Éber Miklós - Indokolt-e narcisztikusnak tartani Vajda Lajost?

Mezei Árpád pszichológus, művészeti író az Európai Iskola egyik alapító tagja volt. Vajda Lajos művészetével több írásában, így az 1972-ben a Vajda Lajos emlékkönyvben1 és később az ARKANUM 2/1981 számában, majd az 1983-as zalagerszegi Vajda Lajos emlékkiállítás katalógusában közzétett írásaiban foglalkozott. Mezei Vajdát narcisztikus személyiségnek tartotta. Ennek fő indokait egyrészt a Vajda által alkotott számos önarcképben, másrészt Vajda Szentendréhez kapcsolódó szoros viszonyában, a városkához való ragaszkodásában és végül korai halálát okozó halálos betegségében vélte megtalálni. Érdemes e tekintetben saját mondatait idézni: „Azt a személyiséget, mely az önszeretet rögzüléséből keletkezett, igen költőien írja le a görög Narcisszusz legendája. A hozzá hasonló embertípust a lélektan narcisztikus személyiségnek nevezi… Az a tény, hogy Narcisszusz önmagát állandóan szemléli a víztükörben, mindenekelőtt azt jelenti, hogy számára a látásnak mint életműködésnek jóval nagyobb szerepe van, mint a normális egyednek… Éppen ezért Narcisszusznak minden lehetősége megvan arra, hogy festő legyen… Narcisszuszhoz a látás szerepe mellett egy látvány, egy kép is tartozik. Mint festőnek, Narcisszusznak mindjárt témája is van, önmagát fogja festeni. Így függetlenné válik a tükörtől… Narcisszusznak szüksége van a víztükörre, amelyben önmagát szemlélheti. Sőt, számára az az ideális, ha mindenütt víz veszi körül, így legjobban szigeten érezheti magát, ahol önmagát minden oldalról szemlélheti. Szentendre pedig sokszoros értelemben sziget… Mindenekelőtt Szentendre az azonos nevű nagy dunai sziget mentén fekszik… De Szentendre maga is nemcsak sziget menti kikötő, hanem mindenekelőtt népsziget…” Ebben az idézetben talányosnak tűnik, hogy az önmagát ábrázoló és így a tükörtől függetlenné váló, önmagába szerelmes festőnek miért van továbbra is szüksége arra, hogy vízközelben lakva a folyó tükrében szemlélhesse önmagát. Külön kérdés, hogy Szentendre „népsziget” jellege hogyan lett volna képes tápot adni egy narcisztikus önszemlélethez. Egyébként a fentiek alapján az Amszterdamban közvetlen vízközelben élő és számos önarcképet festő Rembrandtnak sem volna sok esélye arra, hogy elkerülje a narcisztikus jelzőt. Ez azonban vele kapcsolatban ezidáig aligha merült fel. Az önarckép ugyanis még kézenfekvőbben és elsődlegesebben tekinthető az önmegismerés és önvizsgálat – Delphi-i értelemben vett – eszközének, mint az önszerelemre való utalásnak. Az, hogy egy adott esetben a kettő közül melyik találó – sematizmus nélkül –, csak az illető művész életkörülményeinek, életmódjának és életművének alapos elemzése alapján dönthető el. Aki szerelmes, annak érdeklődését mindenkelőtt szerelmének tárgya foglalja el. Aki tehát narcisztikus, vagyis önmagába szerelmes, annak érzés- és gondolatvilágában ennélfogva mások számára feltehetőleg csak alárendelt hely fog jutni. Hasonlóképpen kézenfekvő az az igyekezet, hogy az ember szerelmének tárgyával jól bánjon, és őt a kényeztetésig elhalmozza minden tőle telhető jóval. A narcisztikus személy tehát önmagát. Ezzel szemben mi a helyzet Vajda Lajos esetében? Ő kimagasló tehetségénél fogva minden bizonnyal képes lett volna legalábbis tiszteségesen megélni művészetéből. Ehelyett tudatosan a legkeserűbb szegénységet és nyomort választotta élet- és műformaként. Nem azért alkotott eladhatatlan műveket – többségükben a legolcsóbb eszközökkel, a legolcsóbb anyagok felhasználásával készült rajzokat –, mert nem lett volna képes eladható műtárgyakat alkotni, hanem mert nem is akart. Művészetének vezérfonala, ars poeticája az emberiség állapotáról, a Conditio Humana-ról való gondolkodás és annak képi kifejezése volt. Ez már 25 éves kora táján a Párizsban alkotott fotómontázsaiban is egyértelmű kifejezést nyert. Abban a formában, hogy őt elsősorban a világdráma foglalkoztatta, hogy minden idegszálával tiltakozott az elnyomás és kegyetlenségek ellen, együttérzett a nincstelenekkel, védtelenekkel, az elnyomott, gyarmati sorban tengődő színesbőrű népekkel. Ahogy későbbi jóbarátja és festőtársa, Bálint Endre jellemezte: „Vajda mélységes humanizmusa és igazi szocializmusa szövődött sűrűvé e montázsvíziókban...„ Művészi életművének a fotómontázsok mellett e tekintetben legegyértelműbb megnyilatkozásai éppen 1935 és 1937 között alkotott önarcképei. Vajda az önarcképrajz műfaját, saját végletekig leegyszerűsített arcvonásait, melyeknek úgyszólván aláírásjelleget kölcsönzött, a művészetben páratlan módon szinte kivétel nélkül szolidaritása nyilatkozataiként alkotta. Még rajzainál is egyértelműebben fejezik ezt ki azok az önarckép-festményei, amelyeken sötétbőrűnek ábrázolta magát. Ezeknek egészen a közelmúltig meg nem fejtett, meg nem értett üzenete kizárólag csak az akkortájt még elnyomott és diszkriminált emberfajokkal való szolidaritásban kereshető és található2. Ami Vajda Szentendre iránti vonzalmát illeti, annak indokaiként a vízparti fekvésnél erősebb és kézenfekvőbb érvek ismeretesek. Vízben tükröződni Vajda, egyébként éppúgy, mint Szentendrén, Budapesten is tudott vona. Elsőként említhetőek a városkában akkortájt még eleven görögkeleti-szerb vallási és népi hagyományok, melyeket a zsidó származású Vajda Szerbiában eltöltött iskoláskorában ismert és szeretett meg, és amelyek felemelően és inspirálóan hatottak rá. Másrészt és még nagyobb evidenciával az a művészi program, amelyet Parizsból való visszatértét követően, Korniss Dezsővel összefogva, megvalósítani akart. Ahhoz Szentendre és környezete, ahol másutt már eltűnt épületek, építészeti stílusok, tárgyak és tradíciók azidőtájt még léteztek, vízparti fekvésétől függetlenül, ideális előfeltételekkel rendelkezett. E kérdésben érdemes és indokolt őt magát, feleségének írt leveléből idézni: „Bármilyen nyomorúságos körülmények között is élünk, meg fogjuk valósítani szellemi programmunkat…Abból indulunk ki, hogy tradició nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet, a többi, ami ezen kívül áll, az legnagyobbrészt értéktelen szemétlerakat… Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra területén még ilyen törekvések eddig nem voltak, s ha sikerül célt érnünk, akkor mi leszünk az elsők ezen a területen.” Vagyis Vajda Szentendrét (és a vele szemben a szigeten fekvő Szigetmonostort) egy tudatos cél és program alapján – és nem öntükröződése céljából – választotta tevékenysége színhelyéül, amiről az ott folytatott motívumgyűjtés és az annak feldolgozása során létrejött művek egyértelműen tanúskodnak3. Mezei Árpádot Vajda személyiségének félreismerése más tekintetben is tévútra vezette. Különösképpen említésre méltó az, amit a Vajda főművének tekintett – és korábban az ő tulajdonát is képező – „Felmutató ikonos önarckép”-ről, a 20. századi magyar képzőművészet valószínűleg leggyakrabban reprodukált festményéről írt az 1983-os zalaegerszegi kiállítás katalógusában: „A felmutatós ikonos önarcképen három arc van… Végül itt egy negyedik személy is szerepel: ezen az ikonfestészet Pantokrátor típusát felidéző képen a kéz két ujja az ördög szarvainak körvonalát mutatja… A Felmutató önarcképben Vajda mindenhatónak ábrázolja magát, de nem teljes sikerrel. A személy három részből áll, amelyek a magot képző Pantokrátorral lazán függenek össze. Amellett a kéz is szemben áll vele…” A Felmutató önarckép – melyről időközben többek között az is megállapítást nyert, hogy nem is „felmutató”, vagyis hogy annak nem Vajdától származó címe maga sem helytálló, sőt félrevezető – valóban egy sokrétű, rejtélyes és mondanivalóját illetően nehezen interpretálható alkotás. Különösképpen a rajta ábrázolt kéz szerepének és hovátartozásának megfejtése váratott magára egészen a közelmúltig4. Annak kapcsán a képnek egy új és találóbb cím is adatott: Conditio Humana. De a kép fent idézett jellemzése önmagában is ellentmondásos. A bizánci eredetű ikonfestészet igen szigorú és precíz szabályoknak volt alávetve, melyeket Vajda pontosan ismert. Ez a kánon természetesen kiterjedt Krisztusnak mint Pantokratornak – Világuralkodónak – a képi megjelenítésére is. Ezt elsősorban a kéztartás, a feltartott, tenyerével kifelé fordított jobb kéz jellemezte, melyen a kisujj és a gyűrűsujj behajtottak, a középső ujj és a mutatóujj felfelé irányulnak és a gyűrűsujj érinti a hüvelykujj hegyét. Ezzel ellentétben Vajda kérdéses képén egy tenyerével befelé fordított bal kezet látunk, melynek behajtott gyűrűsujja egyértelműen nem érinti a hüvelykujj hegyét. Tehát a kéznek ijesztően fekete voltától eltekintve sem tulajdonítható pantokrátori jelleg, hiszen alaposan szemlélve, az arra vonatkozó kánon egyetlen mérvének sem tesz eleget. Azon túlmenően az is nyilvávaló, hogy a képen ábrázolt túlméretű és torz bal kéz semmiképpen sem tekinthető a szembe tekintő önarcképfejhez tartozónak. Vagyis az a feltevés, hogy Vajda ezen a képén önmagát pantokrátori pózban, mindenhatóként ábrázolta volna, teljességgel alaptalan és tarthatatlan. Ezen túlmenően említést érdemel az a nyilvánvaló ellentmondás is, miszerint ugyanaz a kéz egyben Vajda pantokrátori gesztusára és az ördög szarvaira utaljon. Ugyancsak Mezeinek a zalaegerszegi kiállítás katalógusában foglalt írásában olvashatóak a Vajda korai halálát okozó tuberkulózisával kapcsolatban a következők: „Közelebbről tárgyalva a korai halálos betegség genezisének kérdését, a kutatók a kedvezőtlen anya-gyermek viszonyt tekintik az ellenálló képesség nagyfokú meggyengülése végső alapjának. Speciálisan a tbc esetében tapasztaltuk azt, hogy az anya feltétlenül domináló természetű, aki férjétől és gyermekétől egyaránt feltétlen engedelmességet követel. Az ilyen anya az alapvető bizalom érzése helyett erős szorongást vált ki gyermekeiben, minthogy azok az anya fölényét irreálisan megnövelve élik át, mindenható démoni lénynek tekintik, aki tetszése szerint képes alakját változtatni. Ebben a szemléletben az anya átalakuló képessége mágikus, a nők boszorkányok. A szorongás, amit ez kelt, rosszabb a halálfélelemnél, a kisgyermek az anyatej elvesztésétől fél. További vizsgálatok szerint az ilyen szorongásra a gyermek a nárcizmus extrém formáinak kialakulásával reagál, amelyben magát halhatatlannak, és mindenhatónak képzeli.” Mezei mindezen „felismeréseket” és nézeteket ugyan másoknak tulajdonítja, de átvételükkel egyben azonosul is azokkal. Erre enged következtetni a nárcizmusra utaló végkonklúzió, mely saját Vajda-interpretációjának vezérfonala. Nyilvánvalónak tűnő logikai ellentmondás és a józan észnek is ellentmondó kitétel a kisgyermeknek (azaz csecsemőnek) az anyatej elvesztésével kapcsolatos félelme. Melyik anya tud csecsemőjétől „feltétlen engedelmességet” követelni, és attól eltekintve, melyik csecsemő képes ilyen következtetések kielégítésére? Vagyis „Quod erat demonstrandum”: Vajda – Mezei szemében – már csak azért is narcisztikus személyiség kell hogy legyen, mert fiatalkori halálát a tuberkulózis okozta – a tuberkulózis akkori népbetegség jellegéből ennek alapján mellesleg a domináns, rossz anyák rendkívüli gyakoriságára lehetne következtetni – és mert nézete szerint a Felmutató önarcképben Pantokratorként (azaz mindenható Krisztusként) ábrázolta önmagát. Ami Vajda Lajos anyját, Fürst Juditot és 42 éves korában megszült negyedik gyerekéhez, Lajoshoz fűződő viszonyát illeti, arról felesége feljegyzéseiben a következők olvashatóak: „...1927-ben meghal édesanyja, akit nagyon szeretett, és aki után egész életében búsul. Mind Lajos mint Teréz – V.L. Nővére – elbeszélése szerint édesanyjuk szelíd, érzékeny asszony volt.” A férje halálát közvetlenül megelőző időből pedig a következő – pozitív anya-gyermek viszonyra utaló – részletek: „Azt írja nekem. Hogy olyan jó hozzá Szabó – Sz. Lajos barátja, aki vele egyidőben tartózkodott a kórházban – mintha az anyja lenne.” Végül Vajda Lajos életének utolsó napjáról: „Egész nap alig szólt valamit. Már nem kapaszkodott az élőkbe, édesanyját emlegette. Nagyon csendesen halt meg.”3 Mindebből aligha bontható ki egy domináns, boszorkányi jellemképű anya és egy tőle rettegő kisgyermek viszonya. 1 Vajda Lajos emlékkönyv, Magvető, Budapest, 1972 2 Éber Miklós: Vajda Lajos önarcképei, Balkon, Budapest, 2004/1,2 3 Mándy Stefánia: Vajda Lajos, Corvina, Budapest, 1983 4 Éber Miklós: Conditio Humana. Vajda Lajos: Felmuta- tó Ikonos önarckép, Balkon, Budapest, 2003/6	Vajda Lajos portréja
Vajda Lajos Conditio Humana (Felmutató ikonos önarckép), 1936, 90x62 cm

Mezei Árpád pszichológus, művészeti író az Európai Iskola egyik alapító tagja volt. Vajda Lajos művészetével több írásában, így az 1972-ben a Vajda Lajos emlékkönyvben1 és később az ARKANUM 2/1981 számában, majd az 1983-as zalagerszegi Vajda Lajos emlékkiállítás katalógusában közzétett írásaiban foglalkozott.
Mezei Vajdát narcisztikus személyiségnek tartotta. Ennek fő indokait egyrészt a Vajda által alkotott számos önarcképben, másrészt Vajda Szentendréhez kapcsolódó szoros viszonyában, a városkához való ragaszkodásában és végül korai halálát okozó halálos betegségében vélte megtalálni.
Érdemes e tekintetben saját mondatait idézni: „Azt a személyiséget, mely az önszeretet rögzüléséből keletkezett, igen költőien írja le a görög Narcisszusz legendája. A hozzá hasonló embertípust a lélektan narcisztikus személyiségnek nevezi… Az a tény, hogy Narcisszusz önmagát állandóan szemléli a víztükörben, mindenekelőtt azt jelenti, hogy számára a látásnak mint életműködésnek jóval nagyobb szerepe van, mint a normális egyednek… Éppen ezért Narcisszusznak minden lehetősége megvan arra, hogy festő legyen… Narcisszuszhoz a látás szerepe mellett egy látvány, egy kép is tartozik. Mint festőnek, Narcisszusznak mindjárt témája is van, önmagát fogja festeni. Így függetlenné válik a tükörtől… Narcisszusznak szüksége van a víztükörre, amelyben önmagát szemlélheti. Sőt, számára az az ideális, ha mindenütt víz veszi körül, így legjobban szigeten érezheti magát, ahol önmagát minden oldalról szemlélheti. Szentendre pedig sokszoros értelemben sziget… Mindenekelőtt Szentendre az azonos nevű nagy dunai sziget mentén fekszik… De Szentendre maga is nemcsak sziget menti kikötő, hanem mindenekelőtt népsziget…”
Ebben az idézetben talányosnak tűnik, hogy az önmagát ábrázoló és így a tükörtől függetlenné váló, önmagába szerelmes festőnek miért van továbbra is szüksége arra, hogy vízközelben lakva a folyó tükrében szemlélhesse önmagát. Külön kérdés, hogy Szentendre „népsziget” jellege hogyan lett volna képes tápot adni egy narcisztikus önszemlélethez. Egyébként a fentiek alapján az Amszterdamban közvetlen vízközelben élő és számos önarcképet festő Rembrandtnak sem volna sok esélye arra, hogy elkerülje a narcisztikus jelzőt. Ez azonban vele kapcsolatban ezidáig aligha merült fel. Az önarckép ugyanis még kézenfekvőbben és elsődlegesebben tekinthető az önmegismerés és önvizsgálat – Delphi-i értelemben vett – eszközének, mint az önszerelemre való utalásnak. Az, hogy egy adott esetben a kettő közül melyik találó – sematizmus nélkül –, csak az illető művész életkörülményeinek, életmódjának és életművének alapos elemzése alapján dönthető el.
Aki szerelmes, annak érdeklődését mindenkelőtt szerelmének tárgya foglalja el. Aki tehát narcisztikus, vagyis önmagába szerelmes, annak érzés- és gondolatvilágában ennélfogva mások számára feltehetőleg csak alárendelt hely fog jutni. Hasonlóképpen kézenfekvő az az igyekezet, hogy az ember szerelmének tárgyával jól bánjon, és őt a kényeztetésig elhalmozza minden tőle telhető jóval. A narcisztikus személy tehát önmagát. Ezzel szemben mi a helyzet Vajda Lajos esetében? Ő kimagasló tehetségénél fogva minden bizonnyal képes lett volna legalábbis tiszteségesen megélni művészetéből. Ehelyett tudatosan a legkeserűbb szegénységet és nyomort választotta élet- és műformaként. Nem azért alkotott eladhatatlan műveket – többségükben a legolcsóbb eszközökkel, a legolcsóbb anyagok felhasználásával készült rajzokat –, mert nem lett volna képes eladható műtárgyakat alkotni, hanem mert nem is akart. Művészetének vezérfonala, ars poeticája az emberiség állapotáról, a Conditio Humana-ról való gondolkodás és annak képi kifejezése volt.
Ez már 25 éves kora táján a Párizsban alkotott fotómontázsaiban is egyértelmű kifejezést nyert. Abban a formában, hogy őt elsősorban a világdráma foglalkoztatta, hogy minden idegszálával tiltakozott az elnyomás és kegyetlenségek ellen, együttérzett a nincstelenekkel, védtelenekkel, az elnyomott, gyarmati sorban tengődő színesbőrű népekkel. Ahogy későbbi jóbarátja és festőtársa, Bálint Endre jellemezte: „Vajda mélységes humanizmusa és igazi szocializmusa szövődött sűrűvé e montázsvíziókban...„
Művészi életművének a fotómontázsok mellett e tekintetben legegyértelműbb megnyilatkozásai éppen 1935 és 1937 között alkotott önarcképei. Vajda az önarcképrajz műfaját, saját végletekig leegyszerűsített arcvonásait, melyeknek úgyszólván aláírásjelleget kölcsönzött, a művészetben páratlan módon szinte kivétel nélkül szolidaritása nyilatkozataiként alkotta. Még rajzainál is egyértelműebben fejezik ezt ki azok az önarckép-festményei, amelyeken sötétbőrűnek ábrázolta magát. Ezeknek egészen a közelmúltig meg nem fejtett, meg nem értett üzenete kizárólag csak az akkortájt még elnyomott és diszkriminált emberfajokkal való szolidaritásban kereshető és található2.
Ami Vajda Szentendre iránti vonzalmát illeti, annak indokaiként a vízparti fekvésnél erősebb és kézenfekvőbb érvek ismeretesek. Vízben tükröződni Vajda, egyébként éppúgy, mint Szentendrén, Budapesten is tudott vona. Elsőként említhetőek a városkában akkortájt még eleven görögkeleti-szerb vallási és népi hagyományok, melyeket a zsidó származású Vajda Szerbiában eltöltött iskoláskorában ismert és szeretett meg, és amelyek felemelően és inspirálóan hatottak rá. Másrészt és még nagyobb evidenciával az a művészi program, amelyet Parizsból való visszatértét követően, Korniss Dezsővel összefogva, megvalósítani akart. Ahhoz Szentendre és környezete, ahol másutt már eltűnt épületek, építészeti stílusok, tárgyak és tradíciók azidőtájt még léteztek, vízparti fekvésétől függetlenül, ideális előfeltételekkel rendelkezett. E kérdésben érdemes és indokolt őt magát, feleségének írt leveléből idézni: „Bármilyen nyomorúságos körülmények között is élünk, meg fogjuk valósítani szellemi programmunkat…Abból indulunk ki, hogy tradició nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet, a többi, ami ezen kívül áll, az legnagyobbrészt értéktelen szemétlerakat… Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra területén még ilyen törekvések eddig nem voltak, s ha sikerül célt érnünk, akkor mi leszünk az elsők ezen a területen.” Vagyis Vajda Szentendrét (és a vele szemben a szigeten fekvő Szigetmonostort) egy tudatos cél és program alapján – és nem öntükröződése céljából – választotta tevékenysége színhelyéül, amiről az ott folytatott motívumgyűjtés és az annak feldolgozása során létrejött művek egyértelműen tanúskodnak3.
Mezei Árpádot Vajda személyiségének félreismerése más tekintetben is tévútra vezette. Különösképpen említésre méltó az, amit a Vajda főművének tekintett – és korábban az ő tulajdonát is képező – „Felmutató ikonos önarckép”-ről, a 20. századi magyar képzőművészet valószínűleg leggyakrabban reprodukált festményéről írt az 1983-os zalaegerszegi kiállítás katalógusában: „A felmutatós ikonos önarcképen három arc van… Végül itt egy negyedik személy is szerepel: ezen az ikonfestészet Pantokrátor típusát felidéző képen a kéz két ujja az ördög szarvainak körvonalát mutatja… A Felmutató önarcképben Vajda mindenhatónak ábrázolja magát, de nem teljes sikerrel. A személy három részből áll, amelyek a magot képző Pantokrátorral lazán függenek össze. Amellett a kéz is szemben áll vele…”
A Felmutató önarckép – melyről időközben többek között az is megállapítást nyert, hogy nem is „felmutató”, vagyis hogy annak nem Vajdától származó címe maga sem helytálló, sőt félrevezető – valóban egy sokrétű, rejtélyes és mondanivalóját illetően nehezen interpretálható alkotás. Különösképpen a rajta ábrázolt kéz szerepének és hovátartozásának megfejtése váratott magára egészen a közelmúltig4. Annak kapcsán a képnek egy új és találóbb cím is adatott: Conditio Humana. De a kép fent idézett jellemzése önmagában is ellentmondásos. A bizánci eredetű ikonfestészet igen szigorú és precíz szabályoknak volt alávetve, melyeket Vajda pontosan ismert. Ez a kánon természetesen kiterjedt Krisztusnak mint Pantokratornak – Világuralkodónak – a képi megjelenítésére is. Ezt elsősorban a kéztartás, a feltartott, tenyerével kifelé fordított jobb kéz jellemezte, melyen a kisujj és a gyűrűsujj behajtottak, a középső ujj és a mutatóujj felfelé irányulnak és a gyűrűsujj érinti a hüvelykujj hegyét. Ezzel ellentétben Vajda kérdéses képén egy tenyerével befelé fordított bal kezet látunk, melynek behajtott gyűrűsujja egyértelműen nem érinti a hüvelykujj hegyét. Tehát a kéznek ijesztően fekete voltától eltekintve sem tulajdonítható pantokrátori jelleg, hiszen alaposan szemlélve, az arra vonatkozó kánon egyetlen mérvének sem tesz eleget. Azon túlmenően az is nyilvávaló, hogy a képen ábrázolt túlméretű és torz bal kéz semmiképpen sem tekinthető a szembe tekintő önarcképfejhez tartozónak. Vagyis az a feltevés, hogy Vajda ezen a képén önmagát pantokrátori pózban, mindenhatóként ábrázolta volna, teljességgel alaptalan és tarthatatlan. Ezen túlmenően említést érdemel az a nyilvánvaló ellentmondás is, miszerint ugyanaz a kéz egyben Vajda pantokrátori gesztusára és az ördög szarvaira utaljon.
Ugyancsak Mezeinek a zalaegerszegi kiállítás katalógusában foglalt írásában olvashatóak a Vajda korai halálát okozó tuberkulózisával kapcsolatban a következők: „Közelebbről tárgyalva a korai halálos betegség genezisének kérdését, a kutatók a kedvezőtlen anya-gyermek viszonyt tekintik az ellenálló képesség nagyfokú meggyengülése végső alapjának. Speciálisan a tbc esetében tapasztaltuk azt, hogy az anya feltétlenül domináló természetű, aki férjétől és gyermekétől egyaránt feltétlen engedelmességet követel. Az ilyen anya az alapvető bizalom érzése helyett erős szorongást vált ki gyermekeiben, minthogy azok az anya fölényét irreálisan megnövelve élik át, mindenható démoni lénynek tekintik, aki tetszése szerint képes alakját változtatni. Ebben a szemléletben az anya átalakuló képessége mágikus, a nők boszorkányok. A szorongás, amit ez kelt, rosszabb a halálfélelemnél, a kisgyermek az anyatej elvesztésétől fél. További vizsgálatok szerint az ilyen szorongásra a gyermek a nárcizmus extrém formáinak kialakulásával reagál, amelyben magát halhatatlannak, és mindenhatónak képzeli.” Mezei mindezen „felismeréseket” és nézeteket ugyan másoknak tulajdonítja, de átvételükkel egyben azonosul is azokkal. Erre enged következtetni a nárcizmusra utaló végkonklúzió, mely saját Vajda-interpretációjának vezérfonala. Nyilvánvalónak tűnő logikai ellentmondás és a józan észnek is ellentmondó kitétel a kisgyermeknek (azaz csecsemőnek) az anyatej elvesztésével kapcsolatos félelme. Melyik anya tud csecsemőjétől „feltétlen engedelmességet” követelni, és attól eltekintve, melyik csecsemő képes ilyen következtetések kielégítésére? Vagyis „Quod erat demonstrandum”: Vajda – Mezei szemében – már csak azért is narcisztikus személyiség kell hogy legyen, mert fiatalkori halálát a tuberkulózis okozta – a tuberkulózis akkori népbetegség jellegéből ennek alapján mellesleg a domináns, rossz anyák rendkívüli gyakoriságára lehetne következtetni – és mert nézete szerint a Felmutató önarcképben Pantokratorként (azaz mindenható Krisztusként) ábrázolta önmagát.
Ami Vajda Lajos anyját, Fürst Juditot és 42 éves korában megszült negyedik gyerekéhez, Lajoshoz fűződő viszonyát illeti, arról felesége feljegyzéseiben a következők olvashatóak: „...1927-ben meghal édesanyja, akit nagyon szeretett, és aki után egész életében búsul. Mind Lajos mint Teréz – V.L. Nővére – elbeszélése szerint édesanyjuk szelíd, érzékeny asszony volt.” A férje halálát közvetlenül megelőző időből pedig a következő – pozitív anya-gyermek viszonyra utaló – részletek: „Azt írja nekem. Hogy olyan jó hozzá Szabó – Sz. Lajos barátja, aki vele egyidőben tartózkodott a kórházban – mintha az anyja lenne.” Végül Vajda Lajos életének utolsó napjáról: „Egész nap alig szólt valamit. Már nem kapaszkodott az élőkbe, édesanyját emlegette. Nagyon csendesen halt meg.”3 Mindebből aligha bontható ki egy domináns, boszorkányi jellemképű anya és egy tőle rettegő kisgyermek viszonya.

1 Vajda Lajos emlékkönyv, Magvető, Budapest, 1972
2 Éber Miklós: Vajda Lajos önarcképei, Balkon,
Budapest, 2004/1,2
3 Mándy Stefánia: Vajda Lajos, Corvina, Budapest, 1983
4 Éber Miklós: Conditio Humana. Vajda Lajos: Felmuta- tó Ikonos önarckép, Balkon, Budapest, 2003/6