Az utóbbi években rossz hírbe keveredtek az ehhez hasonló kiállítások. A művészek már nem lelkesednek azért, hogy nemzeti skatulyába dugják őket. Művészet Kínából vagy Afrikából, Lengyelországból vagy Litvániából – viszolyognak az efféle címkéktől. Jogos kívánságuk ehelyett, hogy egy nemzetközi művészközösség egyenrangú tagjaként érzékeljék őket. Nem kevés kritikus és teoretikus, de egyre több kurátor is mindinkább így látja ezt. Ezzel szemben felhozható, hogy például Németországban még mindig túl keveset tudunk az Európán kívüli világ művészeti tájairól, de arról is, ami keleti szomszédainknál zajlik. Nem szabad alábecsülnünk a közönség ez irányú kíváncsiságát. Ilyesfajta ország-szemléknek azonban csak akkor van értelmük, ha valamelyest átfogóak, s ennélfogva hangulatokra, életkörülményekre és termelési viszonyokra, valamint esztétikai áramlatokra következtethetünk belőlük. No és vállalniuk kell a tézisek kockázatát.
A Neuer Berliner Kunstverein Élére állított alföld című kiállítása azonban éppen ezt mulasztotta el. Mindössze hét művésszel és egy művészcsoporttal nem tudott, nem akart az aktuális magyar szcéna reprezentánsa lenni. Ehhez túl szűk volt a metszet, többet az NBK termei sem engedtek volna meg. Így tehát néhány olyan művészt mutattak be, akiket alapjában véve semmi más nem fűz össze, mint állampolgárságuk, s hogy legtöbbjük a hetvenes években született. Még egy azokból az értékcsökkent kiállításokból, amelyekről elégedetlenül távozik az ember, mert nem képesek szemléltetni belső összefüggésüket.
Benczúr Emese önkéntelenül is megadta a tárlat kvázi-vezérmotívumát. Paravánhoz hasonlatosan egy nagy buborékos fóliát feszített ki a térbe, amilyet műtárgyak szállításához használnak, s nagy piros betűkkel, angol szavakkal ezt írta rá: „Soha nem elég közel a dolgokhoz.” Bizony, a beavatatlan látogató itt csakugyan távol maradt a dolgoktól. A két kurátor, Páldi Lívia és Bencsik Barnabás katalógusszövegében ugyan igyekezett kimutatni a kortárs magyar művészet néhány „közös sajátosságát”: ilyen volna például a műtermek nyitása a köztér felé, az egyéni és kollektív identitások napirendre tűzése, a „közvetlen politikai vagy társadalmi állásfoglalások” kerülése, végül egy „lírai, költői” alapszín, amely valamennyi művön végigvonul.
László Gergely-Rákosi Péter
Tápióvidéki hagyományőrző tüzéregylet tagjai, 2006, lambda print, 85100 cm
Benczúr Emese
Sosem juthatSZ elég közel a dolgokhoz, 2002, pukkanós fólia, üvegfesték, változó mére
Ám e fellengzős és meglehetősen homályos megfogalmazások nem segítették hozzá a nézőt, hogy fölismerjen valami összetéveszthetetlent, valami „magyart”, ami a bemutatott művészeket összekötné. Létezik ilyesmi egyáltalán? Hasznot e kiállításból csak akkor meríthettünk, ha külön-külön vettük szemügyre az alkotókat. Németországban eddig – igazságtalanul – alig lehetett látni őket. Nekem mindenekelőtt Gerber Pál meghatóan abszurd rajzai maradtak emlékezetesek a maguk titokzatos kombinatorikájával. A gyengéden megrajzolt és leheletfinoman vízfestett, szűkszavú kompozíción egy férfi áll valahol a semmiben egy konzervdobozon, s úgy fülel egy keresztre, mintha az antenna volna a föld gyomrának mélyéből. Egy háztartási és barkácskellékekből komponált, különös csendéletet nyilak fúrnak át. Első látásra abszurdnak ható jelnyelv, amely hosszabb szemlélésre azonban mindenestül öntörvényű logikát bont ki. Ugyanez igaz Gerber kép-szöveg projekciójára, „A művész útjai”-ra, amely mélyenszántó humorral követi nyomon a művész alteregójának fiktív, egyszersmind nagyon is reál-szatirikus pályáját.
Mellettük László Gergely és Rákosi Péter furcsa fotográfiái ragadtak meg, amelyek egy vidéki régió hazafias történelemkultuszát veszik górcső alá, s a magyar szabadságharc korának tüzérségi egyenruháiban örökítik meg a falu lakóit. A modellek élőszobrokhoz hasonlatosan, mereven és megközelíthetetlenül, sztoikus ábrázattal állnak előttünk. A nagy portrék egy akció részei, amelyet László és Rákosi a Tápióság emlékezés-folklórjának szentelt; 1849-ben a szabadságharc egyik győztes csatáját vívták meg itt. Pusztán ezek azok az olyan művek, amelyek közvetlenül utalnak egyféle magyar „közérzetre”. Kár, hogy az akció kontextusát a kiállításon nem lehet látni, azt a katalógusba száműzték.
Inkább technikailag érdekesek Ősz Gábor fotográfiái. Ősz az Atlanti Fal bunkereit használja camera obscuraként, s a kémlelőréseken keresztül hosszan exponálva, nagy méretű fotópapírokra rögzíti a tájképeket. Elmosódott-ködös tájak jönnek így létre, amelyek elsősorban a befejezetlenség, tökéletlenség esztétikájából merítik vonzerejüket. Hasonló a helyzet Lóránt Anikó pszeudonaiv, piktogramszerű rajzaival, amelyeket kisgyermekével közösen készített, majd egy egész zsindelytetőt rakott ki velük. Izgalmasabb volt Esterházy Marcell sötét barlangja, amelyben minden érzék a mennyezeten elidegenítve megjelenített lepkeseregre irányult. Félig árnyjáték, félig csodalámpa – mindenestül elmerülhetünk a rovarok rövid teremtésciklusainak élményébe. Átjárja egymást az elemi természet és a mesterséges képmágia.
A körséta derűs befejezését kínálta a RandomRoutines csoport hevenyészve összetákolt kunyhójával és kísérleti filmjeinek nyers esztétikájával. Nem lepődnénk meg, ha kiderülne, hogy e művek mind Berlinben, New Yorkban vagy Párizsban keletkeztek. Olyan művészet ez, amelyben a regionalitás már nemigen játszik szerepet. Valószínűleg a tudatlanság jele, ha ezt egyáltalán megemlítem; hisz nem volt-e a magyar modern mindig is szervesen beágyazódva a nemzetközi történésbe? A berlini közönségnek 2002/03 telén ezt egyszerre négy kiállítás is demonstrálta: az expresszionista és háború előtti absztrakt művészetet, vagy Mattis-Teutsch Jánostól a 70-es évek nonkonformista „Iparterv”-nemzedékéig figyelve a fejleményeket, egyszer sem állja meg helyét a kelet-nyugat séma. Európai művészetként a magyar képzőművészet mindig is átlépte a határokat. Ma kérlelhetetlenül halad tovább Európa egységesülése és a kulturális globalizáció. Ezt az „Élére állított alföld” kiállításon sem lehet nem észrevennünk, a „nemzeti” ezt a magyar művésznemzedéket még annyira sem érdekli, mint internacionális szellemű elődeit. De van-e akkor még szükségünk egy ilyen kiállításra?
Fordította: Adamik Lajos
A kiállítást „Tiefebene hochkant – Aktuelle Kunst aus Ungarn” címmel mutatta be a Neuer Berliner Kunstverein (NBK).
Sebastian Preuss a Berliner Zeitung műkritikusa.
sep@snafu.de
Esterházy Marcell
Pillangó-hatás, 2006, videoinstalláció • fotó: Esterházy Marcell
Gerber Pál
A művész útja, 2005, diavetítés DVD-ről, részlet