Novotny Tihamér - Gyönyörű Czimra Gyula (1901-1966)

A megnyitón is ott voltam. Mert a megnyitó – főleg egy ilyen titokzatosan egyszerű és zárkózottan szerény művész esetében, mint Czimra Gyula – mindig ünnep. Azután a zárás előtt néhány nappal még egyszer kimentem a „Malomba”, hogy töviről hegyire átvizsgáljam a közszemlére tett, nem mindennapi összetételű és nagyságú, Tóth Antal művészettörténész által gyűjtött, válogatott és rendezett anyagot. Majdnem 150 műtárgyat, zömében kis és közepes méretű festményt és grafikát számoltam meg a kiállítótér két szintjén és a lépcsőfordulóban. Ezen belül találtam négy, a művész által tervezett és kivitelezett, nem túl jellegzetes gobelint a belépőben (amelyek a Bauhaus stílusú (!) rákoshegyi otthona számára készültek egykoron), valamint három remekbe szabott, színezett faragott famunkát az extrém, primitivista alkotásai közül a beltéri erkély fölötti falrészen. De a művész által olyannyira kedvelt, saját gyűjtésű magyar népművészeti tárgyai közül is került ki néhány gyönyörű darab a kiállítótérbe, mintegy a formai tisztaság, a rendeltetésszerűség és a dekoratív színesség utáni vonzalmát, valamint alkotómódszerének egyik lehetséges tapasztalati forrását illusztrálandó. Méltatói közül ugyanis többen leírták, hogy Czimra huszonhat évesen látta – mit látta, csodálta, napokon keresztül vizsgálta, elemezte – minden idők egyik legnagyobb Gauguin-kiállítását Bázelban, ám ő a bartóki „tiszta forrást” nem Tahitiben, hanem Magyarországon, leginkább Hódmezővásárhely környékének tárgyi néprajzában és a naivok, az őstehetségek művészetében találta meg. Mi pedig minden idők legnagyobb Czimra-kiállítását – amely most már maga is szomjat oltó, modern és szuverén tiszta forrásává vált a fölé hajolóknak – a szentendrei MűvészetMalomban tekinthettük meg. Kárpáti Zoltán festőművész, aki a Czimra életmű oeuvre-katalógusán dolgozik mint Kállai Ernő ösztöndíjas művészettörténész hallgató, az alkotó halála óta előkerült újabb és újabb művekkel lassan gyarapodó hagyatékot jelen pillanatban több mint 350 tételre becsüli. Ez nem sok egy negyvenegynéhány éves életmű esetében. A Czimra-képekkel történő ritka találkozások mégis újra és újra meggyőznek bennünket arról, hogy itt egy egészen páratlan minőségű életműről van szó. Az idevezető út azonban se a művésznek, se a művészetét felkaroló kutatóknak és barátoknak nem lehetett olyan egyszerű, magától értetődő. Többek között erről is szólt ez a mának szóló, még mindig meghatározó erejű válogatás, amely a művész születésének 105. és halálának 40. évfordulójára szerveződött (sajnos túl rövid nyitvatartási idővel). A tárlat legvonzóbb, legtanulságosabb anyagát az egymásba nyíló két, első emeleti teremben találhattuk meg. A művek sora 1924-től kezdődően 1965-ig bezárólag, kisebb-nagyobb stiláris csoportosításokban a bensőséges és romantikus realizmustól az impresszionista, fauve-os szín és ecsetkezelésen, a posztnagybányai plein air törekvéseken, az őstehetségek és a naiv művészek iránti figyelmen, valamint a novocentós kitérőkön át egészen a dekoratív-realista, szimbolikus-metafizikus, geometrikus-szerkezetes végkifejletekig, a derűsen puritán, ún. enteriőr képekig, a szoba-, konyha- és műterembelsőkig terjedt. Tóth Antal rendezésének egyik fő erénye éppen az volt, hogy a „párhuzamos életmű” (Kárpáti Zoltán kifejezése) modelljét bizonyítandó, Czimra húszas és harmincas évekbeli, egymás mellett futó és egymást olykor felváltva is követő heterogén (és megjegyzem, kitűnő!) próbálkozásait és útkereséseit az első teremrészben helyezte el (pl. Önarckép /gipszfejjel/, 1924; Barbizoni utca, 1924; Lovak, 1928; Önarckép 1930-as évek első fele; Az alkotó és felesége, 1932; Önarckép szalmakalappal, 1934; Önarckép /szalmakalapban, virágcsokorral/, 1938 k.). A magasabb építésű, levegősebb belső „csarnokba” tette a két 1932-es, szentendrei témájú, dekoratív forma és színvilágú, naiv átérzéseket ébresztő tájképet (Március /Hóolvadás/; Szentendrei táj), melyek megelőlegezik az ’50-es ’60-as évek sokkal egységesebb, új stílust eredményező anyagát, mely ezt a teret töltötte meg. Így a második emeleten elrendezett, zömében fekete-fehér grafikai anyag számára [erről tanúskodtak a kitűnő lavírozott tus, szén-, ceruza és papírkarc rajzok (Birkanyáj, 1924; Temetés, 1925; Charentoni táj, 1925; Paizs Goebel Jenő a műtermében, 1926; A Halászó macska utcája Párizsban, 1926; Önarckép, 1930 k.; Szövőnő, 1953; Kapálók, 1954; Fekvő nő, 1954; Konyharészlet, 1960 k.; Festőállványos csendélet, 1960], kronológiai és stiláris értelemben is, már csak (!) a lenti műveket megerősítő, a következetes műhelymunkát dokumentáló szerepkör maradt. Ennek ellenére mind-mind kiváló, autonóm, hol pasztózusan fekete, mégis színesnek, festőinek ható, hol meg éterien tiszta, leheletfinom vonalvezetésű vagy dekoratívan pontos szerkezetű, bensőséges munka. S ezt a műhelymunkát szemléltették azok a színvázlatok is, amelyek leginkább a műterem- és szobaképekhez készültek. Állítólag az egyik, a legabsztraktabb (!), Barcsay Jenő tanácsára maradt csak meg (Színvázlat I., 1960 k.) Czimra hagyatékában. (Ti. a művész előszeretettel semmisítette meg a neki nem tetsző alkotásait.) Ebből az anyagból talán a ’40-es években készült czóbeles olajvázlatai szervülnek a legkevésbé az ’50-es évek második felétől kikristályosodó életművébe. A beltéri erkély fölé helyezett festményei viszont olyannyira öntörvényűek (Szántás, 1931; Cséplés, 1945), s olyannyira elfogadják és megemésztik a hivatalos képzésben nem részesült „kívülállók”, a „besorolhatatlanok”, a primitívek, a gyermekek és a naivok művészetét, hogy ezen a nyomvonalon elindulva, akár egy teljesen más végkicsengésű pályát is bejárhatott volna Czimra. Ezt bizonyítják azok a hasonló stílusú, későbbi festményei is, amelyek rendszerint külvárosi életképeket örökítettek meg (Uzsonna, 1954; Rákosligeti vasút-átjáró, 1960; Zugligeti végállomás, 1960; Palántázók, 1961; Rákoskeresztúri elágazás (Pest felé), 1961; Rákosligeti elágazás Rákosliget felé, 1962). Azt azonban, hogy Czimra mégis a majdnem üres szobák és műtermek szívfájdítóan gyönyörű, színesen dekoratív, belső fénnyel átitatott, egyszerű, világos, árnyéknélküli módon előadott, tiszta mértani morállal és filozófiai eltartással fogalmazott, az éterré váló személyiség pozíciókat, nézőpontokat váltó (kissé axonometrikus), emelkedő szemszögéből ábrázolt, derűsen drámai létezésétől áthatott világa felé fordult, már az Ablakrészlet (1957) című, szintén naiv stílusú festménye is jelezte volt. Amit talán a legfontosabb tudnunk Czimrával kapcsolatban, hogy életében összesen három kiállítása volt. Az elsőt még Párizsban rendezte, 1926. március 15-én, a Galerie du Zodiaque-ban, sikerrel. „Czimra nevével még sokat fog foglalkozni az otthoni kritika is” – jósolta a Pesti Hírlap újságírója. A másodikat 1929-ben, a nagybányai Berger cukrászdában mutatta be. Majd a jól induló szentendrei periódusa után (1929-32) feleségével Rákoshegyre költözött, és bár képeivel részt vett néhány jelentősebb csoportos kiállításon, egy idő után elzárkózott a világtól, s hátat fordított a képzőművészeti életnek, a festőismerősöknek, hogy jobbára házának berendezésével és kertjével foglalatoskodjék. S hogy miért tette mindezt, annak a világnézeti problémákon, s a történelem állította csapdákon és akadályokon túl, csak egyetlen magyarázata lehetett: az, hogy Czimra Gyulává alakíthassa önmagát! Soós Imre jegyezte le tőle a következő mondatot: „Fél életemet töltöttem el azzal, hogy önmagamat megkeressem.” Czimra Gyula felesége, született Zombory Etelka is megerősíti ezt egyik visszaemlékezésében férje jellemét ecsetelve: „Szigorú önkritikus volt – nagyon sok alkotását megsemmisítette, vagy átfestette, – mindig arra törekedett, hogy egyéni piktúrát hozzon létre. Hangoztatta, hogy ő nem akarja sem a magyar, sem a nagy francia mestereket követni. (…) A mai korban oly előszeretettel művelt absztrakt munkákról az volt a megjegyzése, hogy azok nem időtállóak.” – „Soha nem mutatott mást, mint amit érzett, soha nem festett másként, mint azt művészi meggyőződése diktálta” – emlékezett róla Soós Imre. Amikor Czimra Gyula kapcsolatba került az 1962 óta működő, Tóth Tibor festőművész által vezetett rákosligeti Művészetbarátok Körével, s kérésükre 1964-ben megrendezte életének harmadik önálló kiállítását a Rákosligeti Művelődési Klub Helyiségében, már valóban meglelte önmagát, s kialakította másokéval össze nem téveszthető festői témavilágát, szemléletét és stílusát. A 29 festményt és 38 rajzot bemutató tárlatának a híre futótűzként terjedt a bennfentesek körében, de műveinek valódi sikerét és reneszánszát már nem érhette meg, mert 1966-ban, fél évvel a budapesti bemutatkozása előtt kórházba kerülve, meghalt agyembóliában. A Haulisch Lenke által a régi Nemzeti Galériában rendezett 1973-as emlékkiállításával kapcsolatban Dévényi István a következőképpen foglalta össze a zárkózott természetű, franciául majdnem tökéletesen beszélő Czimra Gyula művészetét: „Az életmű (…) kicsiny terjedelmű: hatvan-hetven (jobbára apró méretű) festmény, öt-hat gobelin és plasztika, néhány tucat rajz… Témakörei sem változatosak: halas csendéletek, műtermi és konyhai enteriőrök, szegényes bútordarabokkal berendezett lakószobák belvilága, francia és magyar kisvárosok csendes, néptelen utcái jelennek meg puritán, tartalmas, igen magas kvalitású képein, amelyek lakonikus előadásukkal, a régi mesterekre emlékeztető, odaadó műgondjukkal képzőművészetünk nemes drágakövei közé tartoznak.” Amint meggyőződhettünk róla, a MűvészetMalomban megrendezett Czimra emlékkiállítás egyik legfőbb tanulsága éppen az, hogy az Andrási Gábor által felvázolt „lyukas életművek” teóriája az ő esetében megdőlni látszik. Az igaz, hogy műveinek nagy részét a ’20-as ’30-as és az ’50-es ’60-as években készítette, de a szellemi folyamat a megritkult alkotásokkal jelentkező köztes periódusban sem állt le. Ugyanakkor művészete olyan sűrű művészettörténeti vonatkozási rendszerbe helyezhető, ami megcáfol minden kismesterséget és provincializmust sugalló, előítéletes véleményt. Bár korai korszakában a legnagyobb francia mesterek (Gauguin, Cézanne, Matisse), s a holland Van Gogh hatottak rá, a ’30-as évektől megmutatkozó, majd az utolsó tíz évében kibontakozó, karakteres művészete egyértelműen a szentendrei festészeti törekvésekhez kapcsolható, annak szerves folyományaként értelmezhető, s különösen a Barcsay-, Vajda-, Korniss-, Bálint-féle szerkezetes, konstruktív-szürrealista vonulathoz köthető. Ő azonban a Giorgio de Chirico, Giorgio Morandi és Bernard Buffet művészetével összeköthető ars poeticájában soha nem szakadt el az ábrázolás nyújtotta lélektani lehetőségektől. Ezért derűsen humanista, elmélázóan egzisztencialista és anyagelvűen érzékfeletti vonásokat egyaránt felmutató festészete nemcsak a Nagy Balogh János és Tornyai János által képviselt dimenziók felé nyílik ki, de az új generációk olyan képviselői is megtalálják benne a nagy elődöt és példaképet, mint például Váli Dezső, Krajcsovics Éva, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós. Károlyi Zsigmond viszont már egy talált vonalrendszer elemeit felhasználva (lásd előrenyomtatott közönséges postai levelezőlap!) szellemes Czimra-parafrázisokban konceptualizálta a „magyar minimalizmus” vizualizálható problémáit… Hát, többek között, ez a gyönyörű Czimra Gyulában. Mert Czimra Gyula festészete maga is gyönyörű! – A tárlat pedig jól illeszkedett a MűvészetMalomban már eddig bemutatott szentendrei vonatkozású életművek sorába. Itt feltétlenül meg kell említenünk elsősorban Tóth Tibor, Szíj Béla, Dr. Soós Imre, Haulisch Lenke és Szíj Rezső nevét, akik kezdetben a legtöbbet tették azért, hogy a művészeti élettől elforduló „rákoshegyi remete” művészetét és hagyatékát ismertté tegyék Magyarországon. Közülük talán a leginkább kiemelendő Dr. Soós Imre fáradozása, aki a művészre vonatkozó összes fellelhető dokumentumot két kötetben gondosan összerendezte és a Magyar Nemzeti Galéria adattárának adta: Czimra Gyula festőművész /1901-1966/ életére és munkásságára vonatkozó dokumentumok gyűjteménye. Összeállította: Dr. Soós Imre. Elkészült 1979. augusztus havában. MNG Adattára, 2040i/1979. 1-2. Kárpáti Zoltán: Czimra Gyula életművének monografikus kutatása. In.: www.lektoratus.hu/osztondijak/karpati04.html Sz. F.: Magyar festők sikere Párizsban, Pesti Hírlap, 1926. március 19. Dr. Soós Imre: Czimra Gyula művészete. Előadás a művész kiállításának megnyitása alkalmából, 1964. szeptember 12-én. MNG Adattára, im., 16. tétel, kézirat. Néhai Czimra Gyula festőművész adatai. Összeállította Czimra Gyuláné, 1968. decemberében. MNG Adattára, im., 38. tétel, kézirat. Dr. Soós Imre búcsúbeszéde Czimra Gyula ravatalánál, 1966. július 22. Rákoskeresztúri temető. MNG Adattára, im., 21. tétel, kézirat. D. I.: Czimra Gyula életművének kiállítása, Vigília, 1973/6. 425. Lásd a Más hangok, más szobák – Az enteriőr ma című kiállítást. Magyar Festők Társasága, Bartók 32 Galéria, 2003. Lásd: Két Czimra Gyula repró: Paizs Goebel Jenő a műtermében, 1925 – Műterem, 1960; Czimra-kiállítás, 1976, MKF, KISZ-klub; Czimra-parafrázis: Petróleumlámpa a tükör mögött I., 1975. In.: Károlyi Zsigmond: I.K.E.M.XX., http://balkon.c3.hu/balkon03-03/01karolyi.html Pap Gyula, 2000. 10. 02.; Onódi Béla, 2000. 10. 29. – 11. 16.; Deim Pál, 2002. 09. 19. – 11. 03.; Deli Antal, 2004. 03. 12. – 04. 25.; Ilosvai Varga István, 2005. 02. 19. – 04. 10.; Kmetty János, 2005. 06. 04. – 06. 24.	Czimra Gyula Önarckép szalmakalappal, 1934
Czimra Gyula Az alkotó szobája, 1957 Czimra Gyula Halcsendélet. Csendélet a sárga asztalon, 1963 Czimra Gyula Ülő akt, 1964

A megnyitón is ott voltam. Mert a megnyitó – főleg egy ilyen titokzatosan egyszerű és zárkózottan szerény művész esetében, mint Czimra Gyula – mindig ünnep. Azután a zárás előtt néhány nappal még egyszer kimentem a „Malomba”, hogy töviről hegyire átvizsgáljam a közszemlére tett, nem mindennapi összetételű és nagyságú, Tóth Antal művészettörténész által gyűjtött, válogatott és rendezett anyagot. Majdnem 150 műtárgyat, zömében kis és közepes méretű festményt és grafikát számoltam meg a kiállítótér két szintjén és a lépcsőfordulóban. Ezen belül találtam négy, a művész által tervezett és kivitelezett, nem túl jellegzetes gobelint a belépőben (amelyek a Bauhaus stílusú (!) rákoshegyi otthona számára készültek egykoron), valamint három remekbe szabott, színezett faragott famunkát az extrém, primitivista alkotásai közül a beltéri erkély fölötti falrészen. De a művész által olyannyira kedvelt, saját gyűjtésű magyar népművészeti tárgyai közül is került ki néhány gyönyörű darab a kiállítótérbe, mintegy a formai tisztaság, a rendeltetésszerűség és a dekoratív színesség utáni vonzalmát, valamint alkotómódszerének egyik lehetséges tapasztalati forrását illusztrálandó. Méltatói közül ugyanis többen leírták, hogy Czimra huszonhat évesen látta – mit látta, csodálta, napokon keresztül vizsgálta, elemezte – minden idők egyik legnagyobb Gauguin-kiállítását Bázelban, ám ő a bartóki „tiszta forrást” nem Tahitiben, hanem Magyarországon, leginkább Hódmezővásárhely környékének tárgyi néprajzában és a naivok, az őstehetségek művészetében találta meg. Mi pedig minden idők legnagyobb Czimra-kiállítását – amely most már maga is szomjat oltó, modern és szuverén tiszta forrásává vált a fölé hajolóknak – a szentendrei MűvészetMalomban tekinthettük meg.
Kárpáti Zoltán festőművész, aki a Czimra életmű oeuvre-katalógusán dolgozik mint Kállai Ernő ösztöndíjas művészettörténész hallgató, az alkotó halála óta előkerült újabb és újabb művekkel lassan gyarapodó hagyatékot jelen pillanatban több mint 350 tételre becsüli. Ez nem sok egy negyvenegynéhány éves életmű esetében. A Czimra-képekkel történő ritka találkozások mégis újra és újra meggyőznek bennünket arról, hogy itt egy egészen páratlan minőségű életműről van szó.
Az idevezető út azonban se a művésznek, se a művészetét felkaroló kutatóknak és barátoknak nem lehetett olyan egyszerű, magától értetődő. Többek között erről is szólt ez a mának szóló, még mindig meghatározó erejű válogatás, amely a művész születésének 105. és halálának 40. évfordulójára szerveződött (sajnos túl rövid nyitvatartási idővel).
A tárlat legvonzóbb, legtanulságosabb anyagát az egymásba nyíló két, első emeleti teremben találhattuk meg. A művek sora 1924-től kezdődően 1965-ig bezárólag, kisebb-nagyobb stiláris csoportosításokban a bensőséges és romantikus realizmustól az impresszionista, fauve-os szín és ecsetkezelésen, a posztnagybányai plein air törekvéseken, az őstehetségek és a naiv művészek iránti figyelmen, valamint a novocentós kitérőkön át egészen a dekoratív-realista, szimbolikus-metafizikus, geometrikus-szerkezetes végkifejletekig, a derűsen puritán, ún. enteriőr képekig, a szoba-, konyha- és műterembelsőkig terjedt.
Tóth Antal rendezésének egyik fő erénye éppen az volt, hogy a „párhuzamos életmű” (Kárpáti Zoltán kifejezése) modelljét bizonyítandó, Czimra húszas és harmincas évekbeli, egymás mellett futó és egymást olykor felváltva is követő heterogén (és megjegyzem, kitűnő!) próbálkozásait és útkereséseit az első teremrészben helyezte el (pl. Önarckép /gipszfejjel/, 1924; Barbizoni utca, 1924; Lovak, 1928; Önarckép 1930-as évek első fele; Az alkotó és felesége, 1932; Önarckép szalmakalappal, 1934; Önarckép /szalmakalapban, virágcsokorral/, 1938 k.). A magasabb építésű, levegősebb belső „csarnokba” tette a két 1932-es, szentendrei témájú, dekoratív forma és színvilágú, naiv átérzéseket ébresztő tájképet (Március /Hóolvadás/; Szentendrei táj), melyek megelőlegezik az ’50-es ’60-as évek sokkal egységesebb, új stílust eredményező anyagát, mely ezt a teret töltötte meg.
Így a második emeleten elrendezett, zömében fekete-fehér grafikai anyag számára [erről tanúskodtak a kitűnő lavírozott tus, szén-, ceruza és papírkarc rajzok (Birkanyáj, 1924; Temetés, 1925; Charentoni táj, 1925; Paizs Goebel Jenő a műtermében, 1926; A Halászó macska utcája Párizsban, 1926; Önarckép, 1930 k.; Szövőnő, 1953; Kapálók, 1954; Fekvő nő, 1954; Konyharészlet, 1960 k.; Festőállványos csendélet, 1960], kronológiai és stiláris értelemben is, már csak (!) a lenti műveket megerősítő, a következetes műhelymunkát dokumentáló szerepkör maradt. Ennek ellenére mind-mind kiváló, autonóm, hol pasztózusan fekete, mégis színesnek, festőinek ható, hol meg éterien tiszta, leheletfinom vonalvezetésű vagy dekoratívan pontos szerkezetű, bensőséges munka. S ezt a műhelymunkát szemléltették azok a színvázlatok is, amelyek leginkább a műterem- és szobaképekhez készültek. Állítólag az egyik, a legabsztraktabb (!), Barcsay Jenő tanácsára maradt csak meg (Színvázlat I., 1960 k.) Czimra hagyatékában. (Ti. a művész előszeretettel semmisítette meg a neki nem tetsző alkotásait.) Ebből az anyagból talán a ’40-es években készült czóbeles olajvázlatai szervülnek a legkevésbé az ’50-es évek második felétől kikristályosodó életművébe. A beltéri erkély fölé helyezett festményei viszont olyannyira öntörvényűek (Szántás, 1931; Cséplés, 1945), s olyannyira elfogadják és megemésztik a hivatalos képzésben nem részesült „kívülállók”, a „besorolhatatlanok”, a primitívek, a gyermekek és a naivok művészetét, hogy ezen a nyomvonalon elindulva, akár egy teljesen más végkicsengésű pályát is bejárhatott volna Czimra. Ezt bizonyítják azok a hasonló stílusú, későbbi festményei is, amelyek rendszerint külvárosi életképeket örökítettek meg (Uzsonna, 1954; Rákosligeti vasút-átjáró, 1960; Zugligeti végállomás, 1960; Palántázók, 1961; Rákoskeresztúri elágazás (Pest felé), 1961; Rákosligeti elágazás Rákosliget felé, 1962).
Azt azonban, hogy Czimra mégis a majdnem üres szobák és műtermek szívfájdítóan gyönyörű, színesen dekoratív, belső fénnyel átitatott, egyszerű, világos, árnyéknélküli módon előadott, tiszta mértani morállal és filozófiai eltartással fogalmazott, az éterré váló személyiség pozíciókat, nézőpontokat váltó (kissé axonometrikus), emelkedő szemszögéből ábrázolt, derűsen drámai létezésétől áthatott világa felé fordult, már az Ablakrészlet (1957) című, szintén naiv stílusú festménye is jelezte volt.
Amit talán a legfontosabb tudnunk Czimrával kapcsolatban, hogy életében összesen három kiállítása volt. Az elsőt még Párizsban rendezte, 1926. március 15-én, a Galerie du Zodiaque-ban, sikerrel. „Czimra nevével még sokat fog foglalkozni az otthoni kritika is” – jósolta a Pesti Hírlap újságírója. A másodikat 1929-ben, a nagybányai Berger cukrászdában mutatta be. Majd a jól induló szentendrei periódusa után (1929-32) feleségével Rákoshegyre költözött, és bár képeivel részt vett néhány jelentősebb csoportos kiállításon, egy idő után elzárkózott a világtól, s hátat fordított a képzőművészeti életnek, a festőismerősöknek, hogy jobbára házának berendezésével és kertjével foglalatoskodjék.
S hogy miért tette mindezt, annak a világnézeti problémákon, s a történelem állította csapdákon és akadályokon túl, csak egyetlen magyarázata lehetett: az, hogy Czimra Gyulává alakíthassa önmagát! Soós Imre jegyezte le tőle a következő mondatot: „Fél életemet töltöttem el azzal, hogy önmagamat megkeressem.” Czimra Gyula felesége, született Zombory Etelka is megerősíti ezt egyik visszaemlékezésében férje jellemét ecsetelve: „Szigorú önkritikus volt – nagyon sok alkotását megsemmisítette, vagy átfestette, – mindig arra törekedett, hogy egyéni piktúrát hozzon létre. Hangoztatta, hogy ő nem akarja sem a magyar, sem a nagy francia mestereket követni. (…) A mai korban oly előszeretettel művelt absztrakt munkákról az volt a megjegyzése, hogy azok nem időtállóak.” – „Soha nem mutatott mást, mint amit érzett, soha nem festett másként, mint azt művészi meggyőződése diktálta” – emlékezett róla Soós Imre.
Amikor Czimra Gyula kapcsolatba került az 1962 óta működő, Tóth Tibor festőművész által vezetett rákosligeti Művészetbarátok Körével, s kérésükre 1964-ben megrendezte életének harmadik önálló kiállítását a Rákosligeti Művelődési Klub Helyiségében, már valóban meglelte önmagát, s kialakította másokéval össze nem téveszthető festői témavilágát, szemléletét és stílusát. A 29 festményt és 38 rajzot bemutató tárlatának a híre futótűzként terjedt a bennfentesek körében, de műveinek valódi sikerét és reneszánszát már nem érhette meg, mert 1966-ban, fél évvel a budapesti bemutatkozása előtt kórházba kerülve, meghalt agyembóliában.
A Haulisch Lenke által a régi Nemzeti Galériában rendezett 1973-as emlékkiállításával kapcsolatban Dévényi István a következőképpen foglalta össze a zárkózott természetű, franciául majdnem tökéletesen beszélő Czimra Gyula művészetét: „Az életmű (…) kicsiny terjedelmű: hatvan-hetven (jobbára apró méretű) festmény, öt-hat gobelin és plasztika, néhány tucat rajz… Témakörei sem változatosak: halas csendéletek, műtermi és konyhai enteriőrök, szegényes bútordarabokkal berendezett lakószobák belvilága, francia és magyar kisvárosok csendes, néptelen utcái jelennek meg puritán, tartalmas, igen magas kvalitású képein, amelyek lakonikus előadásukkal, a régi mesterekre emlékeztető, odaadó műgondjukkal képzőművészetünk nemes drágakövei közé tartoznak.”
Amint meggyőződhettünk róla, a MűvészetMalomban megrendezett Czimra emlékkiállítás egyik legfőbb tanulsága éppen az, hogy az Andrási Gábor által felvázolt „lyukas életművek” teóriája az ő esetében megdőlni látszik. Az igaz, hogy műveinek nagy részét a ’20-as ’30-as és az ’50-es ’60-as években készítette, de a szellemi folyamat a megritkult alkotásokkal jelentkező köztes periódusban sem állt le. Ugyanakkor művészete olyan sűrű művészettörténeti vonatkozási rendszerbe helyezhető, ami megcáfol minden kismesterséget és provincializmust sugalló, előítéletes véleményt. Bár korai korszakában a legnagyobb francia mesterek (Gauguin, Cézanne, Matisse), s a holland Van Gogh hatottak rá, a ’30-as évektől megmutatkozó, majd az utolsó tíz évében kibontakozó, karakteres művészete egyértelműen a szentendrei festészeti törekvésekhez kapcsolható, annak szerves folyományaként értelmezhető, s különösen a Barcsay-, Vajda-, Korniss-, Bálint-féle szerkezetes, konstruktív-szürrealista vonulathoz köthető. Ő azonban a Giorgio de Chirico, Giorgio Morandi és Bernard Buffet művészetével összeköthető ars poeticájában soha nem szakadt el az ábrázolás nyújtotta lélektani lehetőségektől. Ezért derűsen humanista, elmélázóan egzisztencialista és anyagelvűen érzékfeletti vonásokat egyaránt felmutató festészete nemcsak a Nagy Balogh János és Tornyai János által képviselt dimenziók felé nyílik ki, de az új generációk olyan képviselői is megtalálják benne a nagy elődöt és példaképet, mint például Váli Dezső, Krajcsovics Éva, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós. Károlyi Zsigmond viszont már egy talált vonalrendszer elemeit felhasználva (lásd előrenyomtatott közönséges postai levelezőlap!) szellemes Czimra-parafrázisokban konceptualizálta a „magyar minimalizmus” vizualizálható problémáit…
Hát, többek között, ez a gyönyörű Czimra Gyulában. Mert Czimra Gyula festészete maga is gyönyörű! – A tárlat pedig jól illeszkedett a MűvészetMalomban már eddig bemutatott szentendrei vonatkozású életművek sorába.

Itt feltétlenül meg kell említenünk elsősorban Tóth Tibor, Szíj Béla, Dr. Soós Imre, Haulisch Lenke és Szíj Rezső nevét, akik kezdetben a legtöbbet tették azért, hogy a művészeti élettől elforduló „rákoshegyi remete” művészetét és hagyatékát ismertté tegyék Magyarországon. Közülük talán a leginkább kiemelendő Dr. Soós Imre fáradozása, aki a művészre vonatkozó összes fellelhető dokumentumot két kötetben gondosan összerendezte és a Magyar Nemzeti Galéria adattárának adta: Czimra Gyula festőművész /1901-1966/ életére és munkásságára vonatkozó dokumentumok gyűjteménye. Összeállította: Dr. Soós Imre. Elkészült 1979. augusztus havában. MNG Adattára, 2040i/1979. 1-2.
Kárpáti Zoltán: Czimra Gyula életművének monografikus kutatása. In.: www.lektoratus.hu/osztondijak/karpati04.html
Sz. F.: Magyar festők sikere Párizsban, Pesti Hírlap, 1926. március 19.
Dr. Soós Imre: Czimra Gyula művészete. Előadás a művész kiállításának megnyitása alkalmából, 1964. szeptember 12-én. MNG Adattára, im., 16. tétel, kézirat.
Néhai Czimra Gyula festőművész adatai. Összeállította Czimra Gyuláné, 1968. decemberében. MNG Adattára, im., 38. tétel, kézirat.
Dr. Soós Imre búcsúbeszéde Czimra Gyula ravatalánál, 1966. július 22. Rákoskeresztúri temető. MNG Adattára, im., 21. tétel, kézirat.
D. I.: Czimra Gyula életművének kiállítása, Vigília, 1973/6. 425.
Lásd a Más hangok, más szobák – Az enteriőr ma című kiállítást. Magyar Festők Társasága, Bartók 32 Galéria, 2003.
Lásd: Két Czimra Gyula repró: Paizs Goebel Jenő a műtermében, 1925 – Műterem, 1960; Czimra-kiállítás, 1976, MKF, KISZ-klub; Czimra-parafrázis: Petróleumlámpa a tükör mögött I., 1975. In.: Károlyi Zsigmond: I.K.E.M.XX., http://balkon.c3.hu/balkon03-03/01karolyi.html
Pap Gyula, 2000. 10. 02.; Onódi Béla, 2000. 10. 29. – 11. 16.; Deim Pál, 2002. 09. 19. – 11. 03.; Deli Antal, 2004. 03. 12. – 04. 25.; Ilosvai Varga István, 2005. 02. 19. – 04. 10.; Kmetty János, 2005. 06. 04. – 06. 24.