Cserba Júlia - Hans Hartung, avagy a megfontolt lírai expresszionizmus

Hans Hartungot két okból is igen nagyra becsülik a franciák. Elsősorban mint a lírai absztrakció egyik vezető alakját festészetéért, másrészt a II. világháború alatti magatartásáért. Német létére a francia idegenlégió katonájaként részt vett a németek elleni harcokban, súlyosan meg is sebesült, egyik lábát amputálni kellett. Az iránta érzett szimpátiát csak fokozza az a tény, hogy a háború után, amikor már megtehette volna, akkor sem tért vissza Németországba, haláláig Franciaországban élt. Az angers-i Musée des Beaux-Arts és a Fondation Hans Hartung et Anna-Eva Bergman közösen rendezett kiállítása három részre tagolva, mintegy kétszáz alkotáson keresztül kíséri végig a francia festészet „fogadott fiának” több mint hat évtizedet átívelő művészi pályáját. Hartung Lipcsében született 1904-ben. 1915 és 1924 között Drezdában tanult, abban a városban, ahol akkoriban még mindig érezhető volt az 1913-ig ott működő német expresszionista mozgalom, a Die Brücke hatása, és amelynek múzeumaiban Rembrandt, Goya és Greco képeit tanulmányozhatta. Még gimnazista volt, amikor festeni kezdett. A kiállítás egyik része, amelynek kurátora Patrick Le Nouëne, az angers-i múzeum igazgatója, ennek a legkorábbi időszaknak az akvarelljeit tárja a közönség elé. Hartung hosszú éveken keresztül nem járult hozzá húszas évekből megmaradt alig hatvan akvarelljének bemutatásához, mivel nagyon féltette az anilinfestéket tartalmazó, fényre igen érzékeny műveket. (Emiatt a kiállító teremben csak akkor gyullad fel a fény, ha valaki oda belép.) Amikor pedig 1987-ben végre beleegyezett abba, hogy az antibes-i Picasso Múzeumban kiállítást rendezzenek belőlük, a képkeretezés során közülük huszonhárom eltűnt. Ezek a korai munkák azért különösen izgalmasak, mert egyrészt magukon viselik a német expresszionizmus jegyeit, másrészt már felfedezhető bennük a két évtizeddel később született festmények gyökerei. Maga Hartung említi önéletrajzában, hogy a drezdai években mennyire foglalkoztatták az expresszionisták, közülük is leginkább Emil Nolde munkái. Míg a Franz Marc-ihletésű Cheval rouge központi figurája, a vörös ló még határozottan rajzolódik ki a színes háttérből, a noldei színvilágból merítő foltok is valódi tájképekké rendeződnek, és a Keresztrefeszítés címadó témája is jól körülhatárolt formában jelenik meg, addig az 1920 és 1922 között készült akvarellek nagyobbik részén a kiinduló motívumok foltokká válva egymásba mosódnak, feloldódnak. Valódi absztrakt alkotások ezek, a tasizmus előhírnökei, amelyeket a tizennyolc éves Hartung úgy készített, hogy – saját visszaemlékezése szerint – akkor még semmit sem tudott az absztrakcióról, olyannyira, hogy azt saját felfedezésének tartotta. Emiatt meglehetősen csalódott is volt, amikor megismerkedett Kandinszkij képeivel. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy amikor 1925-ben a lipcsei Képzőművészeti Akadémia hallgatójaként alkalma volt Kandinszkij egyik előadását meghallgatni, az nem nyerte meg tetszését: „Előadása a kör, az ovális, a négyzet vagy a téglalap alkalmazásáról és szimbolikus jelentéséről nem ragadott meg, se meg nem győzött. Semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy kígyózó vonalakat fessek az örökkévalóság ábrázolására.” 1926-ban Drezdában egy nemzetközi kiállításon ismerkedett meg közelebbről a francia impresszionistákkal, a fauve-okkal és a kubizmussal, és ez utóbbi igen mély benyomást tett rá. A további években főleg a klasszikus mestereket és a festés technikáját tanulmányozta, majd az alapos ismeretek birtokában, 1932-ben első feleségével, a norvég festőnővel, Anna-Eva Bergmannal a Baleári-szigeteken, Minorque-ban telepedett le. Ekkor döntött úgy, hogy félretéve a kubizmus iránti addigi hódolatát, visszatér az ifjú évek absztrakt kísérleteihez. A kiállítás második, legtöbb művet tartalmazó része, Vincente Todolinak, a londoni Tate Modern igazgatójának rendezésében ettől az időszaktól, 1932-től haláláig, 1989-ig készült képekből nyújt válogatást. A képek, amelyek keletkezés dátumát a rendezők távolról is jól látható módon tüntették fel, akárcsak az olvasásnál, balról jobbra haladva, időrendben követik egymást. A háború kitöréséig tartó korszak alkotásainak szerkesztése Kandinszkij (!) tízes években készített kompozícióira emlékeztet, és míg Hartung első absztrakt akvarelljeit a teljes spontaneitás jellemezte, ezeken a világos háttérben lebegő színes formákon, egymásba fonódó vagy egymást keresztező fekete vonalkötegeken a teljes szabadság mellett is valami tudatos elgondolás érezhető. A háború éveit követően a megkezdett út egyenes folytatásaként, egyes festményeihez ezeket, a harmincas évek második feléből származó pasztelljeit használta fel, míg másokon örvénylő spirálvonalak, párhuzamosan futó, börtönrácsra asszociáló széles ecsetvonások töltik ki a teret. „Az expresszionizmus íze gyorsan visszajött. Gerendáim olyan agresszíven terültek el a vásznon, mint egy börtön rácsai.” Az absztrakció egyre inkább teret nyert a művészeti életben, sőt a lírai absztrakt megjelenésével rövid ideig ugyan, de annál látványosabb virágzott, és éppen ez volt az, ami leginkább megfelelt Hartung elképzeléseinek. 1947 és 1953 között főleg kalligrafikus pasztelleket készített nyugtalan, heves gesztusokkal, amelyek azután az elkövetkező években nagyméretű festményeinek modelljéül szolgáltak. Munkái kedvező fogadtatásra találtak, és sikereinek csúcspontját 1960-ban érte el, amikor a Velencei Biennále zsűrije egyhangúan neki ítélte a festészeti nagydíjat. A hetvenes éveket leginkább technikai kísérletei jellemezték. Maga gyártotta szerszámokkal, festészetben szokatlan eszközökkel, gereblyével, nyújtófával, partvissal dolgozott, és a metszetkészítésnél szerzett gyakorlatot alkalmazva „véste be” jeleit a festékbe. Szerszámai katonás rendben, sorszámokkal ellátva sorakoztak műtermében. Élete utolsó éveiben hosszú nyélre szerelt kefét és locsolótömlőt használt, majd amikor mozgásában már annyira korlátozottá vált, hogy ezekkel a módszerekkel sem tudott dolgozni, szórópisztollyal készítette képeit. Halála évében, szinte lázas sietséggel, mint aki érzi, hogy már csak rövid idő áll rendelkezésére, 360 ilyen képet készített, melyek közül az utolsót a bejárónőjének ajándékozta. Ezeken a kevéssé ismert folt és vonal-kompozíciókon Hartung erős színeket ütköztet egymással, amin csak az lepődik meg, aki nem ismeri pályájának expresszionista kezdetét. A kör bezárult. A kiállítás harmadik részében a kurátor, Anne Pontégnie műkritikus és a Fondation du roi Baudouin gondozója az 1973-as évben született művekből válogatott, mégpedig olymódon, hogy egy napon készült munkákat mutat be egymás mellett. Hartung általában ugyanazon a napon csak ugyanazt a technikát alkalmazta, vagy pasztellt készített vagy metszetet vagy festett. A néhány óra leforgása alatt készült kettő, három, néha négy képen jól nyomon követhető, milyen probléma megoldása foglalkoztatta az adott pillanatban a festőt. Hans Hartung híres, mégis kevéssé ismert művész, ami főleg annak köszönhető, hogy életében viszonylag kevés egyéni kiállítása volt, társaságban csak elvétve lehetett vele találkozni, vendégeket ritkán fogadott, és az interjúkat is kerülte. Alkotásainak színtere, három, különböző helyen felépített, Bauhaus stílusú műteremház volt, melyek közül az első Anna-Eva Bergman és saját tervei alapján Minorque-on épült fel. Az épület, ahogy ő fogalmazott, egy széles ablakokkal ellátott, tengerre néző „hatalmas fehér kocka” volt, amit azóta sajnos lebontottak. Amikor sikerei révén újra jómódba került, 1958-ban Párizs egyik legszebb negyedében, a Montsouris park szomszédságában építtetett házat, ahol 1973-ig, antibes-i házának elkészültéig dolgozott. Hartung igényességére jellemző, hogy az antibes-i villa építése során négy építész váltotta egymást. Az eredmény nem maradt el: a természetbe simuló hófehér falakkal határolt, százéves olajfákkal övezett geometrikus stílusú lakóház, a melléképületek és a két műterem különleges épületegyüttest alkot. Itt kapott helyet a művész halála után a Fondation Hans Hartung & Anna-Eva Bergman, több ezer képpel, huszonötezer nyomattal és több tízezer dokumentumot tartalmazó archívummal. A Hartung halála után sorra kerülő leltározás során több befejezetlen képre bukkantak, amelyeken nem szerepelt más, mint a tervezett kompozíció megfelelően elhelyezett elemeinek gondosan megrajzolt kontúrjai. Ezek a megkezdett, festésre előkészített képek árulkodtak arról, hogy Hartung gesztuálisnak tartott festészete távolról sem spontán, hanem valójában egy igen alaposan átgondolt festészet. Hasonló következtetéseket vonhatunk le abból a tényből is, hogy több kisebb méretben készített festményét azonos szerkesztésben, más színkompozícióval vagy jóval nagyobb méretben is megfestette. Még ennél is árulkodóbb az a tény, hogy az egyes festményein esetlegesnek vélt rontások, festéklefolyás, apró cseppek, hibás ecsetvonások, a tussal készített előtanulmányokon már többnyire mind rajta vannak, vagyis a festmények a „hibákat” magukba foglaló leggondosabb precizitással készültek. Amikor a már említett félbehagyott képek előkerültek, az egyik neves galéria azt tanácsolt a Fondation munkatársainak, hogy azokat tartsák titokban, hiszen ezek nyilvánosságra hozatalával Hartung mindeddig érvényben lévő besorolása megdől, és mindent összezavar, hiszen ahogy a művészettörténészek, úgy a galériások sem szeretik, ha egy művész nem kategorizálható egyértelműen. És hogy mindez meglepetésként érte a szakmai köröket, annál is inkább furcsa, mivel Hartung sohasem csinált titkot munkamódszeréből. Olyannyira nem, hogy azokat a pasztelljeit, amelyekből festmények születtek, PU (pastel utilisé, felhasznált pasztell) jelzéssel látta el. Itt említjük meg, hogy Hartung sohasem adott címet munkáinak, hanem egy egyszerű, jól katalogizálható jelzésrendszert alkalmazott. A T (toile-vászon), C (charbon-szén), G (gouache), P (pastell) és PU (pastel utilisé) betűkkel jelölte a technikát, az utána következő számokkal pedig a keletkezését évét és a mű sorszámát. Barátjának, az író Roger Bordier-nak úgy magyarázta munkamódszerét, hogy minden tervnek hosszasabban érlelődnie kell, de a végső eredménynek olyannak kell lennie, hogy az ne veszítsen frissességéből, spontaneitásából. A szóban forgó képeket 1996-ban mégis kiállították, és ha sokakban csalódást is keltett, hogy Hartung nem az a lírai expresszív festő, akinek sokáig hitték, nagyságát semmiképpen sem lehet elvitatni, sőt annál izgalmasabb festészete, hiszen megtévesztésig sikerült megteremtenie az improvizáció illúzióját.	Hans Hartung T1976-E22, 1976, akril, vászon, 111×180 cm • Fotó: Cserba Júlia
Hans Hartung T1989-R45, 1989, akril, vászon, 154×250 cm • Fotó: Cserba Júlia Collection Fondation Hans Hartung – Eva Bergmann, Antibes Hans Hartung Cím nélkül, 1922, akvarell, papír, 23×29,8, Inv.5705 14 • Fotó: Cserba Júlia Collection Fondation Hans Hartung – Eva Bergmann, Antibes

Hans Hartungot két okból is igen nagyra becsülik a franciák. Elsősorban mint a lírai absztrakció egyik vezető alakját festészetéért, másrészt a II. világháború alatti magatartásáért. Német létére a francia idegenlégió katonájaként részt vett a németek elleni harcokban, súlyosan meg is sebesült, egyik lábát amputálni kellett. Az iránta érzett szimpátiát csak fokozza az a tény, hogy a háború után, amikor már megtehette volna, akkor sem tért vissza Németországba, haláláig Franciaországban élt. Az angers-i Musée des Beaux-Arts és a Fondation Hans Hartung et Anna-Eva Bergman közösen rendezett kiállítása három részre tagolva, mintegy kétszáz alkotáson keresztül kíséri végig a francia festészet „fogadott fiának” több mint hat évtizedet átívelő művészi pályáját.
Hartung Lipcsében született 1904-ben. 1915 és 1924 között Drezdában tanult, abban a városban, ahol akkoriban még mindig érezhető volt az 1913-ig ott működő német expresszionista mozgalom, a Die Brücke hatása, és amelynek múzeumaiban Rembrandt, Goya és Greco képeit tanulmányozhatta. Még gimnazista volt, amikor festeni kezdett. A kiállítás egyik része, amelynek kurátora Patrick Le Nouëne, az angers-i múzeum igazgatója, ennek a legkorábbi időszaknak az akvarelljeit tárja a közönség elé. Hartung hosszú éveken keresztül nem járult hozzá húszas évekből megmaradt alig hatvan akvarelljének bemutatásához, mivel nagyon féltette az anilinfestéket tartalmazó, fényre igen érzékeny műveket. (Emiatt a kiállító teremben csak akkor gyullad fel a fény, ha valaki oda belép.) Amikor pedig 1987-ben végre beleegyezett abba, hogy az antibes-i Picasso Múzeumban kiállítást rendezzenek belőlük, a képkeretezés során közülük huszonhárom eltűnt. Ezek a korai munkák azért különösen izgalmasak, mert egyrészt magukon viselik a német expresszionizmus jegyeit, másrészt már felfedezhető bennük a két évtizeddel később született festmények gyökerei. Maga Hartung említi önéletrajzában, hogy a drezdai években mennyire foglalkoztatták az expresszionisták, közülük is leginkább Emil Nolde munkái. Míg a Franz Marc-ihletésű Cheval rouge központi figurája, a vörös ló még határozottan rajzolódik ki a színes háttérből, a noldei színvilágból merítő foltok is valódi tájképekké rendeződnek, és a Keresztrefeszítés címadó témája is jól körülhatárolt formában jelenik meg, addig az 1920 és 1922 között készült akvarellek nagyobbik részén a kiinduló motívumok foltokká válva egymásba mosódnak, feloldódnak. Valódi absztrakt alkotások ezek, a tasizmus előhírnökei, amelyeket a tizennyolc éves Hartung úgy készített, hogy – saját visszaemlékezése szerint – akkor még semmit sem tudott az absztrakcióról, olyannyira, hogy azt saját felfedezésének tartotta. Emiatt meglehetősen csalódott is volt, amikor megismerkedett Kandinszkij képeivel. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy amikor 1925-ben a lipcsei Képzőművészeti Akadémia hallgatójaként alkalma volt Kandinszkij egyik előadását meghallgatni, az nem nyerte meg tetszését: „Előadása a kör, az ovális, a négyzet vagy a téglalap alkalmazásáról és szimbolikus jelentéséről nem ragadott meg, se meg nem győzött. Semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy kígyózó vonalakat fessek az örökkévalóság ábrázolására.”
1926-ban Drezdában egy nemzetközi kiállításon ismerkedett meg közelebbről a francia impresszionistákkal, a fauve-okkal és a kubizmussal, és ez utóbbi igen mély benyomást tett rá. A további években főleg a klasszikus mestereket és a festés technikáját tanulmányozta, majd az alapos ismeretek birtokában, 1932-ben első feleségével, a norvég festőnővel, Anna-Eva Bergmannal a Baleári-szigeteken, Minorque-ban telepedett le. Ekkor döntött úgy, hogy félretéve a kubizmus iránti addigi hódolatát, visszatér az ifjú évek absztrakt kísérleteihez. A kiállítás második, legtöbb művet tartalmazó része, Vincente Todolinak, a londoni Tate Modern igazgatójának rendezésében ettől az időszaktól, 1932-től haláláig, 1989-ig készült képekből nyújt válogatást. A képek, amelyek keletkezés dátumát a rendezők távolról is jól látható módon tüntették fel, akárcsak az olvasásnál, balról jobbra haladva, időrendben követik egymást.
A háború kitöréséig tartó korszak alkotásainak szerkesztése Kandinszkij (!) tízes években készített kompozícióira emlékeztet, és míg Hartung első absztrakt akvarelljeit a teljes spontaneitás jellemezte, ezeken a világos háttérben lebegő színes formákon, egymásba fonódó vagy egymást keresztező fekete vonalkötegeken a teljes szabadság mellett is valami tudatos elgondolás érezhető. A háború éveit követően a megkezdett út egyenes folytatásaként, egyes festményeihez ezeket, a harmincas évek második feléből származó pasztelljeit használta fel, míg másokon örvénylő spirálvonalak, párhuzamosan futó, börtönrácsra asszociáló széles ecsetvonások töltik ki a teret. „Az expresszionizmus íze gyorsan visszajött. Gerendáim olyan agresszíven terültek el a vásznon, mint egy börtön rácsai.” Az absztrakció egyre inkább teret nyert a művészeti életben, sőt a lírai absztrakt megjelenésével rövid ideig ugyan, de annál látványosabb virágzott, és éppen ez volt az, ami leginkább megfelelt Hartung elképzeléseinek. 1947 és 1953 között főleg kalligrafikus pasztelleket készített nyugtalan, heves gesztusokkal, amelyek azután az elkövetkező években nagyméretű festményeinek modelljéül szolgáltak. Munkái kedvező fogadtatásra találtak, és sikereinek csúcspontját 1960-ban érte el, amikor a Velencei Biennále zsűrije egyhangúan neki ítélte a festészeti nagydíjat. A hetvenes éveket leginkább technikai kísérletei jellemezték. Maga gyártotta szerszámokkal, festészetben szokatlan eszközökkel, gereblyével, nyújtófával, partvissal dolgozott, és a metszetkészítésnél szerzett gyakorlatot alkalmazva „véste be” jeleit a festékbe. Szerszámai katonás rendben, sorszámokkal ellátva sorakoztak műtermében. Élete utolsó éveiben hosszú nyélre szerelt kefét és locsolótömlőt használt, majd amikor mozgásában már annyira korlátozottá vált, hogy ezekkel a módszerekkel sem tudott dolgozni, szórópisztollyal készítette képeit. Halála évében, szinte lázas sietséggel, mint aki érzi, hogy már csak rövid idő áll rendelkezésére, 360 ilyen képet készített, melyek közül az utolsót a bejárónőjének ajándékozta. Ezeken a kevéssé ismert folt és vonal-kompozíciókon Hartung erős színeket ütköztet egymással, amin csak az lepődik meg, aki nem ismeri pályájának expresszionista kezdetét. A kör bezárult.
A kiállítás harmadik részében a kurátor, Anne Pontégnie műkritikus és a Fondation du roi Baudouin gondozója az 1973-as évben született művekből válogatott, mégpedig olymódon, hogy egy napon készült munkákat mutat be egymás mellett. Hartung általában ugyanazon a napon csak ugyanazt a technikát alkalmazta, vagy pasztellt készített vagy metszetet vagy festett. A néhány óra leforgása alatt készült kettő, három, néha négy képen jól nyomon követhető, milyen probléma megoldása foglalkoztatta az adott pillanatban a festőt.
Hans Hartung híres, mégis kevéssé ismert művész, ami főleg annak köszönhető, hogy életében viszonylag kevés egyéni kiállítása volt, társaságban csak elvétve lehetett vele találkozni, vendégeket ritkán fogadott, és az interjúkat is kerülte. Alkotásainak színtere, három, különböző helyen felépített, Bauhaus stílusú műteremház volt, melyek közül az első Anna-Eva Bergman és saját tervei alapján Minorque-on épült fel. Az épület, ahogy ő fogalmazott, egy széles ablakokkal ellátott, tengerre néző „hatalmas fehér kocka” volt, amit azóta sajnos lebontottak. Amikor sikerei révén újra jómódba került, 1958-ban Párizs egyik legszebb negyedében, a Montsouris park szomszédságában építtetett házat, ahol 1973-ig, antibes-i házának elkészültéig dolgozott. Hartung igényességére jellemző, hogy az antibes-i villa építése során négy építész váltotta egymást. Az eredmény nem maradt el: a természetbe simuló hófehér falakkal határolt, százéves olajfákkal övezett geometrikus stílusú lakóház, a melléképületek és a két műterem különleges épületegyüttest alkot. Itt kapott helyet a művész halála után a Fondation Hans Hartung & Anna-Eva Bergman, több ezer képpel, huszonötezer nyomattal és több tízezer dokumentumot tartalmazó archívummal.
A Hartung halála után sorra kerülő leltározás során több befejezetlen képre bukkantak, amelyeken nem szerepelt más, mint a tervezett kompozíció megfelelően elhelyezett elemeinek gondosan megrajzolt kontúrjai. Ezek a megkezdett, festésre előkészített képek árulkodtak arról, hogy Hartung gesztuálisnak tartott festészete távolról sem spontán, hanem valójában egy igen alaposan átgondolt festészet. Hasonló következtetéseket vonhatunk le abból a tényből is, hogy több kisebb méretben készített festményét azonos szerkesztésben, más színkompozícióval vagy jóval nagyobb méretben is megfestette. Még ennél is árulkodóbb az a tény, hogy az egyes festményein esetlegesnek vélt rontások, festéklefolyás, apró cseppek, hibás ecsetvonások, a tussal készített előtanulmányokon már többnyire mind rajta vannak, vagyis a festmények a „hibákat” magukba foglaló leggondosabb precizitással készültek. Amikor a már említett félbehagyott képek előkerültek, az egyik neves galéria azt tanácsolt a Fondation munkatársainak, hogy azokat tartsák titokban, hiszen ezek nyilvánosságra hozatalával Hartung mindeddig érvényben lévő besorolása megdől, és mindent összezavar, hiszen ahogy a művészettörténészek, úgy a galériások sem szeretik, ha egy művész nem kategorizálható egyértelműen. És hogy mindez meglepetésként érte a szakmai köröket, annál is inkább furcsa, mivel Hartung sohasem csinált titkot munkamódszeréből. Olyannyira nem, hogy azokat a pasztelljeit, amelyekből festmények születtek, PU (pastel utilisé, felhasznált pasztell) jelzéssel látta el. Itt említjük meg, hogy Hartung sohasem adott címet munkáinak, hanem egy egyszerű, jól katalogizálható jelzésrendszert alkalmazott. A T (toile-vászon), C (charbon-szén), G (gouache), P (pastell) és PU (pastel utilisé) betűkkel jelölte a technikát, az utána következő számokkal pedig a keletkezését évét és a mű sorszámát. Barátjának, az író Roger Bordier-nak úgy magyarázta munkamódszerét, hogy minden tervnek hosszasabban érlelődnie kell, de a végső eredménynek olyannak kell lennie, hogy az ne veszítsen frissességéből, spontaneitásából. A szóban forgó képeket 1996-ban mégis kiállították, és ha sokakban csalódást is keltett, hogy Hartung nem az a lírai expresszív festő, akinek sokáig hitték, nagyságát semmiképpen sem lehet elvitatni, sőt annál izgalmasabb festészete, hiszen megtévesztésig sikerült megteremtenie az improvizáció illúzióját.