Csáki László és Pálfi Szabolcs videoinstallációját és a hozzá tartozó dokumentációt áttekintve az embernek déja vu-érzése támad: egy kutyafaj, a műben feldolgozott magyar agár sorsa szoros szerkezeti párhuzamot mutat számos magyar jelenséggel, egyebek mellett az avantgárd típusú modern magyar művész elmúlt évtizedekben tapasztalt sorsával. Ami a kutyát illeti, az történt, hogy a kommunizmust megelőző időszakban lassan, fokozatosan, a külföldi és a helyi tapasztalatok figyelembe vételével kialakult az állat tartásának, nevelésének, ápolásának és használatának egy szerves kultúrája, aminek aztán az új rezsim úgy vetett véget, hogy egy tollvonással betiltotta az agarászást is, és az állat tartását is. Azzal az indoklással tette ezt, hogy arisztokrata csökevényről van szó, amitől az új rendszernek meg kell szabadulnia. Mint ismeretes, nagyon hasonló történt a nemzetközi orientáltságú, ugyanakkor a helyi kihívásokra is nyitottan és érzékenyen reagáló modernista kultúrával is, azzal az apró különbséggel, hogy emitt inkább a „burzsoá” és az „imperialista” jelzőket használták. Mindenesetre a magyar agár és az avantgárd művész egyaránt arra lett kárhoztatva, hogy undergroundba vonuljon, mint ahogy azt egyébként Marcel Duchamp már jóval korábban javasolta a jövő művészének. Nem mindegy azonban, hogy ezt az ember vagy az állat önként teszi-e, vagy külső nyomásra.
Utólag visszatekintve azt kell megállapítanunk, hogy a kényszert a magyar agár jobban megsínylette, mint a magyar avantgárd művész. Ha az 1960-as években térségünkbe tévedt egy külföldi kurátor, némi szervezés által több tucat friss szellemű művésszel találkozhatott, viszont amikor Makk Károlynak ugyanebben az időszakban néhány magyar agárra lett volna szüksége a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig című filmjéhez, a szervezők majdnem zavarba jöttek. A magyar agár, ez az echte magyar kutyafaj, kis híján kiveszett.
De aztán jött a politikai enyhülés, a rendszerváltás, az Európai Unióhoz történő csatlakozás, és az emberekben felmerült az igény, hogy ismét fel kellene eleveníteni, meg kellene teremteni a magyar agár kultúráját. A folyamat sokkal lassúbb és problematikusabb volt és maradt is, mint a művészeti szcénában. Míg az egykor undergroundba utalt alkotók már a rendszerváltás előtt bőséges nyilvános teret, majd mind rangosabb állami kitüntetéseket kaptak, a magyar agárnak egészen 2004-ig kellett várnia arra, hogy hivatalosan is elismerjék, hungarikummá, azaz nemzeti kinccsé nyilvánítsák.
A történet azonban ezzel még távolról sem nyert megnyugtató végkifejletet. A magyar agárral ugyanis az a fő probléma, hogy nem csak szimbolikusan vagy metaforikusan szubverzív, mint az avantgárd típusú művész, hanem arra van predesztinálva, hogy ténylegesen vadásszanak vele: főleg nyúlra, de akár rókára vagy őzre is. Nem csupán ábrázolja, megjeleníti vagy imaginálja tehát az agressziót, hanem ténylegesen öl, miközben vér fröccsen, keserves sikoltozás hallatszik és végérvényes halál következik be. Ami éppúgy a magyar agár „természetéhez” tartozik, mint ahogy a ragasztóéhoz a ragasztás. Azzal a megszorítással, hogy ez a „természet” a kutya esetében tulajdonképpen megint csak kultúra, azaz hosszan tartó, nemzedékek sokasága által végzett emberi tevékenység, nevezetesen gondosan irányított és ellenőrzött keresztezés eredménye. De vajon meg lehet-e tiltani a ragasztónak, hogy ragasszon? Az analóg kérdés a magyar agárra vonatkozóan mind a mai napig napirenden van, s a törvényi válasz inkább nem, mint igen. A hatályos törvény az agarakkal történő vadászat minden formáját továbbra is tiltja, kivéve az évente legfeljebb háromszor megrendezhető és újabban meg is rendezett minősítő vizsgát, amikor is e négy lábon járó hungarikumnak főleg azokat a tulajdonságait osztályozzák, amelyek érvényesítése egyébként tiltott. Olyan ez, mintha az iskolai vizsgán abból kellene remekelnünk, amit az életben nem szabad művelni.
Részben e paradoxális helyzet következménye, hogy a rendszerváltás, ami a magyar művészetben már jóval a politikai rendszerváltás előtt megkezdődött, a magyar agárkultúrában épp mostanság van kibontakozóban. S a helyzet éppolyan zavaros, kaotikus, ellentmondásos, nemegyszer botrányos, mint amilyen körülbelül két évtizeddel ezelőtt a magyar művészeti szcénában volt: az ügy igazi érzelmi elkötelezettjei és élvezői éppúgy megjelennek benne, mint a maffiózók, a spekulánsok, az ügyeskedők; a szakértők éppúgy, mint a kontárok; a liberális újítók éppúgy, mint a nacionalista tradicionalisták.
Amikor a régi szokások és szabályok már részben elfelejtődtek, a hatályos jogi szabályozás használhatatlan, az új erkölcsi elvek pedig még hiányoznak, ott olyasfajta helyzet áll elő, mint amit a mozi nézők főleg a vadnyugati filmekből, az értelmiségiek pedig egyebek mellett Hegel esztétikájából ismerhetnek. A vadnyugati filmekben ilyenkor jelenik meg a magányos hős, aki példamutató cselekedeteivel rendet teremt, Hegelnél pedig ez az amorf, államilag még strukturálatlan állapot a művészet lényegi értelmében vett alapanyaga.
Csáki László és Pálfi Szabolcs közelebb áll Hegelhez, mint a vadnyugati hős szellemiségéhez. Nem bíznak a magányos hős példamutató tetteiben, maguk sem akarnak rendet tenni, de még ítélkezni se, hanem a kialakult kaotikus és ellentmondásos helyzetet oly módon teszik a művészet anyagává, hogy annak lehetőleg minden aspektusát már-már a tudós szociológus semleges tekintetével veszik szemügyre és teszik láthatóvá. Munkájuk igazi témája természetesen csak látszólag a magyar agár. Sokkal inkább azok a valós emberi viszonyok, szociális, társadalmi és politikai rétegeződések érdeklik őket, amelyek az ország különböző régióiban egy szimbólum értékű kutyafaj körül mintegy maguktól kristályosodnak ki és olykor igencsak sarkított formában mutatkoznak meg. A magyar agár erre kitűnő ürügy, hiszen körülötte emberi, szociális, gazdasági, jogi és erkölcsi érdekek sokasága feszül. Egészem másként tekint rá az a hetvenes éveit taposó huszár, aki híres agarász dinasztia leszármazottja, mint az elkötelezett állatvédő; másként a szegény roma, aki ennek e kutyafajnak köszönhetően tud húst biztosítani a családja számára, mint a korszerű puskával felfegyverzett vadász, aki attól fél, hogy az agarászók miatt zsákmány nélkül marad. A sort még sokáig lehetne folytatni, hiszen ebben a kultúrában, a magyar agár körül újonnan kialakuló kultúrában a lehető legkülönfélébb társadalmi rétegek és csoportok sokasága érdekelt. Már eleve konfliktusok sokasága feszül közöttük, ugyanúgy, ahogy általánosságban is hasonló mondható el minden társadalomról. A kérdés természetesen mindig is az, hogy az emberek miként fogják kezelni a konfliktusaikat. Térségünkben erre a múlt rendszerben két igen erős beidegződés alakult ki: az emberek hajlamosak jogi rendezetlenséget kihasználva a zavarosban halászni, vagy pedig a megoldást „fentről”, a politikai vezetéstől, illetve az államtól várni. Pedig a konfliktusok onnan „fentről” talán egyáltalán nem is láthatók, következésképpen a megoldások is legfeljebb véletlenszerűen lehetnek helyesek. Jó példa erre a magyar agár körül kialakult mai, a külvilág számára jószerivel ismeretlen helyzet, amit Csáki László és Pálfi Szabolcs nem felülről vagy kívülről akar megoldani, hanem megpróbálja azt belülről, a legkülönbözőbb protagonisták szemszögéből láttatni. Megteremtve ezzel minden konszenzuson alapuló megoldás előfeltételét. Hangsúlyoznám, csupán előfeltételét, s nem magát a megoldást.
Ehhez az igényhez igazodik a mű struktúrája is. Médiaművészeti alkotásról van szó, abban az értelemben, hogy mozgóképekből, konkrétan videofelvételekből épül fel. Ezek rövid tematikus szekvenciákra vannak bontva, mely szekvenciák nem lineárisan, egymást követve vagy valamiféle előre meghatározott hierarchia szerint kerülnek a néző elé a monitoron, mint a szokványos dokumentumfilmek esetében, hanem a befogadóra van bízva a „vágás”, illetve a szerkesztés feladata. Ezt a helyzetet a művészek úgy érték el, hogy az egyes szekvenciák különböző csatornákon futnak, miközben a néző egy távkapcsoló segítségével maga döntheti el, hogy mikor melyiket akarja látni. Hasonló helyzetbe kerülünk tehát a múzeumi szituációban, mint amikor otthon a tévé távkapcsolójának gombjait nyomogatjuk, azzal a lényeges tartalmi különbséggel, hogy itt mindegyik csatornán ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusát kapjuk, s közben persze a roppant nehéz feladatot is, hogy magunk döntsük el, vajon kinek miben és mennyiben van igaza.
Ezt a cikket a bécsi Thyssen-Bornemisza Contemporary (T-B A21) engedélyével publikáljuk.
Csáki László Pálfi – Szabolcs
Agár – Projekt a magyar agárról, 2006, videoinstalláció (részlet)
Csáki László Pálfi – Szabolcs
Agár – Projekt a magyar agárról, 2006, videoinstalláció (részlet)