Baglyas Erika -ElevenekBaglyas Erika -Elevenek

„Mielőtt átléptem volna a küszöbön, odaszólt egy szenvtelen hang, talán férfi lehetett, mint gondolom az Isten: a jegyét, kérem, ne felejtse el! A jegyet, igen, ami belépést kínál, nyújt, inkább enged, mondjuk például az életbe. Elfelejtettem volna? Élve születtem, emlékszem. Nyújtom. Elégtételből kivett mosolytöredékkel szótlanul lekezeli. Ha tanú nem is marad, lesz rá bizonyíték. Egy jegy. Legalizáltan beléptem. Ha úgy vesszük, az embernek dolga azt érezni, az idő eltűnik, vagy éppen megrendíthetetlenségében, az életnek nekifeszülve, pusztán csak rendeltetett. Veszteségekkel ugyan, de minden felosztható két részre, így van ez az idővel is. Megfoghatatlansága okán időnként tárgyiasítjuk, hozzárendelünk ezt-azt, például dátumokat. Ilyetén módon lehetnek a nevezett és a meg nem nevezett dátumok. Az előbbiek a történelem kegyeltjei, az utóbbiak személyes mitológiák hordozói, de persze, csakis a személyesség útján szubjektív létélmények kivételes vagy kevésbé kivételes alkalmaival kikövezve. Innen adódhat talán, hogy emlékeinkkel terhes tárgyakat gyűjtünk. Mintha szükség volna rá, hogy a dolgokhoz fűződő – amúgy is állandó változásban lévő – viszonyainkat, legalábbis látszólag megőrizzük olyannak, amilyennek megőrizni csak erőszakkal lehet, hisz mindez, éppen az idővel való kapcsolatunk kontrollálhatatlansága révén, minden egyes pillanatban alakul, formálódik. A nevezett dátumok számosíthatóak, kultúránként, országonként, talán összegyűjthetőek volnának, a történelmi távlat növekedésével egy állandóan bővítésre szoruló lexikonban. A nevezetlen dátumok pedig a maradék, a nagyobb hányad egyébként: a valaha létezett, és éppen létező egyének számára a valamikor, valahol megélt összes pillanat, az olyan időpontok, amelyek hús-vér emberek átélt történeteihez kötődnek. A kettőnek persze lehet, és van is közös halmaza, de ez itt most nem lényeges. A nevezett dátumoknak úton útfélen emeltek már falat. Aranybetűs márványtáblák, leszáradt koszorúk, elnyűhetetlen vagy éppen időnként lecserélt köztéri szobrok figyelmeztetnek a kollektív múltra, azokra az eseményekre, amelyeket vajmi kevés sikerrel tudnánk teljes lényegünkkel felfogni. Mivel történelem, kapott, szerzett, kulturálisan örökölt információk kapcsolódnak hozzá, a történelmi múltba tekintő egyén számára hiányzik belőlük a húsba vágó személyes érintettség. A Magyar Műhely Galériában Zsubori Ervin falat állított a nevezetlen dátumoknak, vagy annak az időnek, ami hajlamos eltűnni, s a megélt intervallum bizonyítékaként néha csak a szó marad, mely elmesél, az emlék, amely – ha felidéződik – összeköt. A művész éveken át gyűjtötte, azokat a jegyeket, amelyeket ő maga vagy barátai, ismerősei váltottak meg a világ minden táján, hogy különféle élethelyzetekbe belépjenek, akár egy múzeumba, akár egy metrókocsiba. A www.arnolfini.hu weboldalon olvasható egy számbavétel: a nevezetlen dátumokról, lista azokról az országokról, ahol valami történt. Mindezek, mint mementók valóban kínos pontossággal őrzik azokat a dátumokat, amelyek ezen eseményekhez kötődnek. „Az idő elszáll, a dátum megmarad.” Van úgy, hogy megmarad. S ha megmarad, építhető belőle egy gondolatmenet. Vagy egy amolyan jelképes fal, amely előtt fejet hajthatunk e nevezetlen dátumoknak. A galéria terében nagyméretű elektrográfiai nyomatokon követhetőek a helyek, események, időpontok, ahol és amikor nevezetlenül történt valami a világban, szintén nevezetlen emberekkel. Ilyen nevezetlen emberekből és történetekből áll össze a meg nem írt nevezetlen történelem, az, ami nincs a könyvekben. Előfordul, hogy nincsenek bizonyítékaink, ekkor belenyúlunk egy rég fel nem vett kabát zsebébe, és előkerül néhány jegy, ami ha előkerült, az eltűnt idővel játszani enged. Lágy ez a fal, majdnem áttetsző, mégis ereje van, létezése szinte megfoghatatlan, mert minden irányban végtelen hosszú és széles fallá bővíthető, szinte észrevétlenül szövi át az életet. Olyan érvényesített jegyekből építkezik, amelyeket élményekre, tán életünk aprópénzeire váltottunk egyszer. Olyan fal, amely van is, nincs is, mint azok a helyzetek, ezúton megidézett pillanatok, amelyek jöttek is, voltak is, megélve is meglettek, és a maguk sajátos normális módján abszolút szégyen nélkül eltűntek. Mintha bizonyítékokat kívánna felmutatni a művész, mintha az időt és az egyén egyedi létezését kívánná legalizálni. Kuala Lumpur, Párizs, Nagykanizsa, Madrid, Akasztó. Múzeumok, színházak, metrók, buszok. Emberek. Az egyéni életnek innen is nézhető térképe van. Megannyi nevezetlen élet, megannyi nevezetlen dátum, amelyről különben semmit sem tudunk, csak annyit: vannak.	Zsubori Ervin Nevezetlen Dátumok Fala (részlet)
Zsubori Ervin Nevezetlen Dátumok Fala (részlet)

„Mielőtt átléptem volna a küszöbön, odaszólt egy szenvtelen hang, talán férfi lehetett, mint gondolom az Isten: a jegyét, kérem, ne felejtse el! A jegyet, igen, ami belépést kínál, nyújt, inkább enged, mondjuk például az életbe. Elfelejtettem volna? Élve születtem, emlékszem. Nyújtom. Elégtételből kivett mosolytöredékkel szótlanul lekezeli. Ha tanú nem is marad, lesz rá bizonyíték. Egy jegy. Legalizáltan beléptem.

Ha úgy vesszük, az embernek dolga azt érezni, az idő eltűnik, vagy éppen megrendíthetetlenségében, az életnek nekifeszülve, pusztán csak rendeltetett. Veszteségekkel ugyan, de minden felosztható két részre, így van ez az idővel is. Megfoghatatlansága okán időnként tárgyiasítjuk, hozzárendelünk ezt-azt, például dátumokat. Ilyetén módon lehetnek a nevezett és a meg nem nevezett dátumok. Az előbbiek a történelem kegyeltjei, az utóbbiak személyes mitológiák hordozói, de persze, csakis a személyesség útján szubjektív létélmények kivételes vagy kevésbé kivételes alkalmaival kikövezve. Innen adódhat talán, hogy emlékeinkkel terhes tárgyakat gyűjtünk. Mintha szükség volna rá, hogy a dolgokhoz fűződő – amúgy is állandó változásban lévő – viszonyainkat, legalábbis látszólag megőrizzük olyannak, amilyennek megőrizni csak erőszakkal lehet, hisz mindez, éppen az idővel való kapcsolatunk kontrollálhatatlansága révén, minden egyes pillanatban alakul, formálódik.
A nevezett dátumok számosíthatóak, kultúránként, országonként, talán összegyűjthetőek volnának, a történelmi távlat növekedésével egy állandóan bővítésre szoruló lexikonban. A nevezetlen dátumok pedig a maradék, a nagyobb hányad egyébként: a valaha létezett, és éppen létező egyének számára a valamikor, valahol megélt összes pillanat, az olyan időpontok, amelyek hús-vér emberek átélt történeteihez kötődnek. A kettőnek persze lehet, és van is közös halmaza, de ez itt most nem lényeges. A nevezett dátumoknak úton útfélen emeltek már falat. Aranybetűs márványtáblák, leszáradt koszorúk, elnyűhetetlen vagy éppen időnként lecserélt köztéri szobrok figyelmeztetnek a kollektív múltra, azokra az eseményekre, amelyeket vajmi kevés sikerrel tudnánk teljes lényegünkkel felfogni. Mivel történelem, kapott, szerzett, kulturálisan örökölt információk kapcsolódnak hozzá, a történelmi múltba tekintő egyén számára hiányzik belőlük a húsba vágó személyes érintettség. A Magyar Műhely Galériában Zsubori Ervin falat állított a nevezetlen dátumoknak, vagy annak az időnek, ami hajlamos eltűnni, s a megélt intervallum bizonyítékaként néha csak a szó marad, mely elmesél, az emlék, amely – ha felidéződik – összeköt. A művész éveken át gyűjtötte, azokat a jegyeket, amelyeket ő maga vagy barátai, ismerősei váltottak meg a világ minden táján, hogy különféle élethelyzetekbe belépjenek, akár egy múzeumba, akár egy metrókocsiba.
A www.arnolfini.hu weboldalon olvasható egy számbavétel: a nevezetlen dátumokról, lista azokról az országokról, ahol valami történt. Mindezek, mint mementók valóban kínos pontossággal őrzik azokat a dátumokat, amelyek ezen eseményekhez kötődnek. „Az idő elszáll, a dátum megmarad.” Van úgy, hogy megmarad. S ha megmarad, építhető belőle egy gondolatmenet. Vagy egy amolyan jelképes fal, amely előtt fejet hajthatunk e nevezetlen dátumoknak. A galéria terében nagyméretű elektrográfiai nyomatokon követhetőek a helyek, események, időpontok, ahol és amikor nevezetlenül történt valami a világban, szintén nevezetlen emberekkel. Ilyen nevezetlen emberekből és történetekből áll össze a meg nem írt nevezetlen történelem, az, ami nincs a könyvekben. Előfordul, hogy nincsenek bizonyítékaink, ekkor belenyúlunk egy rég fel nem vett kabát zsebébe, és előkerül néhány jegy, ami ha előkerült, az eltűnt idővel játszani enged. Lágy ez a fal, majdnem áttetsző, mégis ereje van, létezése szinte megfoghatatlan, mert minden irányban végtelen hosszú és széles fallá bővíthető, szinte észrevétlenül szövi át az életet. Olyan érvényesített jegyekből építkezik, amelyeket élményekre, tán életünk aprópénzeire váltottunk egyszer. Olyan fal, amely van is, nincs is, mint azok a helyzetek, ezúton megidézett pillanatok, amelyek jöttek is, voltak is, megélve is meglettek, és a maguk sajátos normális módján abszolút szégyen nélkül eltűntek. Mintha bizonyítékokat kívánna felmutatni a művész, mintha az időt és az egyén egyedi létezését kívánná legalizálni. Kuala Lumpur, Párizs, Nagykanizsa, Madrid, Akasztó. Múzeumok, színházak, metrók, buszok. Emberek. Az egyéni életnek innen is nézhető térképe van. Megannyi nevezetlen élet, megannyi nevezetlen dátum, amelyről különben semmit sem tudunk, csak annyit: vannak.