Szombathy Bálint


A csomagolás kortárs dilemmái

Packing – Case
Katarina Šević és Oravecz Tímea kiállítása

Dorottya Galéria, Budapest
2006. április 25 – május 27.

Az elmúlt napokban Boszniában jártam, a háború elcsitulása óta először. Miközben völgyekben, hegyek között kanyargott az út, a dombokon szétlőtt, gazdátlan házak sora tűnt fel. Hosszú kilométereken át kísérte tekintetem ezt a képet. Mindeközben arra gondoltam, hol lehetnek ezeknek a romokban heverő családi házaknak a néhai lakói, élnek-e még, vagy ha el tudtak időben menekülni, mit is vihettek magukkal azokban a szűkös percekben, amikor már látták az elkerülhetetlent. Gyalog menekültek az erdei ösvényeken, a múltjukon és emlékeiken, valamint a fájdalmukon kívül mindenüket hátrahagyva, netalán traktoron vagy gépkocsin, ahová még fel tudták pakolni életük néhány alapvető tárgyi tartozékát? Mit menekítettek ki kézi utazótáskáikban, kopott bőröndjeikben, műanyag zsákjaikban, faládáikban, kabátzsebeikben? Volt-e idejük válogatni, vagy azt ragadták magukhoz, amit éppen elértek félig öntudatlan állapotukban?
Van-e egyáltalán racionalitása a csomagolásnak a végső vészhelyzetekben? Mint ahogy van-e értelme az utolsó kívánságnak a halálraítélt számára? Létezik-e tökéletes becsomagolás, függetlenül attól, milyen céllal kelünk útra, szándékosan vagy kényszeredetten? Mit gyömöszölhettek vajon utazótáskáikba a puszta életüket féltő háborús menekültek, s mit azok a katonakötelesek, akik inkább az emigrációt választották, mintsem a mozgósítás iránti engedelmességet? Miket rakhatott kövér bőröndjeibe Zimmermann, a Szerbiában állomásozó amerikai nagykövet 1997-ben, amikor először vetődött fel komolyan a bombatámadás lehetősége, ami aztán csak két esztendővel később vált valósággá? Olybá tűnt, mintha az egész fiatal társadalom, illetve az értelmiség java része kollektív szabadságra indulna az ismeretlenbe: soha annyi bőrönd, utazótáska, soha annyi csomagolás, szöszmötölés az útravalóval, készülődés az indulásra. Mindenki tisztában volt vele, hogy ez a „szabadságolás” minden bizonnyal egy életre szól.
Ez volt az országhatár egyik oldalán. A másikon is serényen folyt a csomagolás, immár a szabadabb, bejárhatóbb világ felé. A magyarok végre útra kelhettek a szélrózsa minden irányába, elkezdhették kiélni évtizedekig visszafojtott utazási hajlamukat és vágyukat. Már nem szökni kellett, mint a negyvenes években vagy ötvenhatban. Vagy akár később, átúszva a trieszti öblöt a boldogulás reményében, azokhoz a rokonokhoz igyekezve, akik néhány évtizeddel korábban tették meg ugyanezt a kockázatos és kétségbeesett utat, cipelve minimalista csomagjukat az Adria hullámainak taraján. Most hát ismét felmerült a dilemma: mit vigyünk magunkkal? De ez már másfajta kétely volt, hiszen a tét immár nem a túlélés, hanem a csavargás, az utazás, a megismerés új fajtája lehetett. Így hát jellegében megváltozott a magyar utazótáskák tartalma, a személyi poggyász összetétele, íze és szaga. A seftelős utakról ismerős orkánkabátokat, farmernadrágokat, hanglemezeket, kakaós- vagy vegeta-csomagokat felváltották az immár otthon vásárolt márkás fürdőkosztümök és egyéb ruhadarabok, sminkek és testápolók, a gondtalan pihenés ismert és egyre uniformizáltabb kellékei. A pakolgatás mindenkori láza így hát nem szűnt meg, csak természetében változott jókorát.
Ott, ahol csomagolnak, ott utas is van. Ahol van utas, ott út is van. Ahol út van, ott létezik távolság, s ahol van távolság, ott honvágy is lakozik. Ahol a honvágy, ott a haza, az otthon valamilyen változata. De biztos-e, hogy az ember a szülőföldjén van otthon? Egyáltalán nem. Ödön von Horváth magyar származású drámaíró Fiuméban született 1901-ben, később élt Belgrádban, Budapesten, Bécsben, Münchenben, Berlinben, Murnauban és Párizsban. Ő vajon hol érezhette magát otthon, ha mindig úton volt? Soha sem tudott rá választ adni, mindig csak pakolt, rendezgette úti poggyászát. Sinkó Ervin szovjetunióbeli utazásai során döbbent rá, hogy nincs a világnak olyan szöglete, ahol az egyén igazán, minden tekintetben jól érezné magát. Holott mindig hiszi, talál egy ilyen kivételes zugot, ezért folyton úton van, keres valamit, valakit. S miközben úton van, cipeli magával életének nélkülözhetetlen, illetve annak hitt tárgyait. Mert mi lenne a tárgyakkal, ha magukra hagynánk őket? Egyszeriben okafogyottá, értelmetlenné válnának, hiszen a tárgyak csak az emberrel való viszonyukban definiálhatóak, úgymint élő az élettelennel.
KATARINA ŠEVIĆ (1979) és ORAVECZ TÍMEA (1975) műveiben a csomagolásnak két olyan dimenziója bontakozik ki, melyeknek hátterében a fenti dolgok állnak. Az egyik a szorongással, félelmekkel, bizonytalansággal teli emberi magatartást tárja fel, az emigráns létre nyit rálátást, a másik viszont az utazásnak egy mindenképpen játékosabb, ám úgyszintén életes változatát szemlélteti. Mindkettőben az emberi sors, a hányatottság áll a középpontban, csakhogy eltérőek azok a motivációk és keretek, amelyek között az emberi egzisztenciát érintő önrendelkezés megvalósulni látszik: az első inkább az egzisztenciális léttel, míg a másik a szabad önkereséssel függ össze. A különbség óriási, hiszen nem mindegy, mennyire befolyásolnak és kényszerítenek bennünket a külső körülmények, milyen mértékben érvényesülhet az egyéni akarat a mozgástér meghatározásának szempontjából. Ami azonban közös vonása lehet az utazás eme két formájának, az talán éppen a tárgyválasztás hasonlósága, hiszen sorsdöntő manőverekre a legfontosabb tárgyakat szokás összeválogatni. Vagyis, melyekről azt hisszük, hogy a legfontosabbak. Megítélés kérdése. Az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetében Tandori Dezső is ilyesmire vállalkozik: lecsupaszítani a dolgokat, vele együtt a nyelvet, megszabadulni a feleslegességektől.

„Állok az állomáson, ugyanaz az állomás, ami a többi álmomban, s amit a való életből nem ismerek. Amíg búcsúzkodunk valakitől, nem tudom pontosan kitől, kiktől, valaki elszalad a csomagjaimmal. De nem tudok utána futni, mert földbe gyökerezik a lábam, nem bírok mozdulni”, írja az újvidéki születésű Šević. Videómunkája lényegében ennek az álomszerkezetnek az inszcenációja, megrendezése. Olyan, mint egy korabeli némafilm, amelyben a mozgás, a cselekmény nincs igazából befejezve, mégis érthetően utal a lehetséges végkifejletre, illetve egy rémálom elviselhetetlen voltára. A mű vetítése egy magasba emelt, ugyanakkor megdöntött vászonra történik, amely alatt raklapokon hevenyészett ágy foglal helyet. A néző elterülhet az alacsony fekhelyen, és némileg szocializálódhat az ideiglenesség és a rögtönzés érzetét keltő lakáskörülményekben élő emberekkel, vagy akár az utcán alvók ennél is sanyarúbb körülményeivel. A Šević által kigondolt jelenetsornak nincs se eleje, se vége, ugyanazok a képek ismétlődnek benne, akárcsak az életben, ahol egészen az utolsó utunkig nincs megállás, folyton csak csomagolunk, és elhagyjuk csomagjainkat.
Oravecz Tímea strukturáltabb gondolatmenetet fűz az amúgy valóban hálás téma köré, és jobban a dolgok mögé kíván látni. Őt elsősorban az érdekli, vajon melyek azok a tárgyak, amik nélkül életünk hétköznapjait még alapvető szinten sem tudjuk megszervezni; mi az a minimális tárgyállomány, amely nélkül talán nem is vagyunk teljes emberek? Szükségünk van-e ténylegesen a sok körénk halmozott tárgyra, nem egyszerűbb-e az élet nélkülük, amikor már nem marad más, csak csupasz önmagunk? Az amúgy gyakran úton levő és ezáltal a csomagolástechnikában igencsak jártas nomád művésznő arra is utalást tesz, hogy vándorlásainak valamennyi pontján sajátos „állomáshelyet” alakít ki a hátrahagyott dolgokból, s ezek a kis csomagok – mint amolyan újrealista kompozíciók – ott várnak visszajöttére, és megérkezésének pillanatában azonnali érvénnyel újraaktivizálhatóak.
Oravecz afféle „túlélőcsomag”-tipológiát próbál kiművelni, többek között oly módon, hogy körkérdést végez különféle nemzetiségű és korú ismerősei között, mik lennének azok a tárgyak, melyeket minden körülmény között magukkal vinnének egy esetleges emigrációba? A válaszok alapján faládába süllyesztett túlélőkészlet-mintákat állít össze, és ezek összehasonlító tanulmányozásra alkalmas műtárgyakként köszönnek vissza a kiállításon (Instant Bag, 2006). „A mű rámutat a válogatás/választás dramatikus pillanatára, amit az itthonmaradtak, a soha-útra-nem-kelők valószínűleg nem fognak igazán megérteni…”, hangsúlyozza. A Tetrix című alkotás a szekrényben történő rakodás ésszerűségének kereteit taglalja: mit tegyünk immár haszontalanná vált, de valamilyen érzelmi kötődés miatt „kidobhatatlannak” minősített tárgyainkkal, hogyan csomagoljuk őket úgy a bútor személyes, ám korlátozott terébe, hogy egyiktől se kelljen megválni? A számítógépes játékok hőskorát idéző Tetrix-programmal Oravecz a nézők kombinációs képességét kívánja próbára tenni: ki hogyan boldogul a játékelemek összeillesztésével, amelyek ezúttal mértani alakzatok helyett személyes tárgyak.
A Packing–Case című kiállítás mindenkit érintő időszerű problematikát vet fel: hisszük-e, hogy szándékosan megválhatunk tárgyainktól, és merjük-e vállalni azt az álláspontot, miszerint nélkülük is boldogulni tudunk a végletekig eldologiasodott világban, az anyagi termelés hiperprodukciójának kellős közepén? Hogyan tároljuk a felhalmozott tárgykészletet, hogy az ne temesse be életterünket, ne zárja el a mozgás irányait? Lehetséges-e a tárgyak nélküli élet a nyugati kultúra materialista keretei között, valamint a fokozódó mobilitás korában, amikor a távolság fogalmi kiterjedése pillanatról pillanatra változik?