A jó művészet érvényesül, mivel azt nevezik jó művészetnek, amelyik érvényre jut.
A művészet jelentés nélküli, szépség, sőt talán mindennemű sajátság híján való. Jó értelemben megérlelődik a hatása, ha sikerült, okos, képességekről tanúskodó, rossz értelemben pedig akkor, ha nem egyéb a sajátja mint a siker és az érték. Valamiként mérhető teljesítmény-alaposság, értékracionalitás (potentia) a modern művészetben (sajnos?) nincs. Ezért aztán siker-alaposságra, célracionalitásra (actus) megy ki a játék. A legtöbb sikeres művész „sikerült műve” értékelését kizárólag előállítója siker-alaposságának köszönheti; valójában csak egy „dicsért mű”, és sok szerencsés véletlen kell ahhoz, hogy a siker-alaposságot siker kövesse. Ha tényleg bekövetkezik, akkor a sikerben gazdag immár úgy tekint rá, mint amit megszolgált és kizárólag sikerült művének tulajdoníthat. Hogy a tulajdonképpen tehetség menedzsmentet, önszervezést, érvényesülési akrobatikát és szerencsét jelent, arról hallgatás van, ami fölött a zseni-satírozás lidércfényei bolyongnak, s amiben az üzem egésze és a nézők szívesen hisznek. Siker és szerencse. Ez az egyik. Okosság és képesség a másik. Mind a kettőt, az élet valahány vonatkozásában, szívesen összemossák azok, akiknek az első megadatott és a másodiknak híján vannak. Művészek, akik mindent a személyes sikerre tesznek fel, mint széltolók és kápráztatók bohóckodnak keresztül – amennyiben sikerül nekik – a médián, ami nélkül nem léteznének. És a tömeg tetszésével találkoznak, mivel az mindig olyan neveknek hódol, akik műveit egyáltalán nem ismeri. Szociálpedagógus művészek, vagy akik úgy tesznek, a legvisszataszítóbb figurák. Hála Istennek, kevesen vannak és egy sem akarja, hogy figyelmeztessék vagy felrázzák.
Szabadság. A művészek olykor nevetséges naivitással hivatkoznak a művészet szabadságára, ami azonban mindig külső etikai, törvényi korlátozás alatt áll. Olyan országban élünk, ahol van némi súlya, de a művészi célból elkövetett gyilkosság ki van zárva. (Kezdeményezések persze vannak.) Undorító, provokáló, visszataszító, bizonyos fokig sértő és bántó, erőszakos – régóta lehet már a művészet! (A szar- és vérpályák már elcsépelt ügyek.) Szintúgy csöpöghet a szándék-etikától. Az egykor sokkoló ruhátlanság- és ürülék-mutatványok már csak fáradt mosolyban részesülnek, mivel átlátszik a szándék. És aki egykor fejtőkalapáccsal verte a múzeum falát, később aztán mégis egy ilyen intézmény igazgatójává válhatott. Miféle szabadságaink vannak még? A kritikáé, ami a művészetet illetően őszinte és találó lehet, többnyire azonban fád és protokollárisan lanyha. A kritika és a kiválasztás szabadsága átfordul a kritika és főként a kiválasztás hatalmába. Mivel a művészetről szóló bírálatok többnyire derekasak és illedelmesek, az embernek arra kell a szemét irányoznia, amit nem illőn méltányoltak, és nem a kritika, hanem a mellőzés révén lett megfojtva. Olykor egy befolyásos művészeti lap merevségét és színvakságát egy új lap alapítása paradigma-változtatásocskára kényszerítheti.
A szponzoroknak és gyűjtőknek megint csak megvan a szabadságuk, hogy azt tegyék a pénzükkel, amire kedvük van, amit csak akarnak, indoklás nélkül. Ez megint csak a bőkezűség szabadságának fonákja.
Sosem lehet visszaélni az igazságossággal, viszont a szabadsággal igen.
Rendszerkorlátok és -díszkerítésecskék Mennyi hely jut egy feltűnő embernek mindazok között, akik szintén azon fáradoznak, hogy feltűnjenek? Mennyi közismertség közepette lehetséges további közismertségre szert tenni? Hány állást lehet adni a művészetben sikereseknek? Mennyit képes áldozni javaiból a közösség, hány kiválasztott számára?
Lakásínség A művészet már csak azért is elitista ügy, mert az elitek helye szükségképpen behatárolt kell maradjon. A művészileg ambicionáltak tömegei jól erődített bástyákra zúdulnak: az elitek meg akarnak maradni elitnek, a piac az értékek állandóságát kívánja, az üzem áttekinthetőséget, rendet kíván, a közönség pedig meg akarja őrizni rezonanciaképességét és nem akarja elveszteni az eszét. Az állandó olykor azzal élénkíti fel magát, hogy a leghevesebben ostromlók közül néhány szerencsés előtt kaput nyit és egy még üres vagy szabaddá vált zárványt utal ki neki.
A felfújt A művészet alá az értelmet – a fontosság és minőség értelmében – mintegy talapzatként az üzem teszi. Vagy leheli mintegy pneumaként. Az üzem (és nem a művészet vagy maga a művész ) kölcsönöz fennköltséget némely, kezdetben jelentéktelen, közömbös műtárgynak. És ez általában érvényes a művészeti üzemre, amibe beletartozik a sajtó, a múzeum, a katalógus stb... – amiben sok a modernre jellemző vonás; ahol kevés a látható, tehát sok az értelmezendő. (Feltűnő a rokonság a teológiával: kriptikus, titokzatos, hermetikus szövegek. Az olyan szövegeket, amelyek elsősorban önmagukról szólnak, jelentésük megvilágítására szorulnak, és ezáltal jelentékennyé kell tenni. Bizonyos tekintetben a művészet megörökli a vallást. És a szegény filozófus éhen hal.)
Rossz Van borzasztó zene, hitvány művészet, rettenetes irodalom. (Nem beszélve a színházról – ami elől menekülök –, meg a moziról.) Nincs olyan rossz, amivel szemben e művészetek fel lennének vértezve. És mégis különbözőképpen fertőzi meg a különféle művészeteket a hitványság. A nyelv esetében a hiányosságokat gyorsan észre lehet venni; a zene ügyesen bújik meg a legzavarosabb ízlés széles háta mögött, a képzőművészet pedig a megsápadt szépségeszmény keskeny hátának rejtekét keresi.
A kifogásolás dicsérete Olyasvalakinek, akinek – mint esetemben – alkalma volt két, illetve tulajdonképpen három ízben részt vennie a kasseli Documentán (ami pályaívelési tekintetben nem csekély következményekkel jár, mivel egy Documenta-bevetés életfogytig bombabiztosan habilitálja az illetőt a legközelebbi művészeti főiskola valamely magas állásába), annak egyértelműen kötelessége az utóbbi, a 2002-es 11. Documentát nyíltan latra vetnie. Ha ugyan egyáltalán vannak súlyok! Nos, én magam legalább nyolcvanhárom kilót nyomok.
Dicséretet nem akart szólni a szám! Ám ugyanakkor nem is volt semmi olyan, amin igazán fel lehetett volna háborodni. Viszonylag blazírtan mentem végig, és a legtöbb dolgot nem is egészen értettem. Ez feltehetően abból meredezett, hogy már jó pár éve elhatároztam: az időrabló és kockázat gazdag videóművészetet kerülni fogom. Úgyis épp’ elég tévét néz az ember. (És Fischli/Weiss ’Lauf der Dinge’ /A dolgok meneté/-t úgysem múlja fölül senki a következő évtizedben.) Így aztán néhány rendíthetetlenül kitartó fazon üldögélt a sok sötét kamrában, és velem ellentétben tényleg vagy legalábbis folyamatosan megtudták, mi folyik – amihez nekik négy vagy öt napra biztos szükségük volt. (Egykori avantgarde-film előadóként hivatalból az a gyanúm: a művészi és rövidfilmek notóriusan túl hosszúak! Legalábbis a rosszak mindig.)
Az ólomkamrákon kívül sok fotográfiát lehetett látni, valamint néhány tekintélyes térinstallációt, festményt egyet sem, viszont volt sok csodálni való teória.
A rajzolás A művészeti iskolákban megszüntetik. Pedig az elemi iskolákban kellene gyakoroltatni és tanítani. A tanult rajzoló jelenvalóbban, éberebben áll e világban, és úgy hallja az optikai zenéket, mint olyasvalaki, aki ismeri a kottát és játszani tud egy hangszeren. És hasonlíthatatlan módon egészíti ki az írást is valami egészen más fajúval; ahol a szó határához ér, kikényszeríti a rajzot, a skiccet, a tervet. A lerajzolás mellett mindig ott van a szabad, ötletgazdag, alkotó rajz, amitől kirajzanak a jelek a rajzolás körül.
Az eszme, legyen akár szesz avagy felfegyverzett apriori az eredete, a rajzolás során olyan utat jár be – nem minden fáradság nélkül – kézen és vonalon keresztül, söralátéten, papírdarabkán vagy – nemesen szerencsétlen esetben – viccesen előkelő merített reklámpapíron. Mivel inkább a meggondoltság felől érkeztem, alapjában csak arról volt szó, hogy gondolatokat, amelyeket nem lehetett tovább gondolni vagy leírni, egy komplikálatlan képfelületen felfoghatóvá lehessen tenni. Művészet mint a gondolkodás más eszközökkel történő folytatása.
Megint tartózkodom mindennemű térfoglaló műtárgy készítésétől. A világ messzemenően túl van terhelve. Semmi szükség még a művészek vigaszban szegény hencegésére. Csak rajzokat, terveket, fotókat és szövegeket akarok méltányolni. Decens síkműveket – elrejtve mappák és piszkozatok között.
Egy magas mormolás. Ahogy azt Lyotard műveli. In dubio pro debil, de mély értelműen. Hiszen ő valahol megjegyezte, hogy ott kell sokat gondolkodni, ahol keveset lehet látni. Ezáltal egy műtárgyacska huzatos üressége fordítottan aránylik egy ilyen darabhoz hordott értelmezések teljességével és kiválóságával. Egy jó gondolkodónak üres javakra van szüksége. Tehát kétség esetén egy formátumos művészeti gondolkodó mégis inkább a Mattschinsky-Dennighoff-féle drótkolbász-vég után kapdos. Egy valóban nagy műről – például az enyémről! – mély és könnyed hallgatásba burkolózik.
Miért is lennének ellenemre azok a művészek, akiknek a dolgait nem bírom elviselni? Hisz’ nem is ismerem őket, és talán még kedves emberek is. És nem is kell odabámulnom. Biza! Van művészet a nyilvános térben, és ezt bírom a legkevésbé elviselni. A galériaművészetben az a jó, hogy nem erőszakos. Képzeljük el, hogy a Fúvószene Országos Egyesületének az a gondolata támad, hogy túl kevéssé van jelen a nyilvános térben!
A fényképezés öröme talán ezzel kapcsolatos: A teljes távlat, az érzékelés körképe felől szemlélve a világ meglehetősen kiábrándító. Kivágaton keresztül és meglepő látószögből nézve tökéletesen megvilágító.
(A praxis többfélesége a probléma, aminek megoldásában a teória az egyféleségnek hódol.)
A bőség a dologi- és művészeti világban habozásra készteti az embert, hogy netán bármivel is tetézze a telítettséget. Az olajsonkák elterpeszkednek. A szobrászat termetes, és a nagy felhajtás is sajátja, és a világ megterhelésére törekszik, tehát hübriszre. Ez nem alap arra, hogy szobrászat egyáltalán létezhessen. Hiszen valaminek nem kell nagynak lennie, ha kicsiny is lehet. A tervezés gyönyörei túltesznek mindennemű befejezés gyönyörén. Jó ötletek és poénok tartózkodó, csendben és stílben megérlelt megvalósítása megfelelő halmazállapotban beérik: fotó, rajz, leírás, vázlat, projekt, terv.
Írni csak csontszárazon tudok. A művészeti barkácsolás enyhe zavarodottság mellett is megy. Másfelől viszont: egy józan megoldás, ami ittasan nem állja meg a helyét, mehet a szemétbe. Mérlegvonásom egyelőre: józanul jobb vagyok, jobb vagyok magamhoz és az írásban. Ittasan jobban megy nekünk.
Absztinensen tisztaságtól ragyogónak érzi magát az ember és szépen álmodik. Ám aztán lappangó nyomorúság árad el rajta vigasztalan egykedvűség és kietlen világosság formájában. Együgyűvé és unalmassá válik az ember és észreveszi: az alkohol gyógyerejű kontrasztanyag. Tehát üresjárat esetén gyógyító felhajtóerő. A siralom völgyének gátja, amiből persze áradás is lehet. Taktikusan átállított tudatállapotok nélkül nem tudnám ez életet elviselni, mivel a lét elhangolja a tudatot.
Számomra máig kínos foglalkozásként a „művész”-t megadni. (Híjj! – Minden művész önálló kiállítást, csinos ötleteket és vastag bankbetéttel alátámasztott csinos gyűjtőnőket akar a Jóistentől. – bár…)
A „zenész” szerényebben, méltányosabban hangzik; ekkor mindenki azt gondolja: Ember! Ez a nyomorult negyven éven keresztül kénytelen volt gyakorolni a zongorán, most legalább esélyei vannak a nőknél!
Az „író” megint súlyosan zsenáns; a kocsmában az ember szégyenkezik az áldott tehetségű, rokonszenves általános iskolát végzettek előtt, mivel helyből olyan nyelvtehetséggel bírnak, hogy rezegnek tőle a fülek.
A „fotográfussal” szívesen alázom meg magam, hisz mindenki azt gondolja: Nagy dolog, meztelen nőkre elsütni! Ezek a bolondok nem tudnak rendesen rajzolni, ezért aztán sütögetnek! Gombokat nyomogatni mindenki tud!
És aztán még a „professzor”! – Oppá! Ez talán mintha már! De valahogy mégis rémisztő. Telefonban és különben mindig szélhámosnak, házasságszédelgőnek, lókupecnek és pénzhamisítónak érzi magát az ember. Miközben papírja van róla!
„Mi nehéz?” – kérdi a Nietzsche nevű hordozható szellem, és ezt kérdi az öntanuló Kapielski balgatag konoksága, és letérdel mint egy teve, hogy jól felmálházzák!
*
Thomas Kapielski (1951, Berlin), író, képzőművész, zenész. A konceptművészet körébe tartozó munkái számos egyéni és kollektív kiállításon szerepeltek. „Gadamer” című elhíresült művében H-G. Gadamer: A szép aktualitása című, a stuttgarti Reclam kiadó sajtsárga sorozatában megjelent könyvét „aktualizálta”: a borítóra sajtlyukakat rajzolt. (Vö. Még sajtfajták német neve: Eidamer, Ementaler, stb.) Mintegy fél tucat könyve jelent meg, legutóbb az Anblasen. Texte zur Kunst (Merve Verlag, Berlin, 2006.). A fordítás ebbõl készült válogatás.
1 Utalás a művész „térplasztikáira”
Tillmann J. A fordítása
|