Forián Szabó Noémi - Április 4-rõl szóljon az ének

2006. április 4-én délután a budapesti Képzőművészeti Egyetem Epreskertjének Parthenon–Fríz termében Halász András akció-installációját láthattuk. Akciót, mert a kiállítás alig egy óráig volt nyitva és a művész előadása kísérte, installációt, mert a térben három festmény és négy tárgy együttese képezte a „pillanatnyi” műalkotást. A festmények közül kettő a falon volt; az egyiken összehajtogatott kék gyapjúpokróc látható, a másikon egy mosógép szemből megfestve. A harmadik festmény a falhoz támasztva állt, a kép egy rajzbakra rádobott farmernadrág portréja. A teremben elhelyezett tárgyak ready madek, de a festmények modelljei is: egy padlóra fektetett fémlemez, a fal mellett egy mosógép, egy földre terített kék gyapjúpokróc, és egy rajzbak. A tárgyak és a képek anyaga, anyagszerűsége, színe és jelentése ritmikusan, egymásnak „átlósan” felelgetve-megfelelve alakították az installáció közegét. Az akcióra nem készült meghívó. Halász személyesen hívott fel, hangsúlyozva az időpontot: a kiállítás április 4-én, „felszabadulásunk ünnepén” lesz. Előadásából megtudhattuk, hogy festészeti problémaként elsősorban az anyagszerűség foglalkoztatja, de mint minden műnek, az installációt alkotó daraboknak is van személyes történetük. Ezek a történetek az USA-ban eltöltött évtizedekből származnak: a farmernadrág az első telepesekre, a gyapjúpokróc az indiánokra utal. A jeans, a telepesek „népviselete”, világdivattá vált, az indiánoknak jó szándékkal segítségül vitt takarók halálos kórt (bárányhimlőt) terjesztetve kipusztították a hegyekben lakó törzseket. Halász azt is elmesélte, hogy egy sivatagi utazása során annyira fázott, hogy átélte azt, amikor az embernek semmi másra, csak egy pokrócra van szüksége. A mosógéphez, a fémlaphoz, és a rajzbakhoz nem kaptunk magyarázatot. Halásztól tudom azonban, hogy idén tett szert először életében saját mosógépre, de már korábban is olvashattuk, hogy a mosógép alapvetően meghatározta festészetének körülményeit. A New York-i 31. utcában bérelt műterméről írta: „… Egy spanyol művészpár és Suzanne bérelte a hátsó részt, a nagyobb utcai frontot pedig én. Ablakom olyan közel volt az utcához, hogy gyakorlatilag a dühöngő forgalom része voltam. Suzanne, aki másik házban lakott, a saját részét mosógép üzemeltetésére használta, amit kölcsönadott szomszédainak, így a mosógép zúgása összeadódott az autók tülkölésével, így végképp megszűnt a kint és bent.” (Balkon, 1995, 10-11. 18.). A „kint és a bent” a Fríz-teremben is megszűnt. A terembe beszűrődő fény és a falon látható, kék pokrócot ábrázoló festmény tükröződése következtében a padlóra fektetett fémlapon, a mosógép síkba kiterített „anyagán”, olyan sárgás-lilás fények villództak, mint amilyenek a mosógépet ábrázoló képen a mosógép átlátszó ajtaját „festik”. A sokat mosott pokróc színe mattul, ahogy a festményen is – megvilágítás hiányában – láthattuk: a képen a szürke térben megjelenő összehajtogatott takaró megőrizte a padlóra terített modell puhaságát, színének élénkségéből azonban vesztett. Ezzel szemben az egyszínű kék farmernadrág megfestett felületét tág paletta gazdagítja. A teremben elhelyezett tárgyak és a képek a festői minőségek természetét és magát a festőlétet „installálták”. A kiterített fémlap és a pokróc a megfestett illúzió (absztrakció) kézzelfogható absztrakciója (szemléltető eszköze) is, így az installáció: nyitás. Nemcsak festészeti, hanem filozófiai, politikai és pedagógiai értékű is. Iskolában, egy olyan tanár munkájaként, aki 1975-76-ban ugyanebben az intézményben diákmozgalmi vezetőként a Képzőművészeti Főiskola megreformálásért, átalakításáért küzdött. Így, „felszabadulásunk ünnepén”, a terem szélén elhelyezett rajzbak, és a falhoz támasztott festmény egyaránt képviselte a festészetet megalapozó rajztanítás, és az „első telepesként” fellépő mozgalmár jelenlétének érvényességét. Halásznak az előadását befejező utolsó mondata igazi „mozgalmi jelszóként” diákjaihoz szólt: „Csináljatok jobbat, ha tudtok!”. Egy mosógép megmenthette volna az indiánokat. Akár a ruha (a pénz) teszi az embert, akár nem, tudjuk, mit lehet tisztára mosni, és mit összemosni. „Felszabadulásunk ünnepe” lassan kimosódik tudatunkból. Halász valamikor a 80-as évek elején írta egy levelében Birkás Ákosnak: „Ami érvényesül, szerintem megfogalmazhatatlanabb fedezettel rendelkezik, mint a moralitás. Maga az érvényesülés az igazi kérdés, miért pont ez a tárgy, vagy ez a szituáció válik művészeti ténnyé.” 2003-ban, a st.art Galériában rendezett kiállítása* kapcsán pedig egyik beszélgetésünkön azt mondta: „Olyan képet festeni, amelyen az ábrázolt tárgy „személytelen”, azért, mert majdnem mindenkinek van egy ilyen, vagy egy hasonló.” Egy pokróc, egy mosógép, egy farmernadrág…. A személytelen tárgyak festett képét az anyagszerűség illúzióján át kisajátítjuk, átlelkesítjük, megszemélyesítjük. De ahogy szemünkkel letapogatjuk a pokróc puhaságát, a mosógép fémességét, az ajtaján áttűnő és visszatükröződő kint és bent színeit, az összekent, festékes farmer gyűrődéseit… belépünk abba a homogén szürkés térbe is, ami a tárgyakat körülveszi. Ez a tér nem azért valós, mert a festményeken „szellő söpört végig, vagy harmat permetezte”, ahogy Didrot látta Chardin virágcsendéletén. Halász képein az olajfesték sivár világába érkezünk, az üresség pedig lecsendesít. Olyan, a „moralitásnál megfogalmazhatatlanabb fedezettel rendelkező” csend lesz, hogy aki egy Halász–csendéletbe egyszer már elmerült, visszavágyik a kimondhatatlan, körülírhatatlan semmibe. De ugyanezek a képek és tárgyak 2006. április 4-én az akció-installáció szereplőiként esztétikai és morális erőtereket alkotva, dalolva elérték, hogy a közönség meghallja, „Indulj az útra!” De, „vissza ne nézz” helyett: LÁSS! Mert vannak idők (mindenidők), amikor a legtöbb, amit tehet, és amit tenni kell, hogy egy pillanatra festő és mozgalmár lesz: azaz művész. Halász András 1975–79 között Magyarországon elsősorban akciókat hajtott végre és fotogramokat készített. 1979-től az USA-ban, 2003-tól 2005-ig Belgiumban élt. A 80-as évek elejétől fest, festészeti korszakaiban közös a konceptuális magatartás és a kolorista festészeti hagyomány követése. (ld. monográfiáját; Simon Zsuzsa: Halász András, Bp. Műcsarnok, 1997.). Az utolsó tíz évben festészetében új korszak kezdődött. Festményei többnyire monokróm hatású csendéletek, tárgyportrék; a vásznakon homogén térben egy-egy tárgy képe látható. 2005. őszétől a budapesti Képzőművészeti Egyetem festőtanára. * Festői látásmód – Halász András kiállítása. st.art galéria, Budapest, 2003. január 6 – február 6.
Halász András Akció-installáció, 2006. április 4. • Fotók: Forián Szabó Noémi

2006. április 4-én délután a budapesti Képzőművészeti Egyetem Epreskertjének Parthenon–Fríz termében Halász András akció-installációját láthattuk. Akciót, mert a kiállítás alig egy óráig volt nyitva és a művész előadása kísérte, installációt, mert a térben három festmény és négy tárgy együttese képezte a „pillanatnyi” műalkotást.
A festmények közül kettő a falon volt; az egyiken összehajtogatott kék gyapjúpokróc látható, a másikon egy mosógép szemből megfestve. A harmadik festmény a falhoz támasztva állt, a kép egy rajzbakra rádobott farmernadrág portréja. A teremben elhelyezett tárgyak ready madek, de a festmények modelljei is: egy padlóra fektetett fémlemez, a fal mellett egy mosógép, egy földre terített kék gyapjúpokróc, és egy rajzbak. A tárgyak és a képek anyaga, anyagszerűsége, színe és jelentése ritmikusan, egymásnak „átlósan” felelgetve-megfelelve alakították az installáció közegét. Az akcióra nem készült meghívó. Halász személyesen hívott fel, hangsúlyozva az időpontot: a kiállítás április 4-én, „felszabadulásunk ünnepén” lesz.
Előadásából megtudhattuk, hogy festészeti problémaként elsősorban az anyagszerűség foglalkoztatja, de mint minden műnek, az installációt alkotó daraboknak is van személyes történetük. Ezek a történetek az USA-ban eltöltött évtizedekből származnak: a farmernadrág az első telepesekre, a gyapjúpokróc az indiánokra utal. A jeans, a telepesek „népviselete”, világdivattá vált, az indiánoknak jó szándékkal segítségül vitt takarók halálos kórt (bárányhimlőt) terjesztetve kipusztították a hegyekben lakó törzseket. Halász azt is elmesélte, hogy egy sivatagi utazása során annyira fázott, hogy átélte azt, amikor az embernek semmi másra, csak egy pokrócra van szüksége.
A mosógéphez, a fémlaphoz, és a rajzbakhoz nem kaptunk magyarázatot. Halásztól tudom azonban, hogy idén tett szert először életében saját mosógépre, de már korábban is olvashattuk, hogy a mosógép alapvetően meghatározta festészetének körülményeit. A New York-i 31. utcában bérelt műterméről írta: „… Egy spanyol művészpár és Suzanne bérelte a hátsó részt, a nagyobb utcai frontot pedig én. Ablakom olyan közel volt az utcához, hogy gyakorlatilag a dühöngő forgalom része voltam. Suzanne, aki másik házban lakott, a saját részét mosógép üzemeltetésére használta, amit kölcsönadott szomszédainak, így a mosógép zúgása összeadódott az autók tülkölésével, így végképp megszűnt a kint és bent.” (Balkon, 1995, 10-11. 18.).
A „kint és a bent” a Fríz-teremben is megszűnt. A terembe beszűrődő fény és a falon látható, kék pokrócot ábrázoló festmény tükröződése következtében a padlóra fektetett fémlapon, a mosógép síkba kiterített „anyagán”, olyan sárgás-lilás fények villództak, mint amilyenek a mosógépet ábrázoló képen a mosógép átlátszó ajtaját „festik”. A sokat mosott pokróc színe mattul, ahogy a festményen is – megvilágítás hiányában – láthattuk: a képen a szürke térben megjelenő összehajtogatott takaró megőrizte a padlóra terített modell puhaságát, színének élénkségéből azonban vesztett. Ezzel szemben az egyszínű kék farmernadrág megfestett felületét tág paletta gazdagítja.
A teremben elhelyezett tárgyak és a képek a festői minőségek természetét és magát a festőlétet „installálták”. A kiterített fémlap és a pokróc a megfestett illúzió (absztrakció) kézzelfogható absztrakciója (szemléltető eszköze) is, így az installáció: nyitás. Nemcsak festészeti, hanem filozófiai, politikai és pedagógiai értékű is. Iskolában, egy olyan tanár munkájaként, aki 1975-76-ban ugyanebben az intézményben diákmozgalmi vezetőként a Képzőművészeti Főiskola megreformálásért, átalakításáért küzdött. Így, „felszabadulásunk ünnepén”, a terem szélén elhelyezett rajzbak, és a falhoz támasztott festmény egyaránt képviselte a festészetet megalapozó rajztanítás, és az „első telepesként” fellépő mozgalmár jelenlétének érvényességét. Halásznak az előadását befejező utolsó mondata igazi „mozgalmi jelszóként” diákjaihoz szólt: „Csináljatok jobbat, ha tudtok!”.
Egy mosógép megmenthette volna az indiánokat. Akár a ruha (a pénz) teszi az embert, akár nem, tudjuk, mit lehet tisztára mosni, és mit összemosni. „Felszabadulásunk ünnepe” lassan kimosódik tudatunkból.
Halász valamikor a 80-as évek elején írta egy levelében Birkás Ákosnak: „Ami érvényesül, szerintem megfogalmazhatatlanabb fedezettel rendelkezik, mint a moralitás. Maga az érvényesülés az igazi kérdés, miért pont ez a tárgy, vagy ez a szituáció válik művészeti ténnyé.” 2003-ban, a st.art Galériában rendezett kiállítása* kapcsán pedig egyik beszélgetésünkön azt mondta: „Olyan képet festeni, amelyen az ábrázolt tárgy „személytelen”, azért, mert majdnem mindenkinek van egy ilyen, vagy egy hasonló.” Egy pokróc, egy mosógép, egy farmernadrág….
A személytelen tárgyak festett képét az anyagszerűség illúzióján át kisajátítjuk, átlelkesítjük, megszemélyesítjük. De ahogy szemünkkel letapogatjuk a pokróc puhaságát, a mosógép fémességét, az ajtaján áttűnő és visszatükröződő kint és bent színeit, az összekent, festékes farmer gyűrődéseit… belépünk abba a homogén szürkés térbe is, ami a tárgyakat körülveszi. Ez a tér nem azért valós, mert a festményeken „szellő söpört végig, vagy harmat permetezte”, ahogy Didrot látta Chardin virágcsendéletén. Halász képein az olajfesték sivár világába érkezünk, az üresség pedig lecsendesít. Olyan, a „moralitásnál megfogalmazhatatlanabb fedezettel rendelkező” csend lesz, hogy aki egy Halász–csendéletbe egyszer már elmerült, visszavágyik a kimondhatatlan, körülírhatatlan semmibe.
De ugyanezek a képek és tárgyak 2006. április 4-én az akció-installáció szereplőiként esztétikai és morális erőtereket alkotva, dalolva elérték, hogy a közönség meghallja, „Indulj az útra!” De, „vissza ne nézz” helyett: LÁSS! Mert vannak idők (mindenidők), amikor a legtöbb, amit tehet, és amit tenni kell, hogy egy pillanatra festő és mozgalmár lesz: azaz művész.

Halász András 1975–79 között Magyarországon elsősorban akciókat hajtott végre és fotogramokat készített. 1979-től az USA-ban, 2003-tól 2005-ig Belgiumban élt. A 80-as évek elejétől fest, festészeti korszakaiban közös a konceptuális magatartás és a kolorista festészeti hagyomány követése. (ld. monográfiáját; Simon Zsuzsa: Halász András, Bp. Műcsarnok, 1997.). Az utolsó tíz évben festészetében új korszak kezdődött. Festményei többnyire monokróm hatású csendéletek, tárgyportrék; a vásznakon homogén térben egy-egy tárgy képe látható. 2005. őszétől a budapesti Képzőművészeti Egyetem festőtanára.

*
Festői látásmód – Halász András kiállítása. st.art galéria, Budapest, 2003. január 6 – február 6.