészeti biennále, nem ülhet fel minden kortárs művészet iránt érdeklõdõ ember a repülõre, hogy megnézze.
Cs.J.: Ettore Sottsass, Philippe Starck, Charlotte Perriand, és még folytathatnánk a Pompidou Központ design-kiállításainak sorát. Mi a magyarázata, hogy az utóbbi években feltűnõen sok ilyen jellegű kiállítás szerepel programjukban?
J-P.A.: Azelõtt az ipari formatervezés és a képzõművészet, a festészet, szobrászat valamint a fotó külön szekciót képzett, és a design-szekciónak nem volt saját gyűjteménye. 1992-ben a Musée National d’Art Moderne összeolvadt a Centre de la Création Industrielle-el, és azóta az évente háromszor összeülõ bizottság már nemcsak képzõművészeti alkotások, hanem huszadik századi design-művek is megvételérõl is dönt. Tizenhárom év alatt elég tekintélyes gyűjtemény alakult ki, és az ezzel foglalkozó muzeológusok természetesen szeretnének ezekbõl minél több tárgyat a nyilvánosság elé tárni. A nagyközönség igen szívesen fogadja ezeket a könnyen befogadható, szórakoztató kiállításokat, a Pompidou Központ pedig természetesen ugyanolyan szívesen fogadja a nagy közönségsikert. A dolog negatív oldala, hogy ezáltal természetesen lecsökkent a képzõművészet bemutatására szánt terület, vagyis egy új gonddal többet kell leküzdenünk.
1
Reigl Judit retrospektív kiállítása. Műcsarnok,
2005. október 4 – november 13.
Jean-Paul Ameline, Baranyai Judit, Petrányi Zsolt
Reigl Judit
