Arányaiban, színében és felületével sokkal inkább egy formában sütött, teljes őrlésű rozskenyérre emlékeztet az egykori császári lovarda udvarán fölhúzott modern művészeti kiállító tömb, népszerűbb neve mégis: koporsó. Ennek fénytelen pincéje kiváló környezetet biztosított egy olyan típusú fényművészet bemutatására, amelynek jellemzője a fény nyersanyagként való kezelése. Ez a megközelítés általános érvényű a germán nyelvterületeken. A sugárzó műtárgyak mellett azonban volt példa a fény témájú munkákra is, illetve arra, ahogyan a médium önmagáért és önmagáról beszél. A válogatás a múzeum saját kollekcióját vette alapul.
A tautologikus művészetcsinálás jelenik meg üdvözletképpen J. Kosuth Neon (1965) című és szövegezésű és technikájú munkáján a kiállítótér bejárati falán. E fehér színű, egyszerű kapitálisokkal szedett négy betű talán a legsikerültebben tömöríti magába a minimál és a koncept eszméjét; olyannyira, hogy egy rápillantás elég a maximális befogáshoz, és ezen túl nem is indokolt a műélvezet bonyolítása. A kellemetlen, hideg fehér szín megakadályozza, hogy bármilyen érzés keletkezzen vele kapcsolatban a nézőben, a felirat értelmére akaszkodhatunk. Ennyiben Brigitte Kowanz Licht ist was man sieht (Amit látunk, az fény) című és feliratú munkája 1994-ből, melyen az öt szót öt sorban, hosszabbítókba dugott fénybetűkből rakta ki, nem jelent előrelépést.
A színes neonok által kibocsátott, többnyire homogén fény bizonyos élettani hatásokat vált ki az élő szervezetekben; ezen újrafelfedezésnek már kezd kialakulni külön iparága is (házi gyógylámpáktól a nyugati neomisztikus társadalom csakraszoláriumáig terjed az elérhető élmények skálája). A színes fény hatásának vizsgálatára irányuló kísérletként is felfogható Dan Flavin 1963-tól haláláig terjedő munkássága is, noha méltatói általában ezt a kérdést nem feszegetik. Spiritualitás iránti fogékonysága ismert, papnak tanult, de a hatvanas évektől a keleti élet- és halálszemlélet is megérintette. A kereskedelemben forgalmazott neoncsövek -rudak és -körök kizárólagos kifejezőeszközei, amelyek kombinációival fehér falú galériákban reprodukálhatatlan hatású tereket hozott létre. Személytelenségként értelmezik gesztusát, ahogyan készen vásárolható darabokat kapcsol össze, és ennek ellentételezéseként említik meg a művek címeit. A bécsi darabot is egy barátjának (To my friend), De Wain Valentine-nak ajánlotta (1990). Egy sarokban a két falra átlósan fölerősített, 4-4 csőből álló műve egy kivétellel ugyanazokat a színeket ismétli azonos elrendezésben: a fal síkjában cinóber és kék egymás fölött, elcsúsztatva félhosszúságban, majd a falra merőlegesen kiáll még egy-egy sárga és vörös, illetve zöld neoncső a falsíkon. E kevert színű fényélmény egészen speciális (számomra marasztaló) hatású. A művész tagadta, hogy színeit bármiféle célzatlan spontaneitással kombinálta volna munkáiban.
A monokróm fény visszaverődve a határoló tér felületeiről, megcsalja érzékeinket, mintha megsűrűsödne a dolgok közti levegő. Ezt a hatást aknázza ki a másik nemzetközi hírű spirituális szupersztár, James Turrell is. Afrum II. Blue (2004) című munkája teljes sötétségben működik, leválasztott installáció a galéria terében. A gyanútlan néző egy térben lebegő, magából delejes, rózsás fényt kibocsátó kockaként észleli elsőre a művet. Közelebb lépve derül ki, hogy a kocka pozitív teste valójában negatív: a kamra egyik sarkában kialakított benyúló falsarok éléből kimetszett, távlati rövidüléses oldalú sarokablak, két trapéz találkozása által kialakuló hatszög, amit egy kocka egyik, két oldalát láttató nézeteként ismerünk föl.
A nézőt kimondottan a fény színében fürösztő alkotás Keith Sonnier BA-O-BA elnevezésű sorozata, mely haiti nyelven fény-fürdőt jelent. Az itt kiállított 1977-es mű jókora nem átlátszó fekete üveglap, két négyzetes kivágással; a lenti, kisebben keresztül vörös, a jobb fölső sarokban lévőn át sárga, a lap két oldala mögül pedig kék neoncsövek világítanak, csak a függőleges oldalak mögül. A mű igazán csak távolról ad olyan nézetet, ahol az összes fényforrás eltűnik. Különféle istenségeket ábrázoló, vagy kollázsolt jellegű fénymunkái mellett e sorozata a legletisztultabb, amennyiben pusztán pszichofizikai hatást céloz.
Manipulálható látásunkat a fényhatás révén leleplező alkotás Brigitte Kowanz másik kiállított műve is: egy sarokban tejüveg mögött álló csendélet (két színtelen üvegpalack) hátsó megvilágítással. A hutaüveg egyenetlenségeit „árnyékában” megmutató vetítmény a fénytörés sokakat megihlető hétköznapi szépségén túl a varázslat terepe is, a felfogó ernyő ugyanis magukat a tárgyakat egyáltalán nem engedi látni, a fényforrás pontját azonban igen. Így a legtöbb látogató nem hiszi el, hogy a palackok tényleg ott rejtőznek.
Heinz Grappmayr egy egyértelműen „fény-tárgyú” művel szerepel, konkrét költészeti alkotása Fény címmel fehér lapon bekeretezett, illetve egy azonos méretű, de csak fönt és lent szegélyezett „licht” felirat – mintha maga a szó lenne a fényforrás, mintha a fény vízszintesen szertefolyna, határolóit elsöpörvén.
Talán a neon kommersz mivolta késztette Robert Watts fluxus-, majd pop-művészt arra, hogy szignatúra-sorozatát ebből az anyagból készítse el. Rembrandt és Goya művészi szignóit a hatvanas évek elején, a legnagyobb nevekkel egy sorozatban dolgozta föl, előbbit vörös, utóbbit sárga neonból. Kreatív dühét a továbbiakban kiterjesztette leghíresebb kortársaira is.
A művészetet költséges fellengzősségétől megtisztítani vágyó olasz Arte Povera mozgalom Mario Merz személyében képviselteti magát e tárlaton egy érdekes, mondhatni az eddigiekhez képest illusztratív művel. Il fulmine colpisce il campo (1964) – a mezőbe csapó villám szénabálára állított, falnak dőlő vékony kék neonja az egyetlen, ami a jelen válogatásban a művészet mimetikus hagyományához kapcsolódik. Vertikalitása, szimmetriája és mértani egyszerűsége egyben meg is tagadja a pusztán illusztratív, kisrealista olvasatot.
Fényművészetként szerepel még a hatvanas évek mérnök-művész csoportjai közül a német ZERO egykori tagja, Heinz Mack Sonne des Meeres (Tengeri Nap) című optokinetikus káprázata valamint, Nam June Paik Zen TV-je is, mely egy az oldalára állított képernyő, közepén időről időre meghullámosodó fehér csíkkal. A videomunkákban a mesterséges fény kap főszerepet. Anna Jermolaewa félperces hurokja (Ki/Be) egy villanykapcsolót rögzít szuperközeliben, amelyet egy merev hímvessző kapcsol föl és le, mely eltűnik, majd előbukkan a kép jobb szélén. Csak nem a férfierotika mechanikusságára (l. Duchamp) kíván utalni? Alicja Kwade néhány perces munkái (Lichtgeschwindigkeit / Fénysebesség) a stoptrükkre épülő animációk: állítható lakberendezési lámpákat forgat körbe, környezetüket végigpáztázva; kíváncsi körültekintésük mintha a tudat fényvetését utánozná a tudattalan sötétjébe.

Robert Watts
Signatur: Rembrandt, 1965