Iványi Bianca - A természet diszkrét bája

Örökzöld vagy lombhullató – e költői, narratívát sejtető cím mögött Cseke Szilárd legfrissebb erdő-képei hívogattak kora tavaszi virtuális természetjárásra. A címadás azonban megtévesztő, mert Cseke sokat változott az elmúlt évek során; az elbeszélés helyett, mellett mindinkább a puszta festői kifejezés, az önálló képi jelbeszéd érvényesül munkáiban. Korábban is törekedett arra, hogy egy-egy valósághű motívumot ne formálisan le-, illetve megfessen, hanem különféle festőtechnikai gesztusokkal fejezzen, bontakoztassa ki. A technikával, lényegében a látás, láttatás optikai törvényszerűségeivel való játékos kísérletezés mindig képei fő- vagy mellékszereplője volt. Most határozottan erre helyezi a hangsúlyt, és ezzel párhuzamosan, továbbfejlesztve egy sajátosan rá jellemző, komplex közelítésmódot, elmélyülni készül kizárólagossá váló témájának, a táj festői megjelenítésnek kimeríthetetlennek tűnő forrásaiban. A környező élettér iránti érdeklődése kortünet, nagyjából kortársaival egy időben lépett, váltott ezirányba, bár kezdetben inkább közvetlen környezetét, azok szereplőit és jeleneteit, majd 2002–2003 óta már kifejezetten a tájat ábrázolta. Leginkább a természeti környezet vonzza, de a hagyományos okokon – esztétikai-hangulati töltés, a képépítés lehetőségei (fakturálsi, atmoszférikus, szín- és fényhatások) – túl, az őt foglalkoztató gondolati-szellemi folyamatok kibontakoztatása, reprezentálása miatt megközelítése az új képek többségében már nem narratív, hanem primér módon festői, érzéki és konceptuális egyszerre. Kiindulópontja a látvány, pontosabban maga a kép, melyet többszörös csavarral tükröz vissza vagy – máshonnan nézve – vonatkoztat el. Figuralitás és absztrakció között ellensúlyoz a festészetében központivá váló paradigma, a „képi fordulat”; vagyis a képek látást, gondolkodást, kifejezést determináló hatalmának vizualizálása érdekében – ezt Hornyik Sándor aktuális írásában, korunk képi (és szöveges) reprezentációjának dialektikájáról szólva ki is fejti. A mai vizualitás igen összetett „optikai és mentális mechanizmusához” Cseke Szilárd a fotót – köztük számos saját felvétellel – csak kiindulásként használja, de új fejleményként akár klasszikus festmény (pl. Ferenczy Dombtetőn című képe) is lehet modellje, ám emellett a személyes élményanyag éppígy befolyásolja, inspirálja (visszaemlékezés, visszatérés a megjelenített „különös helyekre” – melyre egy korábbi képcíme is utal). Művészete úgy válik konceptuális tájfestészetté, hogy gondolatiságának kifejtése, kifejezése érdekében kifejlesztett eszköztára segítségével a végső, totális látványélményt alapelemeire, rétegeire bontja, majd mintegy fokról-fokra építi fel: a digitalizált, absztrahált, sematizált fotóalapra – mint kvázi informel alapra – változatos eljárásokkal felvitt, festett, felkent, folyatott-csurgatott olaj-, zománc- és lakkfesték, a vásznon visszakapart vagy a fatáblán visszacsiszolt felületek gesztusai izgalmas, mozgalmas, független festői faktúrát eredményeznek. Az absztrakciót, az elvonatkoztatást e fordulatos felületkezelő módszer mellett további kompozicionális megoldások: a különleges nézőpontok, perspektívák variálása, az elidegenítő képkivágások, a szerialitás (motívumok, képrészletek, komplett képek reprodukálása, „klónozása”), a nagyobb, összefüggő színfoltok (monokromitás igénye) segítik. A különféle technikák, festékfajták más-más hatást eredményeznek, az olaj ragyogó, vastag festékfoltjaitól az akril szárazabb, lazúrosabb pászmáiig, a zománc, lakk hűvösen fénymázos csillogásáig, keveredésük pedig egészen különleges képélményt kelt. A struktúra ugyan a „képi logika” mentén épül fel, a végeredmény mégis a felismerhető formákból kibontakozó, optikai és térhatásra építő, illuzionisztikus (ha nem is naturalisztikus) látványvilág, mozgalmas, felvillanó-csillanó fény- és színfoltokkal, hatásos fénytörésekkel, átszűrődésekkel. A festő itt visszatér a „remixelt” (Hornyik) valósághoz – a technikától térjünk tehát vissza mi is a látványhoz, hiszen Cseke Szilárd ugyan kísérletező, bölcselgető, cseppnyit incselkedő, de mindemellett hamisítatlan, vérbeli festő, aki a festészeti hagyományhoz való viszonyát különös módon határozza meg. Úgy vélem, köztes helyet foglal el e hagyománnyal ütköző vagy azt újraértelmező, a virtuális képi valóságra reflektáló, illetve a saját és klasszikus képeket felhasználó festészet között, jobban mondva kreatív módon ötvözi mindkét pólus számára érvényes sajátságait. Joggal, mert a jelenségeket uniformizáló és ütköztető közkeletű attitűddel szemben sok esetben a festői nézőpontok (progresszió-hagyomány, újraértelmezés-megőrzés, gondolatiság-képiség dominanciája stb.) jól összeférnek, összefüggenek egymással, a plurális piktúra jellegzetes megnyilvánulásaiként egymásba épülnek. Csekét is egyaránt foglalkoztatják klasszikus és aktuális festői, technikai problémák, témák, a természeti és technikai látvány, a művészeti és tágabb környezetre reflektáló, elméleti kérdések. Festményeinek síkszerű alapjai, dekoratív felületei a digitális, mediális képek hatását is őrzik, mégis egyediek, eredetiek, hagyományos értelemben is festőiek, látványelvűek. Illuzionizmusuk ugyanakkor ambivalens: megidézik ugyan a táj, a természet hangulatát, mégsem ábrázolják azt, mégsem azonosulnak vele teljesen. Személyes hangvételüket a festőkéz (gesztus) nyoma mellett a saját helyszínek, személyes terek kiválasztásától és reprodukálásától nyerik, e tény ugyanakkor a befogadó előtt nem ismert. A személyes jelleg egyébként felerősödni látszik most még úgy is, hogy a figura vagy annak helye is lekerült képeiről: a nézőpontok, arányok mégis emberi mérték szerint alakulnak, az (aktív) emberi jelenlétre utalnak – akár képen belül vagy a befogadó felől tekintve. Bár az arányok intimitása, az egészen szűk, közeli képkivágásoknak köszönhetően, sokszor a nagy képeken is megőrződik, a tájak, képek karaktere ugyanakkor számos esetben monumentális hatást is kelt. A festészeti előképek tekintetében Ferenczy már említett plein-air impresszionizmusát, de Mednyánszky panteisztikus szimbolizmusát is idézik, felelevenítik a 19. századi romantikus-heroikus tájvíziókat is. A természet mindenkori, derűs vagy zordon bája diszkréten átsejlik valamennyi rétegen: e rétegek, az ellentétek ütköztetéséből (valójában egymásba szelídítéséből) harmonikus, szinte idillikus frissesség, szokatlan derű árad. 1 A festő eddigi munkásságát két közelmúltban meg- jelent tanulmány foglalja össze, számos értelmezési pontot kínálva művészetéhez: Révész Emese: Különös hely. Cseke Szilárd festményeiről. Artmagazin, 2005/4; Muladi Brigitta: Antropomorf nyugágyak és klónozott erdők. Cseke Szilárd műveiről. Új Művészet, 2005/10. 2 Barbara Staffordra hivatkozva, aki szerint „a képel- mélet újragondolásához a digitális technológia forradalmán keresztül vezet az út, amely (ismét) előtérbe állította a képiség optikai és mentális mechanizmusainak összetettségét.” Hornyik Sándor: Technorealista ponyvaregény. Cseke Szilárd festményei. Építőművészet, 2006. március. 3 I. m. „A festmény egésze távolról digitalizált fotó hatását kelti, közelről azonban feltárul az „alap” összetettsége, a zöld foltok nem pixelekre esnek szét, hanem finom ecsetvonásokká szerveződnek. Ez a differencia összefügg látómechanizmusunk működésével is… (…) A végeredményben az az izgalmas, hogy egyszerre festői és hipermodern. A téma sablonossága abszolút másodlagossá válik, a technikai összetettség azonban kiválóan működik. A „vad befogadó” a képek fakturális bonyolultságát és optikai mechanizmusát (oda-vissza sétálok, szétesik – összeáll a kép, de mindezt a fejemben teszi meg) élvezheti, a tanultabb szem viszont Georges Seurat-tól és Ferenczy Károlytól Max Ernsten és Jackson Pollockon át Csernus Tiborig a festőművészet számtalan technikai trouvaille-ára ismerhet rá.” Mindenképpen hozzátenném Gerhard Richtert, akinek absztrakt képei nagy hatással vannak Csekére a felületképzés tekintetében: képein a richteri módra szervezett gesztusfelületet további rétegekkel dúsítja.	Cseke Szilárd Velünk egykorú fák, 2004, akril, lakk, vászon, 140×200 cm
Cseke Szilárd Erdő I., 2005, olaj, lakk, vászon 250200 cm Cseke Szilárd Ősz a hegyek felett, 2006, olaj, lakk, vászon, 10070 cm

Örökzöld vagy lombhullató – e költői, narratívát sejtető cím mögött Cseke
Szilárd legfrissebb erdő-képei hívogattak kora tavaszi virtuális természetjárásra. A címadás azonban megtévesztő, mert Cseke sokat változott az elmúlt évek során; az elbeszélés helyett, mellett mindinkább a puszta festői kifejezés, az önálló képi jelbeszéd érvényesül munkáiban. Korábban is törekedett arra, hogy egy-egy valósághű motívumot ne formálisan le-, illetve megfessen, hanem különféle festőtechnikai gesztusokkal fejezzen, bontakoztassa ki. A technikával, lényegében a látás, láttatás optikai törvényszerűségeivel való játékos kísérletezés mindig képei fő- vagy mellékszereplője volt. Most határozottan erre helyezi a hangsúlyt, és ezzel párhuzamosan, továbbfejlesztve egy sajátosan rá jellemző, komplex közelítésmódot, elmélyülni készül kizárólagossá váló témájának, a táj festői megjelenítésnek kimeríthetetlennek tűnő forrásaiban. A környező élettér iránti érdeklődése kortünet, nagyjából kortársaival egy időben lépett, váltott ezirányba, bár kezdetben inkább közvetlen környezetét, azok szereplőit és jeleneteit, majd 2002–2003 óta már kifejezetten a tájat ábrázolta. Leginkább a természeti környezet vonzza, de a hagyományos okokon – esztétikai-hangulati töltés, a képépítés lehetőségei (fakturálsi, atmoszférikus, szín- és fényhatások) – túl, az őt foglalkoztató gondolati-szellemi folyamatok kibontakoztatása, reprezentálása miatt megközelítése az új képek többségében már nem narratív, hanem primér módon festői, érzéki és konceptuális egyszerre.
Kiindulópontja a látvány, pontosabban maga a kép, melyet többszörös csavarral tükröz vissza vagy – máshonnan nézve – vonatkoztat el. Figuralitás és absztrakció között ellensúlyoz a festészetében központivá váló paradigma, a „képi fordulat”; vagyis a képek látást, gondolkodást, kifejezést determináló hatalmának vizualizálása érdekében – ezt Hornyik Sándor aktuális írásában, korunk képi (és szöveges) reprezentációjának dialektikájáról szólva ki is fejti.
A mai vizualitás igen összetett „optikai és mentális mechanizmusához” Cseke Szilárd a fotót – köztük számos saját felvétellel – csak kiindulásként használja, de új fejleményként akár klasszikus festmény (pl. Ferenczy Dombtetőn című képe) is lehet modellje, ám emellett a személyes élményanyag éppígy befolyásolja, inspirálja (visszaemlékezés, visszatérés a megjelenített „különös helyekre” – melyre egy korábbi képcíme is utal). Művészete úgy válik konceptuális tájfestészetté, hogy gondolatiságának kifejtése, kifejezése érdekében kifejlesztett eszköztára segítségével a végső, totális látványélményt alapelemeire, rétegeire bontja, majd mintegy fokról-fokra építi fel: a digitalizált, absztrahált, sematizált fotóalapra – mint kvázi informel alapra – változatos eljárásokkal felvitt, festett, felkent, folyatott-csurgatott olaj-, zománc- és lakkfesték, a vásznon visszakapart vagy a fatáblán visszacsiszolt felületek gesztusai izgalmas, mozgalmas, független festői faktúrát eredményeznek. Az absztrakciót, az elvonatkoztatást e fordulatos felületkezelő módszer mellett további kompozicionális megoldások: a különleges nézőpontok, perspektívák variálása, az elidegenítő képkivágások, a szerialitás (motívumok, képrészletek, komplett képek reprodukálása, „klónozása”), a nagyobb, összefüggő színfoltok (monokromitás igénye) segítik. A különféle technikák, festékfajták más-más hatást eredményeznek, az olaj ragyogó, vastag festékfoltjaitól az akril szárazabb, lazúrosabb pászmáiig, a zománc, lakk hűvösen fénymázos csillogásáig, keveredésük pedig egészen különleges képélményt kelt. A struktúra ugyan a „képi logika” mentén épül fel, a végeredmény mégis a felismerhető formákból kibontakozó, optikai és térhatásra építő, illuzionisztikus (ha nem is naturalisztikus) látványvilág, mozgalmas, felvillanó-csillanó fény- és színfoltokkal, hatásos fénytörésekkel, átszűrődésekkel. A festő itt visszatér a „remixelt” (Hornyik) valósághoz – a technikától térjünk tehát vissza mi is a látványhoz, hiszen Cseke Szilárd ugyan kísérletező, bölcselgető, cseppnyit incselkedő, de mindemellett hamisítatlan, vérbeli festő, aki a festészeti hagyományhoz való viszonyát különös módon határozza meg.
Úgy vélem, köztes helyet foglal el e hagyománnyal ütköző vagy azt újraértelmező, a virtuális képi valóságra reflektáló, illetve a saját és klasszikus képeket felhasználó festészet között, jobban mondva kreatív módon ötvözi mindkét pólus számára érvényes sajátságait. Joggal, mert a jelenségeket uniformizáló és ütköztető közkeletű attitűddel szemben sok esetben a festői nézőpontok (progresszió-hagyomány, újraértelmezés-megőrzés, gondolatiság-képiség dominanciája stb.) jól összeférnek, összefüggenek egymással, a plurális piktúra jellegzetes megnyilvánulásaiként egymásba épülnek. Csekét is egyaránt foglalkoztatják klasszikus és aktuális festői, technikai problémák, témák, a természeti és technikai látvány, a művészeti és tágabb környezetre reflektáló, elméleti kérdések. Festményeinek síkszerű alapjai, dekoratív felületei a digitális, mediális képek hatását is őrzik, mégis egyediek, eredetiek, hagyományos értelemben is festőiek, látványelvűek. Illuzionizmusuk ugyanakkor ambivalens: megidézik ugyan a táj, a természet hangulatát, mégsem ábrázolják azt, mégsem azonosulnak vele teljesen. Személyes hangvételüket a festőkéz (gesztus) nyoma mellett a saját helyszínek, személyes terek kiválasztásától és reprodukálásától nyerik, e tény ugyanakkor a befogadó előtt nem ismert. A személyes jelleg egyébként felerősödni látszik most még úgy is, hogy a figura vagy annak helye is lekerült képeiről: a nézőpontok, arányok mégis emberi mérték szerint alakulnak, az (aktív) emberi jelenlétre utalnak – akár képen belül vagy a befogadó felől tekintve.
Bár az arányok intimitása, az egészen szűk, közeli képkivágásoknak köszönhetően, sokszor a nagy képeken is megőrződik, a tájak, képek karaktere ugyanakkor számos esetben monumentális hatást is kelt. A festészeti előképek tekintetében Ferenczy már említett plein-air impresszionizmusát, de Mednyánszky panteisztikus szimbolizmusát is idézik, felelevenítik a 19. századi romantikus-heroikus tájvíziókat is. A természet mindenkori, derűs vagy zordon bája diszkréten átsejlik valamennyi rétegen: e rétegek, az ellentétek ütköztetéséből (valójában egymásba szelídítéséből) harmonikus, szinte idillikus frissesség, szokatlan derű árad.

1 A festő eddigi munkásságát két közelmúltban meg-
jelent tanulmány foglalja össze, számos értelmezési pontot kínálva művészetéhez: Révész Emese: Különös hely. Cseke Szilárd festményeiről. Artmagazin, 2005/4; Muladi Brigitta: Antropomorf nyugágyak és klónozott erdők. Cseke Szilárd műveiről. Új Művészet, 2005/10.
2 Barbara Staffordra hivatkozva, aki szerint „a képel-
mélet újragondolásához a digitális technológia forradalmán keresztül vezet az út, amely (ismét) előtérbe állította a képiség optikai és mentális mechanizmusainak összetettségét.” Hornyik Sándor: Technorealista ponyvaregény. Cseke Szilárd festményei. Építőművészet, 2006. március.
3 I. m. „A festmény egésze távolról digitalizált fotó
hatását kelti, közelről azonban feltárul az „alap” összetettsége, a zöld foltok nem pixelekre esnek szét, hanem finom ecsetvonásokká szerveződnek. Ez a differencia összefügg látómechanizmusunk működésével is… (…) A végeredményben az az izgalmas, hogy egyszerre festői és hipermodern. A téma sablonossága abszolút másodlagossá válik, a technikai összetettség azonban kiválóan működik. A „vad befogadó” a képek fakturális bonyolultságát és optikai mechanizmusát (oda-vissza sétálok, szétesik – összeáll a kép, de mindezt a fejemben teszi meg) élvezheti, a tanultabb szem viszont Georges Seurat-tól és Ferenczy Károlytól Max Ernsten és Jackson Pollockon át Csernus Tiborig a festőművészet számtalan technikai trouvaille-ára ismerhet rá.” Mindenképpen hozzátenném Gerhard Richtert, akinek absztrakt képei nagy hatással vannak Csekére a felületképzés tekintetében: képein a richteri módra szervezett gesztusfelületet további rétegekkel dúsítja.