Dékei Kriszta - Az irányított és ismétlődő véletlen esetei

„Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.”
Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné, Wolfné. Wolfné.
(Örkény István: Trilla)

Két faarcú, rövid hajú fiatalember fekete ruhában, merev testtartásban üldögél egy-egy görgős irodai széken – a tér kicsiny, zárt és első pillantásra nehezen azonosítható. Rezzenéstelenül veszik tudomásul és szenvedik el, ahogy a székek (s rajtuk ők maguk is) véletlenszerűen elmozdulnak, ide-oda gurulnak, egymáshoz és a falhoz ütköznek. A látszólag indokolatlan imbolygásnak van megfogható oka: a rögzített kamerával készített felvétel egy furgon zárt terében készült, a szereplők mozgását pedig az utazás mellékes jelenségei (huppanók, emelkedők, fékezések) okozták. A 2001-ben készült Luton című videóban minden együtt van, ami a művészpáros tevékenységét jellemzi. Zárt, meghatározhatatlan, fehérre festett tér, közönyös, egyéniségüket levedlett emberi testek, hétköznapi tárgyak kiszámíthatatlan mozgása: szobrászat, videó-performansz, film és színház egyszerre.
Még ha felületesen fel is fedezhetünk formai hasonlóságokat Gilbert & George állóképeivel, ezekkel a pillanatba belemerevedett emberszobrokkal, Wood & Harrison tevékenysége leginkább Erwin Wurm munkásságával tart rokonságot. Wurm videómunkáin az időtlennek, állandónak és statikusnak tételezett – tehát a fizika törvényeinek (a gravitációnak és az egyensúlyi helyzetnek) engedelmeskedő – konstrukciók helyébe a pillanatnyiság, a mozgás dinamikus aktusa és az emberi test lép, amely test zavarba ejtő interakcióba keveredik különböző hétköznapi tárgyakkal. (Például a Quetsch&Wumm /2001/ videóban Wurm a padlón elszórt teniszlabdákon egyensúlyozik.) A szerzőpáros önjáró tárgyakhoz való viszonya sokkal inkább passzív, úgy tűnik, mintha nem irányítanák, csupán elviselnék a kialakult helyzeteket. Gumiarcuk leginkább Buster Keatonra emlékeztet (hogy ne is említsünk olyan burleszk klasszikusokat, mint Stan és Pan), abszurd várakozásuk pedig Estragont és Vladimírt idézi Beckett Godot-ra várva című darabjából. Az események színpadias tálalása is a groteszk mester műveit juttathatja eszünkbe: a dobozszerű, lecsupaszított térben nincsen cselekvés, csak megtörténnek a dolgok, a hanghatásokról pedig a tárgyak zajzenéje (surrogás, csörrenés, zörgés) gondoskodik. S ahogy Wood & Harrison szívósan és kitartóan tűri a tárgyak groteszk „terrorját”, úgy a befogadók is állandó várakozásra kényszerülnek: feszülten figyelik, milyen meglepő és mulatságos geggel hökkentik meg már megint őket. A videó-performanszok egyik legnagyobb erénye az abszurd játékosság: lehetetlen nevetés nélkül végignézni őket.
A kiállítás gerincét adó Twenty Six (Drawing and Falling Things) című sorozat szkeccseinek hossza húsz másodperc és három perc között váltakozik: a mini-történetekben a szerzők álló, ülő, ugráló, egyensúlyozó pozíciója különböző tárgyakkal (legyen az ajtó, létra, deszka, szék, vödör vagy csónaktest) és a tárgyak elmozdulásával bekövetkező, véletlennek tűnő eseményekkel („égből” hulló labdákkal, pelyhekkel) konfrontálódik. Megkísértve a lehetetlent, verbalizáljunk egy Wood & Harrison-féle burleszk jelenetet! Világoskék, redukált térben fekete ruhás férfi ipari porszívót tart vízszintesen és mozdulatlanul a kezében: a porszívó szívófejét a fal felé fordítja, ahol egy fehér négyzet látható. A porszívó zúg, zúg, zúg, majd kikapcsol. A falról leesik a fehér négyzet: egy papírlap (Piece of paper, 2001). A minimalista performanszban rejlő apró geg mögött (a fordítva bekapcsolt, ezért fújó porszívó a falra tapasztja a papírlapot) konceptuális, filozofikus mélységek rejtőznek. Nemcsak a megszokott, erő hatására létrejövő mozgás megfordítását, a megtapasztalt fizikai jelenségeknek ellentmondó eseményt figyelhetjük meg, hanem tanúi lehetünk egy, a mozdulatlan mozgásból kialakuló állókép megszületésének is – egyszerre két szempontból. Állókép a tévéképernyőn megjelenő, figurális kompozíció maga, és az alak cselekvésének eredménye is: megteremtődik, mozgó levegő segítségével felfestődik (vagy másként nézve felrajzolódik) a falra egy monokróm festmény (illetve rajz). Persze a mű csak addig létezik, ameddig tart az alkotási folyamat. A sorozathoz kapcsolódó vázlatokon (Working Drawings) megfigyelhetjük, hogy az etűdökben (ellentétben mondjuk Wurm kísérleteivel) nincs semmi esetleges: a megkomponált jelenetekben feltűnő emberek passzivitását éppen ezen előre eltervezett koreográfiák szigorú végrehajtása okozza.
A videó-performanszok egy másik csoportjában Wood & Harrison kivonul a képtérből, és csakis különböző tárgyak furcsa mozgásait láthatjuk. A Notebook című sorozatban a szereplők manipulált mindennapi tárgyak (például asztal szélén körbeúszó játék tengeralattjáró, kiboruló doboz vagy felfúvódó chipses zacskó). Az egymás mellett futó, bizonyos időközönként ismétlődő jelenetekben a képkereten kívüli, nem látható alkotók – mint a teremtő földi másai – mégis érezhetően irányítják az eseményeket, legyen az minden cél nélküli rombolás (egymásra zuhanó, ripityára törő porcelán tányérok) vagy egy rendkívül esztétikus folyamat-kép létrehozása (fekete lábtörlő gumitüskéi között lassan lefelé úszó, a közöket kifehérítő tejfolyam). A kiállítás látogatója először mégis egy olyan, a terem egész hátsó falát kitöltő videóba botlik, ahol nem érti, de kénytelen elhinni, hogy a fizika törvényeit felrúgó, „táncoló” tárgyat valamilyen láthatatlan módon manipulálták. A mennyezeten forgó ventillátor, a padlón lemez – ez utóbbi azonban hol leesik, hol felemelkedik, hol „sarkára áll”, hol meg pördül néhányat a tengelye körül. Rezgésében, rángatózásában, koppanásaiban nincs semmi rendszer – biztos azonban, hogy egy kívülről irányított „véletlen-jelenség” tanúi vagyunk.

„Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír. Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír. Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír. Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.” Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné, Wolfné. Wolfné. (Örkény István: Trilla) Két faarcú, rövid hajú fiatalember fekete ruhában, merev testtartásban üldögél egy-egy görgős irodai széken – a tér kicsiny, zárt és első pillantásra nehezen azonosítható. Rezzenéstelenül veszik tudomásul és szenvedik el, ahogy a székek (s rajtuk ők maguk is) véletlenszerűen elmozdulnak, ide-oda gurulnak, egymáshoz és a falhoz ütköznek. A látszólag indokolatlan imbolygásnak van megfogható oka: a rögzített kamerával készített felvétel egy furgon zárt terében készült, a szereplők mozgását pedig az utazás mellékes jelenségei (huppanók, emelkedők, fékezések) okozták. A 2001-ben készült Luton című videóban minden együtt van, ami a művészpáros tevékenységét jellemzi. Zárt, meghatározhatatlan, fehérre festett tér, közönyös, egyéniségüket levedlett emberi testek, hétköznapi tárgyak kiszámíthatatlan mozgása: szobrászat, videó-performansz, film és színház egyszerre. Még ha felületesen fel is fedezhetünk formai hasonlóságokat Gilbert & George állóképeivel, ezekkel a pillanatba belemerevedett emberszobrokkal, Wood & Harrison tevékenysége leginkább Erwin Wurm munkásságával tart rokonságot. Wurm videómunkáin az időtlennek, állandónak és statikusnak tételezett – tehát a fizika törvényeinek (a gravitációnak és az egyensúlyi helyzetnek) engedelmeskedő – konstrukciók helyébe a pillanatnyiság, a mozgás dinamikus aktusa és az emberi test lép, amely test zavarba ejtő interakcióba keveredik különböző hétköznapi tárgyakkal. (Például a Quetsch&Wumm /2001/ videóban Wurm a padlón elszórt teniszlabdákon egyensúlyozik.) A szerzőpáros önjáró tárgyakhoz való viszonya sokkal inkább passzív, úgy tűnik, mintha nem irányítanák, csupán elviselnék a kialakult helyzeteket. Gumiarcuk leginkább Buster Keatonra emlékeztet (hogy ne is említsünk olyan burleszk klasszikusokat, mint Stan és Pan), abszurd várakozásuk pedig Estragont és Vladimírt idézi Beckett Godot-ra várva című darabjából. Az események színpadias tálalása is a groteszk mester műveit juttathatja eszünkbe: a dobozszerű, lecsupaszított térben nincsen cselekvés, csak megtörténnek a dolgok, a hanghatásokról pedig a tárgyak zajzenéje (surrogás, csörrenés, zörgés) gondoskodik. S ahogy Wood & Harrison szívósan és kitartóan tűri a tárgyak groteszk „terrorját”, úgy a befogadók is állandó várakozásra kényszerülnek: feszülten figyelik, milyen meglepő és mulatságos geggel hökkentik meg már megint őket. A videó-performanszok egyik legnagyobb erénye az abszurd játékosság: lehetetlen nevetés nélkül végignézni őket. A kiállítás gerincét adó Twenty Six (Drawing and Falling Things) című sorozat szkeccseinek hossza húsz másodperc és három perc között váltakozik: a mini-történetekben a szerzők álló, ülő, ugráló, egyensúlyozó pozíciója különböző tárgyakkal (legyen az ajtó, létra, deszka, szék, vödör vagy csónaktest) és a tárgyak elmozdulásával bekövetkező, véletlennek tűnő eseményekkel („égből” hulló labdákkal, pelyhekkel) konfrontálódik. Megkísértve a lehetetlent, verbalizáljunk egy Wood & Harrison-féle burleszk jelenetet! Világoskék, redukált térben fekete ruhás férfi ipari porszívót tart vízszintesen és mozdulatlanul a kezében: a porszívó szívófejét a fal felé fordítja, ahol egy fehér négyzet látható. A porszívó zúg, zúg, zúg, majd kikapcsol. A falról leesik a fehér négyzet: egy papírlap (Piece of paper, 2001). A minimalista performanszban rejlő apró geg mögött (a fordítva bekapcsolt, ezért fújó porszívó a falra tapasztja a papírlapot) konceptuális, filozofikus mélységek rejtőznek. Nemcsak a megszokott, erő hatására létrejövő mozgás megfordítását, a megtapasztalt fizikai jelenségeknek ellentmondó eseményt figyelhetjük meg, hanem tanúi lehetünk egy, a mozdulatlan mozgásból kialakuló állókép megszületésének is – egyszerre két szempontból. Állókép a tévéképernyőn megjelenő, figurális kompozíció maga, és az alak cselekvésének eredménye is: megteremtődik, mozgó levegő segítségével felfestődik (vagy másként nézve felrajzolódik) a falra egy monokróm festmény (illetve rajz). Persze a mű csak addig létezik, ameddig tart az alkotási folyamat. A sorozathoz kapcsolódó vázlatokon (Working Drawings) megfigyelhetjük, hogy az etűdökben (ellentétben mondjuk Wurm kísérleteivel) nincs semmi esetleges: a megkomponált jelenetekben feltűnő emberek passzivitását éppen ezen előre eltervezett koreográfiák szigorú végrehajtása okozza. A videó-performanszok egy másik csoportjában Wood & Harrison kivonul a képtérből, és csakis különböző tárgyak furcsa mozgásait láthatjuk. A Notebook című sorozatban a szereplők manipulált mindennapi tárgyak (például asztal szélén körbeúszó játék tengeralattjáró, kiboruló doboz vagy felfúvódó chipses zacskó). Az egymás mellett futó, bizonyos időközönként ismétlődő jelenetekben a képkereten kívüli, nem látható alkotók – mint a teremtő földi másai – mégis érezhetően irányítják az eseményeket, legyen az minden cél nélküli rombolás (egymásra zuhanó, ripityára törő porcelán tányérok) vagy egy rendkívül esztétikus folyamat-kép létrehozása (fekete lábtörlő gumitüskéi között lassan lefelé úszó, a közöket kifehérítő tejfolyam). A kiállítás látogatója először mégis egy olyan, a terem egész hátsó falát kitöltő videóba botlik, ahol nem érti, de kénytelen elhinni, hogy a fizika törvényeit felrúgó, „táncoló” tárgyat valamilyen láthatatlan módon manipulálták. A mennyezeten forgó ventillátor, a padlón lemez – ez utóbbi azonban hol leesik, hol felemelkedik, hol „sarkára áll”, hol meg pördül néhányat a tengelye körül. Rezgésében, rángatózásában, koppanásaiban nincs semmi rendszer – biztos azonban, hogy egy kívülről irányított „véletlen-jelenség” tanúi vagyunk.	John Wood & Paul Harrison Twenty Six (Drawing and falling things), 2001, mini dv • © fotó: Rosta József
	John Wood & Paul Harrison Szék • © fotó: Rosta József
John Wood & Paul Harrison The Only Other Point, 2005, HDV, 14’30” • © fotó: Rosta József
Wood & Harrison videó-performanszainak összefoglalása és egyben meghaladása is a 2005-ben készült, majd tizenöt perces filmjük (The only other point), amelyben nem csupán egymás mellé rendelik az eddigi szekvenciákat, hanem – a rögzített kamera lassú, lineáris mozgásával és egyes „szereplők” ismételt színre léptetésével – összekötik és sajátos történetté rendezik őket. A szürke, néha az elvarázsolt kastély illogikus és aránytalan térszerkezetét idéző szobasorban egyfajta labda-sztori bontakozik ki a teljes nyugalmi állapottól kezdve a potyogáson és lebegésen át a gurulásig. Hol leesnek (dobokra, narancssárga vödrökbe), hol nem (damilon lógnak a levegőben), hol egyszerre zuhannak, hol egymás után (mint egy pingpongszerva kimerevített fázisfotói). S bár a labdák önjáró mozgása és e mozgás váratlan felfüggesztése néha egészen megkapó együttállásokat hoz létre (például egy pillanatra felveszik a citromfán függő gyümölcsök pozícióit is), az egymásra rakodó jeleneteket nézve mégis egyfajta szorongás lesz úrrá a befogadón. Ezt az érzést tovább erősíti az a pillanat, amikor a fal méretű vásznon feltűnik egy szoba, a szoba falán képernyő, a képernyőn labdák, a vászon előtt filmnézésre odakészített székek sora. Az a feszültség, hogy mi magunk is része vagyunk egy virtuális, végtelenül ismétlődő képnek, különös, metafizikai többletet ad a szerzőpáros egyedi, ironikus-humoros vizuális nyelvének. Wood & Harrison 5 termében páratlan darab, s egyben a legelegánsabb mű a Szék című videó. A képernyőn több sorban vízszintes és függőleges huzalkötegek mozognak, melyek néhány helyen feketére vannak festve. Sokáig csak a huzalok gyors és monoton robogását látjuk, majd az innen-onnan felbukkanó és eltűnő fekete csíkok váratlanul, egyetlen pillanatra összekapcsolódnak egymással, s a térben kirajzolódik egy, a széleit határoló síkvonalakkal jelölt test: létrejön egy szék képének szobra. A mérnöki precizitással megtervezett mobil-szobor Csörgő Attila Plátói szerelem (1997) című munkájával rokonítható. Csörgő projektjén két egymással szemben elhelyezett és élein fapálcikákkal jelölt tetraéder indul el lassú mozgással egymás felé, s végül egy hexaéderben, azaz egy kocka formájában egyesül. A villanymotorhoz huzalokkal erősített pálcikák mozgása során, a kezdő és végállapot között – akár csak az angol sztárpáros művében – számtalan kusza, szabálytalan és kívülről nézve rendezetlen stádium is „előállítódik”. S bár a Székből hiányzik a Csörgő művére jellemző misztikus többlet, a geometriai szerkesztés és a metamorfózis nem idegen a poentírozott, monotonul ismételt véletlen-művek világától. Ezek, no meg a szobrászat és a performansz határait feszegető kérdésfeltevéseik okozzák azt a konceptuális izgalmat, amely minden abszurd jelenet mögött felsejlik. Mert bár röhögni jó, vannak esetek, amikor legalább akkora öröm gondolkozni is. Jegyezzük meg: Wood & Harrison.	John Wood & Paul Harrison Working Drawings, 2000-2003, papír, toll • © fotó: Rosta József John Wood & Paul Harrison 100 m, 2004, mini dv, 3’52” • © fotó: Rosta József