„Szívem szerint azt írtam volna, hogy végleg meghalt, de még magamtól sem akartam elviselni a szellemeskedés vádját, holott a halállal való viccelődés sem barátomtól, sem a kettőnk viszonyától nem volt idegen. Kiváltképpen akkor nem, ha a halál valamelyikünkkel, jelen esetben éppen vele, meg is esik. Nem oly régen ébredtem arra, hogy az akkoriban még csak készülőfélben lévő, díjnyertes filmje, a Hermina mező – Szellemidézés munkálatai kapcsán ugrasztott fel telefonon, és én a hangján csodálkozva, megkérdeztem, megfázott-e? Ez a kemoterápia, válaszolta sietősen, és már rá is tért a problémára, ami miatt felébresztett. A Hermina mező készítése során fejtette ki, pihenés közben, hogy szándéka szerint, megtervez majd minden apró részletet a temetésre, csak azt sajnálja, hogy ő nem látja, és nem hallja már, hogy sikerül-e az „előadás”, és minden pont úgy zajlik-e le, ahogy ő azt elképzelte. Ezért aztán a Ravatalozás a Műcsarnokban, egy hétfői este, szünnap után, amit élő hullaként láthatott, nem lepett meg, sőt, hogy sor kerül rá, várható volt.
A végleg szóra visszatérve: akkor jutott eszembe, hogy Halász végleg elment és semmilyen formában vagy időszakban nem jön többé a földre vissza, amikor a halálát követő napon, Paueréknál emlékezve rá, az egyik fiú megkérdezte, hogy „szerintetek, most hol van Halász?” Az életét egy belső moziban lepörgetve, számba véve sok eredményt, pár tévedését, világos lett, hogy az útja végére ért, elszámolt, leszámolt vele, ő maga is megunta már, és az egyetemes létbe repült.
Ez az ország, ahol születnie adatott, illetve ennek az országnak a kulturális életét irányító vezetők, kétszer, két, egymástól alapvetően különböző alkotói és életperiódusban fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy kultúracsinálói, színészi, írói, előadás-szervezői, rendezői elképzeléseit, azok belső törvényszerűségei szerint, munkatársaival együttműködve, a teljességig végigvigye. Igaz, hogy a történelmi korszakok sajátosságain túl a két helyzet az ő averzióinak irányultságait tekintve is különbözött egymástól. 1976 január 21.-én, Párizsba távozása idején, ahová, részben vele együtt utazva, részben, körülbelül húsz nappal később a társulat is követte őt, nemcsak a politikai és rendőrségi üldöztetésekből lett elege, hanem, mint többször is kijelentette, a művészi kifejezés terepeit, az állandósult közönséget, a gettólét által korlátozott alkotói távlatokat érezte végletesen bezártnak a kifelé, a nagyvilágban történő megmérettetéssel és az onnan érkező inspirációkkal, új tapasztalatokkal szemben. Röviden: a politikai és kulturális üldöztetésből és bezártságból volt elege, és a nemzetközi színházi teljességben, igazi erővonalai mentén akarta (akarták) kipróbálni tehetségét (a társulat tevékenységét). A második méltatlan meghurcoltatás a Városi Színház működésének ellehetetlenítése (ellehetetlenülése) volt. Ennek az életszakasznak, legalábbis a szakasz második periódusának munkatársaként magam is szenvedő résztvevője voltam. Méltatlan és helyet rabló, haszontalan vállalkozás lenne most a különböző támogatási anomáliák mélyén turkálni. Halászra emlékezve, most inkább az érdekes, ha a hetvenes évek közepén történt külföldre távozás és a legutóbbi, művészi, műhelycsináló hazatérés körülményeit helyezem szembe egymással. Amíg anno a politikai üldöztetés és a gettólétből fakadó fejlődésképtelenség váltotta ki, most már a hagyományos (történelmi értelemben vett ), megújulásra alkalmatlannak érzett kulturális szerepek és az elöregedett, retrospektív szériagyártásra koncentráló színházi gondolkodás sarkalta az ellenszenvét. Olyan, összművészeti központot akart létrehozni a Kálvária téren, amelyik a ma születő, az elfogadott, hivatalos művészetek közé be sem sorolható, az önkifejezés őszinteségén alapuló produkciókkal szórakoztatja látogatóit. Mindannyiunk vesztesége, hogy ez a központ álom maradt.
Pauer Gyula, a pár sorral feljebb említett találkozás alkalmával, Moliėre halálának súlyához hasonlította annak megrendítő erejét, ahogy Halász kiszállt a földi létből. Maga volt a színház, mondta. Elsősorban nem színész, író, rendező, hanem a testet öltött, élő színház.
Én messzebb megyek. Halász Péterrel éltem meg azt az élményt, hogy a színház is csak egy terep. Játéktér, ahol a lényeg a te és a te és a te személyiségedben rejlik, és ezeknek a személyiségeknek a kollektív játékban történő, alkotó kibontása (kibontakoztatása) jelenti a lényeget, a becsületes munkát. Az (együttes) önépítést (és nem varázslatot). Materialista csodatévő volt, valós élmények újraélője, újraépítője – végletes belső szabadsággal és asszociációs képességgel.
Ez végigvonul az életművén, a (számomra meghatározó élményt jelentő) Biblia felolvasástól kezdve, a Betlehemi gyermekgyilkosságban, ahol a közönség társaként állt a Dohány utcai paravánon belül, és nem odakint, „a játszók között”, a Sheryl Suttonnal előadott, korai rapen át a Mr.Dead and Mrs. Free-ből, egészen a haldokló Jack Smith megjelenítéséig, először a Tilos az Á színpadán 1994-ben, majd, évekkel később, többször is, a Városi Színházban, vagy a nyomorék, halott Zsibit az Égiek felé kíséri hangjával a Hermina mező végén.
Ma már nem tudjuk a szöveget és a hangot anélkül hallgatni, hogy ne gondolnánk közben őrá. Egy zseniális színészbohóc röhög rajtunk visszafelé.

 

.