Török Adrien

Tony Matelli

Abandon

El Centre d’Art Santa Mónica, Barcelona
2005. december 16 – 2006. március 5.

Elhagyott… otthagyott… lemondott rólam... magunkról… szakított. Valami hasonló lelkiállapot „vezényelte” az installációt. Az űr, a törmelékek, a maradványok, valaminek az emléke, hiánya és az a szomorú, belülrõl maró érzés, hogy – nincs már…
Pedig már az elején tudjuk, tudjuk, hogy így lesz, aztán amikor már elment, akkor döbbenünk rá igazán, mily sokat jelentett. Azután jön az a hatalmas űr, vákuum: magába szippant és ettõl oly kicsinyek, elveszettek leszünk és megszűnik minden, vele kapcsolatos, és jön az a nagyszerű… a hiány. Ez meg csak tovább rág, nincs már semmi csak a nagy fehérség, kopár vidéken kutakodunk a lelkünkben, valami fogódzót keresünk, de tényleg semmi… márcsak arra várunk, az idõ, az a drága, a megváltó jöjjön és húzzon már ki ebbõl a slamasztikából, mert… olyan nehéz. Ilyenkor persze megáll a homokóra, a napok, hetek végtelenek és még sosem örültünk így a reggeleknek: „túl vagyok egy újabb napon”…
Azután, lassan, nagyon-nagyon lassan kitavaszodik és megjelenik az elsõ gyom…
Matelli installációjának pedig ez a témája: a gyom és szimbolikája.
Egy növény gyomként való meghatározását megelõzi egy elõzetes kategória- és értékrendszer felállítása, a növények szelektív és destruktív osztályozása a természeten belül: a hasznos-haszontalan séma bevezetése egyértelműen „világrendszerezõ”- és „kultúrafüggõ” -cselekedet. Szabályozás, rendszer-fenntartás és ítélet: „Mindnyájan a látszatot szeretnénk fenntartani. Konvenciók alapján működünk, de nem ellenõrizhetünk mindent... Csak addig működik mindez, míg karbantartjuk õket.” – nyilatkozza a művész. Ennek megszűnésével, a „magára hagyás” pillanatától kezdve megindul a hanyatlás, a pusztulás.
A gyom a kertészeti nyelvhasználatban megegyezik a kinövés, a daganat fogalmaival. Csõd — mondogatjuk, egy eleve kétséges kimenetelű harc kudarcának beismerése az entrópiával szemben. A gaz megbocsáthatatlan átok, a szabályok felülírása, a bukás ünneplése.
De ha jobban belegondolunk belátjuk, hogy a gyom egyben a remény jelképe is a pusztítás-pusztulás után. Csíra az elhagyatottságban: átírja persze a szabályokat, nem hozza vissza a régit, de azért mégis…
Matelli installációja is errõl a nyomasztó és várakozásteli csendrõl szól. Többszáz négyzetméteren, a SantaMónica két emeletének kietlen terében nincs semmi, azaz szinte semmi, csak a nagy, súlyos mélabú.
A teremõr szikrákat szór szemével egy
hangosabb cipõsarok zajára.
A homokóra nehezen pergõ szemei szinte
dübörögnek, még mindig fáj, még mindig nehéz, de apránként, nagyon lassan, már segítségünkre van az idõ: „kihajtanak”, „kinõnek” az elsõ gazok. A nagy, üres és fehér, hallgatag térben, a falak mentén, itt-ott a műanyagból kiöntött, de megmintázott növények. Néhány zöld, vagy már sárguló gyom. Ennyi.
Az 1971-ben Chicagóban született, de New York-ban élõ Tony Matellit lenyűgözi a valóság és „valóság látszatát keltõ” között villódzó, elmosódó határvonal. Munkái ellentmondanak ennek a kettõs állapotnak, de ugyanakkor építenek is rá, felhasználják. Realizmusának” alapja egy sajátos, „önkifejezõ” nyelvezet, egy olyan univerzális nyelv, amely visszavezet
minket a gyökerekhez, s persze egyúttal a
Matelli-gyökereihez is: illúziót, szimulált valóságot hoz létre, amely eléggé valószerű ahhoz, hogy megzavarjon, de ugyanakkor eléggé mesterséges is ahhoz, hogy legalább annyira valósnak tűnjön, hogy a sajátunknak érezhessük.
Szobrászata allegorikus, s ugyanakkor sokszor meglehetõsen groteszk és ironikus is. 2004-es Losing it című munkájában például egy könnyed, és kissé morbid fricskát kever a pesszimista hangulatba, alapérzésbe: fém asztalon két megfáradt, bevörösödött, mágneses szemgolyó figyel. Ideal woman című, szintén hiperreál, műanyag szobra pedig a
21. század nõtípusát ábrázolja, elhízottan, sörös üvegek társaságában.
Mostani „minimalistább” és egyben „csendesebb” installációja ürügyén a művész a látogatót egy határvidékre vezeti, egy olyan zónába, ahonnan a megszokott dolgokra új nézõpontokból pillanthat rá. A látszat felszíne alól eddig ismeretlen értékek bukkannak elõ, a valóság textúrája zavaró körülményektõl mentesen figyelhetõ meg. Legbelsõ kertünkben sétálva hirtelen elbizonytalanodunk, mert elhagyott, elkerült – lélek – tájakra találunk, de most már tovább kell haladnunk, át a gazon, a gyanús növényeken keresztül, reménykedve, hogy ismerõsebb, „megműveltebb” vidékre érhetünk bármely pillanatban. De közben magunkba fordulunk, elgondolkodunk, önvizsgálatra kényszerülünk: „Az önmegvalósítás aktuális szociális probléma, igazából mindig is az volt, csak elterelték róla a figyelmünket. Relatív stabilitásunkat külsõ tényezõk által megzavarhatatlannak gondoljuk. Sokan közülünk, amikor megpróbálnak önmagukba nézni, nem találnak semmit. Én olyan munkákat próbálok létrehozni, amelyek az egyén elõírásoktól mentes önmegvalósításának szükségességérõl szólnak. Gyakran ábrázolják a túlélés „akaratos” módjait, tényeit. Ez az igazi útja annak, hogy leírjam, megfogalmazzam saját magam, barátaim, ismerõseim – emberek, akikrõl, és akiknek dolgozom –, aktuális lelkiállapotát.”