Jovánovics Tamás

Találkozásom Francois Morellet-vel

Francois Morellet kiállításmegnyitója, A arte Studio Invernizzi, Milánó
2005. december 12.

— Jó napot ! Ön volna François Morellet személyesen?
— Õöö, várjon csak… igen, én. Nem könnyű a válasz, ugye vissza kell menjek a születésemig, aztán az anyakönyvvezetõig… Ha maga szerencsésebb lesz és nem él olyan sokáig mint én, akkor mindig könnyebben fog tudni válaszolni erre a kérdésre…
— Meglássuk. Mindenesetre nagy öröm számomra, hogy élõben elkaphatom, magam is képzõművész vagyok, ráadásul munkáim, sajnos, nem is esnek oly távol az önéitõl…
— Nos, amikor én voltam fiatal, az én munkáim se estek távol az elõdeimétõl. Normális dolog, hogy vannak az embernek elõdei…
— Magánál ez azért picit másképp volt. Az ötvenes évekbeli munkái jó 20 évvel elõzték meg Sol Le Witt-ot és az egész strukturalista-minimalista bagázst…
— Legyen. Honnét való?
— Magyarországról.
— És hogyhogy franciául ilyen…
— Csináltam egy művészeti doktorit Aix-en-Provence-ban, a tutorom Michel Guérin volt, akit egyébként ismernie kell…
— Hm, író, ugye?
— Igen, és filozófus, és valaha kulturális attasé Bonnban és Bécsben, ahol rendezett magának egy kiállítást.
— Igen, igen, most már emlékszem.
— Sokat beszélt nekem magáról, és ezt jól tette….
— Egyébként tudja, hogy nagyon közeli magyar barátaim vannak, illetve voltak, Vera, illetve François Molnár.
— Igen, láttam fotókat a katalógusaiban.
— François nagy kommunista volt, nem annyira meggyõzõdésbõl, mintsem inkább rebellióból. Rémesen kiborult, amikor megtudta, hogy galériákban állítok ki…
— Hát akkor ezek szerint a felesége, Vera, aki ugye még mindig él, kisebb kommunista lehet, pont elõttem állított ki Budapesten egy galériában…
— Igen, õ picit más… Van egy magyar gyűjtõ is, hogy is hívják… egy cipész, karácsony után jön is hozzám elvinni egy képet…
— Igen, ismerem, már van is a gyűjteményében pár képe magától, de most hirtelen nekem is kiment a neve a fejembõl… László, valamilyen László.
Morellet odafordul egy ismerõséhez, megkérdezni a nevet.
— Vaz – hozza a hírt.
— Ja, persze, Vass László, híres a konkrét művészeti gyűjteménye, már múzeumot is nyitott belõle.
…itt félbeszakított minket egy kopasz alak, aki addig is körülöttünk settenkedett. Ujjával a nevét és titulusát («MANIERISMO GEOMETRICO») hirdetõ, az ingére tűzött kis címkére mutatva, pajtásoskodva, de azért tisztelettel üdvözölte Morellet-t.
— Hejj, Möszjõ Morellet (franciául, olasz akcentussal), emlékszik? Manierismo Geometrico…
— Áá, persze, Manierismo Geometrico…
— Fogd csak – fordult felém a kopasz a kamerájával – és kapj le minket eme kép elõtt…
Morellet és Manierismo Geometrico (igazi neve se kutya: Carmine Caputo di Roccanova) odaállt az egyik kép elé és hadonászva viccelõdni kezdtek egy fehér pöttyön, ami három fekete csík talán csak hibás interszekciójából kifolyólag került oda. Közben Manierismo Geometrico ügyelt arra is, hogy mindig szépen benne legyenek a képben, Morellet-t is lökdösgette, meg engem is utasítgatott, ha véletlenül valami helytelen szemszögbõl próbálkoztam… Aztán, meggyõzõdvén, hogy sikerült mindkettõjüket a kereten belülre komponálni, kivette a kezembõl a kamerát, hogy ezúttal õ készítsen egy pár fotót rólam és Morellet-rõl, még mindig ugyanazon kép elõtt. Morellet elmagyarázta, hogy ez a kép strukturálisan nézve ugyanaz, mint a szomszédja (melyre egyébként nem igen hasonlított), csak éppen az egyiken a véletlenszerűen húzott ceruzavonalak jobb oldalon válnak széles fekete ecsetvonásokká, míg a másikon bal oldalon…
— …arról van szó, hogy mi történik egy képpel, ha a rajta lévõ vonalakból csíkok lesznek, illetve honnantól számítva beszélhetünk egyáltalán csíkról és nem vonalról — folytatta Morellet.
— Nem ismeretlen számomra a probléma, bár szerintem vonal csak a matematikában van, egy képen mindenképp csíkká válik… nézze csak a ceruzavonalait, bár egyértelműen keskenyebbek, mint a fekete ecsetvonások, de attól még van szélességi kiterjedésük…
— Na látom, nem magának kell magyarázzam. Talán azért érdekli a címük: „Des lignes qui bandent”. Tudja, franciául az, hogy „bander”…
— Tudom…
Hogy magyarul is tiszta legyen: „bander” egyszerre jelent csíkozást és maszturbálást, vagyis a kép címe „Csíkká váló (maszturbáló) vonalak”.
— …engem mindig is elbűvöltek a szójátékok. Kiválóan szolgálják távolságtartásom kifejezését, akár, vagy mindenekelõtt azzal szemben is, ami a saját képeimen található. Képtelen vagyok bármit is komolynak tartani…
Ezen a ponton újból meg lettünk szakítva. Csupa Morellet korabeli öreg ember jött a művészt üdvözölni. Rajtam kívül csak egy fiatal volt a termekben. Neki is sikerült néhány szót váltania Morellet-vel. Aztán, amikor egy újabb öreg ember õt is lekapcsolta, én fordultam hozzá :
— Hát te ki vagy?
— Sarah L. Örvendek. És te?
— Tamás J. Vicces és furcsa, hogy csak ketten vagyunk a korosztályunkból itt… Te milyen apropóból?
— Művészettörténész vagyok, Párizsban tanultam és írtam egy tézist Morellet-rõl. És te?
— Én festõ vagyok, és én is írtam egy tézist, amiben Morellet-rõl is szó van valamelyest…
Miután még megbeszéltük, hogy kicseréljük egymás téziseit, újból megpróbáltam Morellet-hez férkõzni. Épp úgy tűnt, egy régi jó ismerõssel beszélgetett. Duchamp-ról mesélt, hogy találkozott vele egyszer hatvanvalahányban, és hogy Duchamp hogyan viccelõdött, miközben komolynak tűnt, és fordítva, mennyire vicces tudott lenni, miközben komolyan beszélt. Hallhattam még egy-két tipikusan, a megnyitókon a kiállító művész által elsütendõ anekdotát és néhány elvi állásfoglalást, miszerint a különbség közte és a valódi konstruktivisták, strukturalisták vagy minimalisták közt az, hogy õk hittek az ügyükben, míg õ… nem.
Egyszer ugye minden beszélgetés megszakad, így hát megint én jöhettem sorra. Mondtam Morellet-nek, hogy szívesen társalognék vele egyszer normálisabb körülmények között, egy ilyen megnyitó nem alkalmas az ilyesmire, hisz állandóan háromfelé szakítják az embert. Sajnos kiderült, hogy már másnap megy tovább Dél-Olaszországba, restaurálni valami munkáját, így hát marad nekünk – talán – az e-mail.
— A megnyitók mindig kicsit kaka-szagúak – mondtam Morellet-nek.
— Igen, de mennyire hiányzik aztán ez a szag, amikor „székrekedésünk” van…
Morellet felesége – egy nagyon helyes, picike öregasszony – feljegyezte nekem az e-mail címüket. Megígértettem vele, hogy válaszolni fognak.
— Rendben, de utaljon a címben eme találkozásunkra, különben annyi levelet kapunk fiatal művészektõl…
— Utalni fogok rá. Köszönöm, Hölgyem.
Miután elköszöntem tõle, még egyszer utoljára megkerestem Morellet-t. Természetesen öregemberek vastag gyűrűjében találtam, de ezúttal fittyet hánytam udvariasságra, és egyenesen megöleltem. Elmondtam neki, mennyire örültem, hogy találkozhattam vele.
— Írni fogok magának – mondtam a végén.
— Rendben. Viszontlátásra.
— Viszontlátásra.
Nagyjából ennyi volt. Michel Guérin, volt tanárom, a találkozás elõtt figyelmeztetett, hogy Morellet egy megkeseredett, szorongó öregemberré vált. Ez a megkeseredettség valamelyest ott is volt – fõleg az elsõ mondatban : „Ha maga szerencsésebb lesz, és nem él olyan sokáig, mint én... ” – de ezt leszámítva (vagy inkább ettõl függetlenül) egy rendesen helyes, kedves emberrel találkoztam, még akkor is, ha láthatóan hiányzik belõle az a fajta lelki béke, ami megengedné neki, hogy vidáman, de legalábbis sztoikusan nézzen szembe a halállal. De hát, én ezt nem vetem szemére senkinek. Nem úgy van, hogy nagyjából mindnyájan tudjuk, hogyan kell élni, de fogalmunk sincs, hogyan kell meghalni? Mindenestre én nem látom magamat bölcsebb állapotban, amikor a halál egy Morellet-korabeli embernél – statisztikailag legalábbis ugye mindenképp – ennyire közeledni kezd.