Bodor Kata - Valóság és képzelet között

IRAN DO ESPÍRITO SANTO, LOS CARPINTEROS, ERNESTO NETO, RIVANE NEUENSCHWANDER és SANDRA RAMOS – a századvég és századelő jól csengő nevei a kortárs művészetben. Hiába Dél-Amerika divatba jött; hasonlóan a néhány évtizeddel korábbi irodalmi áttöréshez most a képzőművészet gazdagodik tucatnyi, távoli tájak ízét hordozó és nehezen kiejthető névvel. A „felfedezést” követő kezdeti rácsodálkozás után lassan eljött az ideje annak is, hogy műveik, miután bejárták a világ kiállítóhelyeit és nemzetközi seregszemléit, elfoglalják helyüket valamely gyűjteményben. Így válnak a jelen után a múlt művészetének reprezentánsaivá: a jó szemű gyűjtők most vethetik meg a 21.századi latin-amerikai szekciójuk alapjait, mellyel a későbbiekben, garantálhatják maguknak a helyet az unokáink által szerkesztendő, A 21. század művészete című, remélhetőleg nagy sikerű alapműben. FRANCESCA VON HABSBURG származása okán már megszokhatta nevének látványát a művészettörténeti tankönyvekben, így – nomen est omen – maga is történelmi távlatokban gondolkodva a családi képzőművészeti gyűjtemény kortárs művekkel való gazdagítására vállalkozott. A Thyssen-Bornemissza Art Contemporary alapító-vezetőjeként három kiállítóhelyen – Port Antonio (Jamaika), Dubrovnik, Bécs – mutat be metszeteket mindabból, ami a jelen művészetéből számára fontos és nyilván kedves, s ezekből válogatva építi a családi kollekciót. Ahova most éppen Brazília és Kuba fent említett művészei vonulnak be, amint annak irigykedő szemtanúi lehetünk a bécsi székhely Deseos fluidos című tárlatán. Négy művész és egy háromtagú művészcsoport Dél-Amerikából. Különböző utak, szemünk mégis az azonosságokat keresi, hiszen egy generáció, egy térség; csupa közös nevező, mely alapján – figyelmen kívül hagyva a nyelvi, és az ebből is következő kulturális eltéréseket – olyan kényelmes lenne besétálni annak a magyarázatnak a csapdájába, amit a közös kiállítás nyújt. De ha már így együtt vannak, nézzük őket külön. A valójában kicsiny galériához vezető lépcsőt megmászva egy óriási babzsákpuffokkal berendezett szobába jutunk, úgy látszik ennek is divatja van. Továbbhaladnánk, de valami furcsa érzés kezd eluralkodni rajtunk. Ezek a puffok néznek! Komolyan. Nincs szemük vagy arcuk, de mégis. Beleülnénk, de valami visszatart, mégsem ülhetünk valakire rá vagy csak úgy bele, vagy mégis? ERNESTO NETO babzsák figuráinak furcsa formái csak lassan válnak igazán láthatóvá, hasonlóan azokhoz a képekhez, amiket sokáig kell nézni ahhoz, hogy a bennük rejlő formát felismerjük. A Humanóides (2001) szobrok fokozatosan férfiként és nőként „kezdenek viselkedni”: hívogatnak, lépjünk, kerüljünk velük valamiféle kapcsolatba. A kezdeti feszengés után a puffok lágysága, melegsége egy emberi érintés lehetséges intimitását idézik fel, s nyomunkat úgy hagyjuk bennük, mint ahogy egy valós érintés után egy emberben hagynánk: minden újabb érintés után egyre halványabban. Ernesto Neto érzéki játéka a padláson folytatódik, s mintha csak egy valós szexuális aktus zajlana, az érintéstől a beteljesülésig vezet az út. A tetőtér gerendáiról golyókkal töltött hatalmas lycra zsákok lógnak, megnyúlva, mégis furcsa egyensúlyban, szinte légiesen. A fehér cseppfolyósnak tűnő képződmények szexualitása mégsem harsány vagy megbotránkoztató, nem ízléstelen vagy zavarbaejtő, hanem egyszerűen magától értetődő. Neto kommentárja szerint „ez egyszerűen a termékenységről, a szexualitásról, érintésről, csókról szól”2, s ezzel a hatásvadászattól mentes, finoman határozott szókimondással mindezt valóban el is mondja. RIVANE NEUENSCHWANDER és CAO GUIMARÃES öt perces némafilmje az Inventário das pequenas mortes (Kis halálok gyűjteménye, 2000) egy vándorló szappanbuborék meséje. Nem biztos, hogy egy buborék, hiszen amőbaként osztódik, átalakul, amint a pálmafás, felhős, borús tájban a szél ide-oda lökdösi. Aszerint, hogy ez az önmagába záruló, vándorló, átlátszó membrán mit mutat meg, vagy enged át magán, a felületén remegő képben, vagy rajta keresztül torzítva látjuk a világot. Eközben sérülékeny, kicsiny teste meg-megremeg, szétpukkad, majd újjáéled más formában. Kicsit mindig meghal, de olyan lírai az egész mese, hogy szinte észre sem vesszük ezt, csendes halála magától értetődik. A halált olyannak kell elfogadni amilyen, talán végleges, talán csak új kaput nyit, de mindenképpen természetes, mint Ernesto Netonál a szexualitás. A lecke tehát feladatott, az elfogadásra a nebuló egy életnyi szűkös időkeretet kap. RIVANE ÉS SÉRGIO NEUENSCHWANDER szerelmes levelezése (Love Lettering, 2002) szintén egy rövidfilm, melynek technikája a 2003-as Velencei Biennálén látható és most szintén a Thyssen-Bornemissza gyűjteménybe kerülő Globos (2003) véletlennel játszadozó elgondolására hasonlít. A filmen halacskák úszkálnak a rájuk kötözött cetlikkel, egy szerelmes levél egymásról gondosan leválasztott szavaival. A véletlenszerű összeolvasás során egy alternatív levelet kaphatunk, melyhez hangok is társulnak: emberi hangok keverednek, pezsgődurranással, állatok zümmögésével. Olyan az egész, mint egy vizuális-akusztikus szabadvers a szerelem mindenki által használt, kimondott vagy csak elgondolt szó- és fogalom-készletéből, amely mint egyfajta közös, tudatalatti élmény csak a megfelelő hívószavakra vár. A közösségben való gondolkodás Neuenschwander művészetének alapvető vonása, művei interaktivitásra szólítanak fel, de nem csupán egyszerű oda-visszacsatolásként, hanem sokkal tágabb értelemben. Az I Wish Your Wish (A te kívánságodat kívánom, 2003) című installációjában egy nagy virtuális közösség részévé válhatunk, ha kiveszünk a falba becsúsztatott szalagok közül egyet és a csuklónkra kötjük. A „kiinduló helyzet” szalagjain különféle kívánságok voltak olvashatóak, melyeket Rivane írt fel azután, hogy negyven embert kérdezett ki a vágyairól. A kiválasztott szalagot elvihetjük, a helyére pedig egy papírcetlire felírva a saját kívánságunkat tehetjük. A csuklónkon „viselt” kívánság valósággá válik, amint a szalagra kötött csomó szétbomlik, és a szalag leesik. Így hordozzuk, majd teljesítjük be valaki más kívánságát, vágyát. Remélhetjük, hogy valaki nekünk is megteszi ezt – ha vágyunk beteljesült tudjuk majd, hogy megtette –, s akkor egy pillanatra „lélekben” együtt leszünk, egymásra gondolunk. Így válunk másokkal – remélhetőleg sokakkal – egy közösséggé: miközben egymás vágyainak hordozóivá és felelőseivé válunk, magunkévá is tesszük azokat. SANDRA RAMOS szerint a virtuális térben való találkozás nem csak azonos időben létezők között lehetséges. A The Uncertain Road (Bizonytalan út, 2004) egy elsötétített, hullámos padlójú szoba, melyben a plafonról lógó hengerekben videofilmek futnak. A filmek gyorsan villódzó képek, a mennyről és a pokolról összevágott rajzok és feliratok sorozatai a spanyol történelem különböző korszakaiból. A sötét szobában botladozva, a hengerekbe nézve és villogó filmektől elvakulva rövid idő után úgy érezzük, forog velünk a szoba, szédülünk. A múltba, mint sötét kútba nézés illúziója tökéletes, a képek ugyanakkor egy másfajta kapcsolatot – „hidat” – is képeznek: ember és természet, történelem és környezet válik egy egységgé. Deseos fluidos – képlékeny vágyak – a kiállítás címe, alcíme: Brazil és kubai művészek perspektívái valóság és fantázia között. Vágyak bizonytalan körvonalakkal, hiszen kérdés, hogy meddig reálisak, és honnantól irreálisak; pontosabban: vajon a vágyak irreálisak, vagy inkább a világ az, melyben irreálisnak tűnhetnek. Álmokat láthatunk egy világról, ahol közösség van, szerelem és halál magától értetődik, ahol a téglákból kör alakú fal építhető (IRAN DA ESPÍRITO SANTO: Sem título /Cím nélkül/, 2000), vagy ahol a repülőgépanyahajót nem a tenger „hordozza”, hanem az hordozza a tengert (LOS CARPINTEROS: Portaviones, 2005). Az álmok helyett, az álmok – utópiák – valósággal érintkező, változékony partvonalú határvidékei felől is közelíthetünk a művekhez: kereshetjük bennük Michel Foucaul „más tereit”, heterotópiáit. Ramos sötét szobája a történelem tere, Neuenschwander szobája a kívánságfallal egy virtuális közösség tere, Neto tetőtere a szexualitás kézzel fogható tere, és a Los Carpinteros hajója is Foucault szavait juttathatja eszünkbe:„a hajó egy úszó térdarab, egy hely nélküli hely”3. Lehet, hogy ez a művek szellemi rokonsága, de lehet, hogy csupán vágyódás a valóság képlékenyebb volta iránt. Ami összekapcsolja e műveket, az egyben el is választja őket: valóság és fantázia között mozognak, de viszonyuk hozzájuk más és más. Útjaik párhuzamosak, egymást csak a fantázia terepén keresztezhetik, de ahogy a szintén latin-amerikai és szintén a fantázia terepén otthonosan mozgó író mondja „előbb-utóbb a valóság igazságot fog szolgáltatni a képzeletnek”4. Előbb vagy utóbb pedig az is kiderül, hogy a Thyssen-Bornemissza Art Contemporary számára érték marad-e a dél-amerikai művészet e kicsiny szelete. Kétségkívül elgondolkodtató és irigylésre méltó a tárlat, mely a kortárs művészet tudatos és átgondolt gyűjtésének meggyőző lenyomata. Azon túl, hogy határozott ízlést mutat, a gyűjtő nem kockáztatott sokat, hiszen nem az ismeretlenből éppen felbukkant művészekről van szó, hanem a nemzetközi terepen már megmérettetett, a kritika által már kanonizált művekről. S bár ezzel anyagilag talán rosszabbul jár, egyben mérsékli a gyűjtési kockázatot, ami nem elhanyagolható annak, aki a jövő művészettörténetébe szeretné beírni a nevét. Ezt a kockázatot egyszer talán egy hazai gyűjtő is felvállalja, vagy addig várhatunk az ilyen kiállításokra, amíg a Thyssen-Bornemissza Art Contemporary megnyitja budapesti kiállítóhelyét is. A Los Carpinteros (Ácsok) 1991 óta együtt dolgozó trió, tagjai Alexandre Arrechea, Marco Castillo és Dagoberto Rodríguez. 2 www.tba21.org 3 Michel Foucault: Más terekről (1967), fordította: Erhardt Miklós http://www.exindex.hu/print.php?l=hu&t=nemtema&tf=mas_terekrol.html 4 Gabriel Garcia Marquez, http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/amidrama/marquez.htm	Marco Castillo, Dagoberto Rodríguez Portaviones, 2005, T-B A21 Collection fotó: Eduardo Ortega Marco Castillo, Dagoberto Rodríguez Portaviones, 2005, T-B A21 Collection fotó: Eduardo Ortega
Rivane Neuenschwander Globos, 2003, T-B A21 Collection • fotó: Michael Strasser

IRAN DO ESPÍRITO SANTO, LOS CARPINTEROS, ERNESTO NETO, RIVANE NEUENSCHWANDER és SANDRA RAMOS – a századvég és századelő jól csengő nevei a kortárs művészetben. Hiába Dél-Amerika divatba jött; hasonlóan a néhány évtizeddel korábbi irodalmi áttöréshez most a képzőművészet gazdagodik tucatnyi, távoli tájak ízét hordozó és nehezen kiejthető névvel. A „felfedezést” követő kezdeti rácsodálkozás után lassan eljött az ideje annak is, hogy műveik, miután bejárták a világ kiállítóhelyeit és nemzetközi seregszemléit, elfoglalják helyüket valamely gyűjteményben. Így válnak a jelen után a múlt művészetének reprezentánsaivá: a jó szemű gyűjtők most vethetik meg a 21.századi latin-amerikai szekciójuk alapjait, mellyel a későbbiekben, garantálhatják maguknak a helyet az unokáink által szerkesztendő, A 21. század művészete című, remélhetőleg nagy sikerű alapműben. FRANCESCA VON HABSBURG származása okán már megszokhatta nevének látványát a művészettörténeti tankönyvekben, így – nomen est omen – maga is történelmi távlatokban gondolkodva a családi képzőművészeti gyűjtemény kortárs művekkel való gazdagítására vállalkozott. A Thyssen-Bornemissza Art Contemporary alapító-vezetőjeként három kiállítóhelyen – Port Antonio (Jamaika), Dubrovnik, Bécs – mutat be metszeteket mindabból, ami a jelen művészetéből számára fontos és nyilván kedves, s ezekből válogatva építi a családi kollekciót. Ahova most éppen Brazília és Kuba fent említett művészei vonulnak be, amint annak irigykedő szemtanúi lehetünk a bécsi székhely Deseos fluidos című tárlatán.

Négy művész és egy háromtagú művészcsoport Dél-Amerikából. Különböző utak, szemünk mégis az azonosságokat keresi, hiszen egy generáció, egy térség; csupa közös nevező, mely alapján – figyelmen kívül hagyva a nyelvi, és az ebből is következő kulturális eltéréseket – olyan kényelmes lenne besétálni annak a magyarázatnak a csapdájába, amit a közös kiállítás nyújt. De ha már így együtt vannak, nézzük őket külön.
A valójában kicsiny galériához vezető lépcsőt megmászva egy óriási babzsákpuffokkal berendezett szobába jutunk, úgy látszik ennek is divatja van. Továbbhaladnánk, de valami furcsa érzés kezd eluralkodni rajtunk. Ezek a puffok néznek! Komolyan. Nincs szemük vagy arcuk, de mégis. Beleülnénk, de valami visszatart, mégsem ülhetünk valakire rá vagy csak úgy bele, vagy mégis? ERNESTO NETO babzsák figuráinak furcsa formái csak lassan válnak igazán láthatóvá, hasonlóan azokhoz a képekhez, amiket sokáig kell nézni ahhoz, hogy a bennük rejlő formát felismerjük. A Humanóides (2001) szobrok fokozatosan férfiként és nőként „kezdenek viselkedni”: hívogatnak, lépjünk, kerüljünk velük valamiféle kapcsolatba. A kezdeti feszengés után a puffok lágysága, melegsége egy emberi érintés lehetséges intimitását idézik fel, s nyomunkat úgy hagyjuk bennük, mint ahogy egy valós érintés után egy emberben hagynánk: minden újabb érintés után egyre halványabban. Ernesto Neto érzéki játéka a padláson folytatódik, s mintha csak egy valós szexuális aktus zajlana, az érintéstől a beteljesülésig vezet az út. A tetőtér gerendáiról golyókkal töltött hatalmas lycra zsákok lógnak, megnyúlva, mégis furcsa egyensúlyban, szinte légiesen. A fehér cseppfolyósnak tűnő képződmények szexualitása mégsem harsány vagy megbotránkoztató, nem ízléstelen vagy zavarbaejtő, hanem egyszerűen magától értetődő. Neto kommentárja szerint „ez egyszerűen a termékenységről, a szexualitásról, érintésről, csókról szól”2, s ezzel a hatásvadászattól mentes, finoman határozott szókimondással mindezt valóban el is mondja.
RIVANE NEUENSCHWANDER és CAO GUIMARÃES öt perces némafilmje az Inventário das pequenas mortes (Kis halálok gyűjteménye, 2000) egy vándorló szappanbuborék meséje. Nem biztos, hogy egy buborék, hiszen amőbaként osztódik, átalakul, amint a pálmafás, felhős, borús tájban a szél ide-oda lökdösi. Aszerint, hogy ez az önmagába záruló, vándorló, átlátszó membrán mit mutat meg, vagy enged át magán, a felületén remegő képben, vagy rajta keresztül torzítva látjuk a világot. Eközben sérülékeny, kicsiny teste meg-megremeg, szétpukkad, majd újjáéled más formában. Kicsit mindig meghal, de olyan lírai az egész mese, hogy szinte észre sem vesszük ezt, csendes halála magától értetődik. A halált olyannak kell elfogadni amilyen, talán végleges, talán csak új kaput nyit, de mindenképpen természetes, mint Ernesto Netonál a szexualitás. A lecke tehát feladatott, az elfogadásra a nebuló egy életnyi szűkös időkeretet kap. RIVANE ÉS SÉRGIO NEUENSCHWANDER szerelmes levelezése (Love Lettering, 2002) szintén egy rövidfilm, melynek technikája a 2003-as Velencei Biennálén látható és most szintén a Thyssen-Bornemissza gyűjteménybe kerülő Globos (2003) véletlennel játszadozó elgondolására hasonlít. A filmen halacskák úszkálnak a rájuk kötözött cetlikkel, egy szerelmes levél egymásról gondosan leválasztott szavaival. A véletlenszerű összeolvasás során egy alternatív levelet kaphatunk, melyhez hangok is társulnak: emberi hangok keverednek, pezsgődurranással, állatok zümmögésével. Olyan az egész, mint egy vizuális-akusztikus szabadvers a szerelem mindenki által használt, kimondott vagy csak elgondolt szó- és fogalom-készletéből, amely mint egyfajta közös, tudatalatti élmény csak a megfelelő hívószavakra vár. A közösségben való gondolkodás Neuenschwander művészetének alapvető vonása, művei interaktivitásra szólítanak fel, de nem csupán egyszerű oda-visszacsatolásként, hanem sokkal tágabb értelemben. Az I Wish Your Wish (A te kívánságodat kívánom, 2003) című installációjában egy nagy virtuális közösség részévé válhatunk, ha kiveszünk a falba becsúsztatott szalagok közül egyet és a csuklónkra kötjük. A „kiinduló helyzet” szalagjain különféle kívánságok voltak olvashatóak, melyeket Rivane írt fel azután, hogy negyven embert kérdezett ki a vágyairól. A kiválasztott szalagot elvihetjük, a helyére pedig egy papírcetlire felírva a saját kívánságunkat tehetjük. A csuklónkon „viselt” kívánság valósággá válik, amint a szalagra kötött csomó szétbomlik, és a szalag leesik. Így hordozzuk, majd teljesítjük be valaki más kívánságát, vágyát. Remélhetjük, hogy valaki nekünk is megteszi ezt – ha vágyunk beteljesült tudjuk majd, hogy megtette –, s akkor egy pillanatra „lélekben” együtt leszünk, egymásra gondolunk. Így válunk másokkal – remélhetőleg sokakkal – egy közösséggé: miközben egymás vágyainak hordozóivá és felelőseivé válunk, magunkévá is tesszük azokat.
SANDRA RAMOS szerint a virtuális térben való találkozás nem csak azonos időben létezők között lehetséges. A The Uncertain Road (Bizonytalan út, 2004) egy elsötétített, hullámos padlójú szoba, melyben a plafonról lógó hengerekben videofilmek futnak. A filmek gyorsan villódzó képek, a mennyről és a pokolról összevágott rajzok és feliratok sorozatai a spanyol történelem különböző korszakaiból. A sötét szobában botladozva, a hengerekbe nézve és villogó filmektől elvakulva rövid idő után úgy érezzük, forog velünk a szoba, szédülünk. A múltba, mint sötét kútba nézés illúziója tökéletes, a képek ugyanakkor egy másfajta kapcsolatot – „hidat” – is képeznek: ember és természet, történelem és környezet válik egy egységgé.

Deseos fluidos – képlékeny vágyak – a kiállítás címe, alcíme: Brazil és kubai művészek perspektívái valóság és fantázia között. Vágyak bizonytalan körvonalakkal, hiszen kérdés, hogy meddig reálisak, és honnantól irreálisak; pontosabban: vajon a vágyak irreálisak, vagy inkább a világ az, melyben irreálisnak tűnhetnek. Álmokat láthatunk egy világról, ahol közösség van, szerelem és halál magától értetődik, ahol a téglákból kör alakú fal építhető (IRAN DA ESPÍRITO SANTO: Sem título /Cím nélkül/, 2000), vagy ahol a repülőgépanyahajót nem a tenger „hordozza”, hanem az hordozza a tengert (LOS CARPINTEROS: Portaviones, 2005). Az álmok helyett, az álmok – utópiák – valósággal érintkező, változékony partvonalú határvidékei felől is közelíthetünk a művekhez: kereshetjük bennük Michel Foucaul „más tereit”, heterotópiáit. Ramos sötét szobája a történelem tere, Neuenschwander szobája a kívánságfallal egy virtuális közösség tere, Neto tetőtere a szexualitás kézzel fogható tere, és a Los Carpinteros hajója is Foucault szavait juttathatja eszünkbe:„a hajó egy úszó térdarab, egy hely nélküli hely”3. Lehet, hogy ez a művek szellemi rokonsága, de lehet, hogy csupán vágyódás a valóság képlékenyebb volta iránt. Ami összekapcsolja e műveket, az egyben el is választja őket: valóság és fantázia között mozognak, de viszonyuk hozzájuk más és más. Útjaik párhuzamosak, egymást csak a fantázia terepén keresztezhetik, de ahogy a szintén latin-amerikai és szintén a fantázia terepén otthonosan mozgó író mondja „előbb-utóbb a valóság igazságot fog szolgáltatni a képzeletnek”4.
Előbb vagy utóbb pedig az is kiderül, hogy a Thyssen-Bornemissza Art Contemporary számára érték marad-e a dél-amerikai művészet e kicsiny szelete. Kétségkívül elgondolkodtató és irigylésre méltó a tárlat, mely a kortárs művészet tudatos és átgondolt gyűjtésének meggyőző lenyomata. Azon túl, hogy határozott ízlést mutat, a gyűjtő nem kockáztatott sokat, hiszen nem az ismeretlenből éppen felbukkant művészekről van szó, hanem a nemzetközi terepen már megmérettetett, a kritika által már kanonizált művekről. S bár ezzel anyagilag talán rosszabbul jár, egyben mérsékli a gyűjtési kockázatot, ami nem elhanyagolható annak, aki a jövő művészettörténetébe szeretné beírni a nevét. Ezt a kockázatot egyszer talán egy hazai gyűjtő is felvállalja, vagy addig várhatunk az ilyen kiállításokra, amíg a Thyssen-Bornemissza Art Contemporary megnyitja budapesti kiállítóhelyét is.

A Los Carpinteros (Ácsok) 1991 óta együtt dolgozó trió, tagjai Alexandre Arrechea, Marco Castillo és Dagoberto Rodríguez.
2 www.tba21.org
3 Michel Foucault: Más terekről (1967), fordította: Erhardt Miklós http://www.exindex.hu/print.php?l=hu&t=nemtema&tf=mas_terekrol.html
4 Gabriel Garcia Marquez, http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/amidrama/marquez.htm