Kovács Ágnes - A ma akadémiája

I. A tegnap épülete, a ma akadémiája, avagy kerülő úton a paradicsomba A Müncheni Képzőművészeti Akadémia, amely egykor oly markánsan meghatározta a magyar művészet ízét és irányát, alapításának közelgő kétszáz éves évfordulója alkalmából nagyszabású ünnepségekre készül. Mindenekelőtt teljesen felújították a bajor főváros egyik fontos kulturális jelképének számító neoreneszánsz palotát, amelyről Hollósy Simon olyan elismerően szólt 1886-ban. Továbbá ezt az önmagában is impozáns művészeti „fellegvárat” kibővítették egy talán nem mindenkinek tetsző, ám valószínűleg nem kevésbé karakteres kortárs épülettel, amelyet már az idei szemeszterben használatba vett az akadémia. Természetesen az ünneplésnek lesznek még látványos eseményei, és látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám a bizakodó tekintet gyakran bizonytalanná, sőt komorrá válik, ha a jövőbe tekint. Pedig „ötcsillagosnak”, vagyis a legjobbnak minősült a Müncheni Képzőművészeti Akadémia abban a felmérésben, amelyet a Kunst Zeitung végzett nemrégiben a németországi akadémiák körében. Ebben a kissé furcsa, a szállodák komfortját jelző minősítési rendszerben szintén öt csillagot kapott a Düsseldorfi Akadémia, amelynek leghíresebb professzorai az elmúlt évtizedekben Joseph Beuys és Markus Lüpertz voltak, amivel némi előnyt is szereztek az akadémiák közötti versenyben. Ma már azonban hiába is keresnénk Beuys radikalizmusát a művészeti képzést illetően. Lüpertz ideje pedig már a deffenzíva korszaka: „Egy művészeti akadémia az a hely, ahol megáll az idő. Ez a legnagyobb privilégium, amit ebből a túlpörgetett ipari társadalomból ki lehet csikarni, és ez a feltartóztatott idő az, amelyre a művészeti képzésben a legnagyobb szükség van” – nyilatkozta a kilencvenes évek közepén. A Müncheni Akadémiáról kevesebb szó esett az elmúlt évtizedekben, tevékenységét csendben, szinte „árnyékban” végezte, amire megvolt a maga oka. Ez persze nem jelenti azt, hogy professzorai kevésbé jó művészek lettek volna. A müncheni akadémia tanári karában manapság is több, nemzetközileg is elismert művészt és elméleti szakembert találunk. A „szabad művészetek” osztályainak mesterei közé tartozik Sean Scully, Günther Förg, Markus Oehlen, Joseph Kosuth, Ezio Toffolutti, Magdalena Jetelová. A művészettörténet és művészetelmélet professzorai Walter Grasskamp, Bernhard Lypp, és az utóbbi években megfordult az akadémián a kortárs művészeti élet színe java, köztük Marina Ambramović, Arthur C. Danto, Jacques Derrida, Felix Droese, Glózer László, Ilja Kabakov, Jeff Koons, Marie Jo Lafontaine és még sokan mások. Látható tehát az igyekezet – talán ennek szól az öt csillag is –, mégis, érezhető valami elbizonytalanodás. Ben Willikens, az akadémia nemrégiben leköszönt rektora az akadémiai tanulmányokat egyenesen kerülőútnak nevezte, egy olyan útnak, amelyen át nem vezet egyenes út a Paradicsomba. Érdemes egyik beszédét hosszabban idézni, amelyet az akadémia új növendékei előtt mondott el, és amely abban a rendkívül elegáns és programadó könyvben olvasható, amelyet az akadémia alapításának 195. évfordulójára adtak ki. „Emlékszem, amikor én elkezdtem a tanulmányaimat, melyre erősen rányomta bélyegét a Bauhaus, téves módon azt vártam az akadémiától, hogy egy tagolt, önmagában strukturált és egymásra épülő tudást közvetít számomra. Ez tévedés volt, és ha ezt várják, Önökkel is így lesz. A művészeti stúdiumokban, és egyáltalán, a művészetben csak az Önök egyéni útja létezik, ami azt jelenti, hogy önmagukat kell tanítaniuk, képezniük. A művészeti akadémiák – csakúgy, mint az óceánjáró gőzösök – a modernség előtti kort képviselik, megterhelve egy olyan tudás rakományával, amelyet több művészgeneráció adott össze, és ennek a tudásgőzösnek a kapitányai jól tudták, hogy addigra, amikorra ennek a hosszú utazásnak véget kell érnie, mit kell a növendékeknek megtanulniuk. A régi akadémiák alapítása abból az igényből indult ki, hogy a reneszánsz tudását összegyűjtsék, kiegészítsék és katalogizálják, közvetítsék, finomítsák, tökéletesítsék, sőt rutinná tegyék. Ez egy irigylésre méltó korszak volt, amelyben az ember öntudatosan meg tudta határozni, hogy milyen egy jó kép, egy jó szobor. Mi az, ami mitológiailag helyes, vallásilag mértékadó, vagy hogy mi a szuverén rajz, mi a kiemelkedő kompozíció. Az akadémia egyfajta kötelesség-kánont adott gyakorlatból, technikából és művészettörténeti tudásból, mielőtt a fiatal művész elkezdett volna saját művészi állításokat tenni. Ez volt az az idő, amelyben felrajzolható volt egy egyenes, emelkedő vonal a belépéstől az akadémiáról való kilépésig. Ez volt a tudás és a tehetség vonala, amelynek végén felértek a mester fennsíkjára. Annak idején az osztályok eredeti értelemben használták nevüket, mert mint az iskolában, egymásra épültek, és a hallgató a következő, magasabb osztályba tudott lépni, ha az előzőt sikeresen lezárta. Aki az antik rajzolással kezdte, és azt nem sajátította el sikeresen, nem léphetett be a festőosztályba, pláne nem a komponáló osztályba. Van egy karikatúra az 19. századi müncheni akadémiáról: csigalépcsők vezetnek a különböző emeletekre, ahol a különböző osztályok vannak. A művészeti akadémiákon már régóta nem ilyen egyszerű a helyzet, és ez azzal függ össze, hogy a tehetség e szép és világos útvonala, a felemelkedés, diáktól a mesterig, nem létezik – a mesterség tágas fennsíkja kiürült. De abban a pillanatban, amelyben az avantgarde az akadémiára költözött, eltűnt a tanítható anyagban való bizonyosság is. Minden művész magával hozta a saját módszerét, s ugyanakkor ezzel együtt a saját kétségeit és harcait is. A kívülálló számára a lineáris, régi akadémia még felfogható volt. Az ember tudta, ki, mit tanított, ki tudott valamit. Az avantgarde művészek az akadémián elvetették a vonalat, a lineát, és a kívülálló számára ma még nehéz megérteni, hogy mit csinálnak tulajdonképpen az akadémiákon, vagy mi az, amit ott tanítanak. Az egymásba fonódó irracionalitások, a hirtelen utak csak a bennfentesek számára érthetőek, és ez az, ami miatt olyan nehéz a nyilvánosság és politika számára a tevékenységünk lényegét közvetíteni. Ki akar ma már adót fizetni valamiért, ami a Paradicsomba vezető kerülőúton található? Az én válaszom az, hogy nem lehet teljesen rossz ez a módszer, hiszen minden, ami ma a múzeumok falain látható, az nagyrészt ezekről az akadémiákról származik… Az akadémia a szabadság helye, éppenséggel az utolsó hely ebben a tisztán célorientált társadalomban, amelyben a kreatív gondolkodók menedéket találhatnak. Napjainkra az európai irányelvek oda fejlődtek, hogy ezt a szabadságot drasztikusan megnyirbálják. Kontroll alá vetik, hogy az adópénz megmaradjon. Legszívesebben egy McKinsey jelentésben szeretnék látni a művészeti akadémiák rentabilitását, ami azt jelentené, hogy napi részletes tantervet kellene kínálni, egy szabályozott stúdiumot, egy heti tanulmányi rutint, közbeeső időszaki vizsgákkal a degrees, a bachelor és mester fokozatokhoz, ami művészek számára nevetségesen hangzik. Ezzel nemcsak azt remélik, hogy kontrollálhatják a tevékenységet, hanem a művészeti iskolák összehasonlítását is így akarják elvégezni. A hagyományos művészeti akadémiákat át lehet nevezni egyetemnek, és lehet más neveket is adni… Én mindenesetre nem ismerek olyan professzort a mi akadémiánkon, aki szeretne a továbbiakban is tanítani, amennyiben egy tanítási terv mondaná meg neki, mit kell csinálnia. A jövőben drasztikusan redukálják majd azon művészek körét, akik az akadémiákon professzorok lehetnek, és hogy vajon csak az értékesek maradnak-e – efelől kétségeim vannak. A legtöbb politikus, aki az európai összehasonlításban a mi ügyünket kezeli, nem tudja, miről beszél. (...) Remélem, hogy az EU-ban terjedő uniformizálás elkerüli a müncheni akadémiát, és mi továbbra is azon a bizonyos bonyolult, kerülő úton jutunk majd a paradicsomba. A paradicsom egyik otthona, szállása a saját formának. Mi nem stílust tanítunk többé, nem technikát, nem anyagot, hanem azt tanítjuk, hogy az ember hogyan tudja magát meghatározni egy problémaszerkezettel, egy formával. De ne gondolják, hogy semmit sem kell tanulni, csak mert ezekben a tanulnivalókban nincsenek abszolút szabályok, hanem csak kategóriák, melyek minden új munkában kitágulnak, és amelyben a kísérletek korrigálva, sikeresen tovább íródnak. Legyen a puszta tanulni akarás a művészi idea, legyen egy vízió az alapja, mert a pusztán kognitív tudás halott tudás. Ne higgyünk a politikusoknak. Ők csak a saját következő választásukat szolgálják. Szükségünk van a kerülőút jogára, követeljük, bízva a munkák szabad terében, a mi tanításunkban az akadémiai szabad terében. Mi nem tudunk, mint a múzeumok, felmutatni egy kitöltött csekket, és bezsebelni a tapsot. A mi csekkünk fedezetlen. A művészi tanítás eredményességét és a művészi tanulmányokat mindig a történelem ítéli meg, és sohasem a félévi jelentés. Amit mi a politikusoktól követelünk, bizalmi előleg a szellemi szabadsághoz. Az akadémiák tudják, hogy a művészet szabadsága nélkül senki nem tud hosszú ideig létezni, mert ők a humanitás szimbólumai. A művészet szabadságát korlátozni mindig is csak időlegesen sikerült, ez a mi győzelmünk… Baj van manapság a művészeti akadémiákkal, főként, ha az önmagukról formált képet nézzük. Az akadémiák a művészet saját belső dinamikája következtében fellépő disszonanciák folytán, valamint az új és régi küzdelmének „csatamezején” bizonyos fokig már korábban szerepzavarba kerültek: miként lehet a hagyományos történeti képzést a kortárs szellemmel szemben megvédeni, meg kell-e egyáltalán védeni, vagy feltétel nélkül fejet kell hajtani a kortárs művészet kísérletezései előtt? A modernizmusban a művészképzéssel kapcsolatban még egy másik időtlennek tűnő probléma is felmerül, éspedig: mi legyen akkor, ha maga a művészet gyorsabban változik, mint ahogyan azt az ápolására hivatott tanintézmény követni képes? Egyáltalán: mi az, ami a művészetben érvényesnek számít? De nemcsak ezek az akadémiák jövőjét biztosító esztétikai kérdések váltak bizonytalanná, tragikusabbnak tűnik a létüket biztosító társadalmi, kultúrpolitikai háttér összezsugorodása, „a művészet gondnokság alá helyezésének” veszélye. A forradalmár professzorokból modern professzorok lettek, és a modernek állásfoglalása az akadémiákkal mint intézménnyel szemben totálisan megváltozott. Ugyanakkor a történelem iróniája, hogy sok művész saját anti-akadémista alapállását hozta be az akadémiákra, bár maga egész életében akadémiai professzor volt, és az akadémiákon keresztül önmagát is reprezentálta. De az egykori hagyományellenesség maga is fáradt hagyománnyá vált, és így érthetjük meg, hogy az akadémiák történetének változásai maguk is a jövő részévé válnak.	COOPHIMMELB(L)AU, Wolf D. Prix Helmut Swiczinsky + Partner A Müncheni Képzőművészeti Akadémia új épületszárnya, homlokzat

COOPHIMMELB(L)AU, Wolf D. Prix Helmut Swiczinsky + Partner A Müncheni Képzőművészeti Akadémia új épületszárnya, enteriőr
II. A Müncheni Képzőművészeti Akadémia rövid története Az 1770-ben alapított müncheni rajziskola 1818 májusában vált „királyi képzőművészeti akadémiává”, alapítólevelének egyik megalkotója Friedrich Wilhelm Schelling volt. Kezdetben a festészet, a grafika és az építészet határozta meg az akadémia tanítási programját, és az akadémia egyben művésztársaságként is működött, amelyet a bajor állam és udvar kiemelten támogatott. A párizsi és a düsseldorfi akadémia mellett a 19. században a müncheni akadémia Európa harmadik legfontosabb művészeti központja volt. Skandináviától Oroszországig, Szlovéniától Görögországig fogadta a növendékeket. A közép- és kelet-európai országok közül kiemelkedő a magyar, valamint a lengyel növendékek száma a müncheni akadémia tanulóinak külföldiekre vonatkozó statisztikájában. A Düsseldorfi Képzőművészeti Akadémia hanyatlásával a 19. század közepétől a nyugati országokból is érkeztek Münchenbe növendékek, de ezek száma meg sem közelítette az ekkoriban még kissé „vadnyugati”, az Egyesült Államokból érkező, művésznek készülő fiatalokét. „München tündökölt. Az ég kékselyem kárpitja sugárzóan feszült a pompázó terek és fehér oszlopcsarnokok, az ókort visszaálmodó emlékművek és barokk templomok, a szökőkutak, paloták és parkok fölé. A művészet virágzik, a művészet uralmon van, a művészet mosolyogva nyújtja a város fölé rózsafonatos jogarát. Mindenki megbecsüli és hozzájárul fejlesztéséhez, mindenki buzgó és odaadó propagandát fejt ki érdekében, mindenki szívvel-lélekkel áldoz a vonal, a dísz, a forma, az érzékek, a szépség hitvallásának” – írta Thomas Mann a Gladius Dei című novellájában a századforduló Münchenéről. Vészesen közeledett azonban a hanyatlás is, de mielőtt a müncheni csillag „végleg” leáldozott volna, átadva helyét a berlini metropolisznak, még egy nagy kulturális fellendülés következett be a 20. század fordulóján, mégpedig a „modernizmus” magjainak elvetése. A Müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia növendékei közé tartoztak például ebben az időben Lovis Corinth, Otto Mueller, Giorgio Chirico, Vaszilij Kandinszkij, Alfred Kubin, Christian Schad, Alexander Kanoldt, Paul Klee, Franz Marc, Joseph Albers, Richard Riemerschmidt és Bruno Paul is. Az első világháború után az akadémia és a város tragikus gyorsasággal veszítette el „rózsafonatos jogarát”, München nyílt városból befelé forduló, provinciális hellyé változott, hogy végül a nemzeti szocialista kultúrpolitika szolgálatába állítsák. Hitlert erős érzelmi szálak kötötték Münchenhez, ezért kultúrpolitikájának keretein belül a bajor főváros és az akadémia is kitüntetett szerephez jutott. A „birodalmi fanszőr festő”, Adolf Ziegler és az órmótlan méretű, üres tekintetű „hősszobrász”, Joseph Thorák határozták meg az akadémiai légkört, és sajnos a zseniális grafikus, Olaf Gulbransson is, aki 1927-től tanított az akadémián, csatlakozott az árja művészet propagáláshoz és az antiszemita hecckampányhoz. 1937-ben elbocsátották a festő Karl Caspart, akinek volt bátorsága Hitler akadémiai látogatása alkalmából megjegyezni, hogy az „Excellence” a művészetből nem ért semmit. Caspar három képpel is szerepelt az Entartete Kunst kiállításon a Haus der Kunst-ban, a Német Művészet Házában, amelyért akadémiai kollégája, Adolf Ziegler volt felelős. Egy évvel később, 1938-ban Hermann Kaspart nevezték ki az akadémia élére, aki korábban a „A német művészet napja” ünnepségeket vezette, és aki a Harmadik Birodalom kultúrpolitikájának egyik irányítójává vált. A háború után, a részleges „nácitlanítást” követően az akadémia néhány évig csendben, visszafogottan működött, és lassan elfogadhatóvá vált a nemzetközi művészeti életben is. A háború utáni évtizedekben a müncheni akadémiára hívták professzornak Robert Jakobsent, Eduardo Paolozzit, Robin Paget, Daniel Spoerrit és neves német művészeket is, bevallottan azzal a céllal, „hogy a bajor művészeti életet stimulálják”. A csendes működést és a lassú „felemelkedés” folyamatát az 1968-as diáklázadás zűrzavara szakította meg, amely azonban különleges fejezete lett a müncheni akadémia történetének. 1946-ban a Müncheni akadémián a tanítás kibővült, az akadémiához kapcsolták az iparművészeti szakiskolát, és még ebben az évben elkezdődött a gimnáziumi tanárok képzése is. A müncheni akadémia tehát nemcsak a szorosan vett művészképzés színhelye, hanem az alkalmazott művészeteké (díszlettervezés, grafika, kerámia, üveg, aranyművesség), valamint a művészeti nevelésé (Kunsterziehung) is. Az ismeretek elsajátítása nem egymásra épülő képzési fokok alapján történik, hanem egy kinevezett művészprofesszor által irányított tanulócsoportban, egy „osztályban”, amelyben a diák egész tanulmányi idejét eltölti. A hatvanas évek óta működik a belsőépítészeti osztály, valamint a nyolcvanas évek végétől a „Képi ábrázolás és terápia”, amely a posztgraduális képzés része. III. Az új épület „Beszélj a modernről megvetés nélkül, és a régiről istenítés nélkül” (Lord Chesterfield) A müncheni akadémia épületében, amely Gottfried von Neuereuther tervei alapján készült el 1886-ban, és eredetileg 300 növendék befogadására volt alkalmas, ma hétszázötven diák, a tanárok és a kisegítő személyzet, összesen tehát ezer ember zsúfolódik össze. A helyszűke és az időközben elöregedett műtermek és berendezések szükségessé tették az épület modernizálását és kibővítését. Bár a hatvanas évek végén már tervbe vették a bővítést a szomszédos telken, hiányzott a kellő pénz és elhatározás. Végül csak 1992-ben írtak ki pályázatot az épületre. Ezt a pályázatot a bécsi Coop Himmelblau nyerte meg, de a megvalósítás majd egy évtizeddel eltolódott, és csak 1999-ben történt meg az „áttörés”, amikor Edmund Stoiber bajor miniszterelnök tiszteletbeli tagja lett az akadémiának. A bajor állam ekkor nemcsak az új épület költségeit (20 millió euró), hanem a régi épület és a park teljes restaurálásának költségeit (64 millió euró) is megszavazta. Bár az új épületet tavaly októberben már átadták, az igazi birtokbavételre csak az idei tavaszi szemeszterben kerülhet sor. Az osztrák építészek által megálmodott művészeti „agóra” nem aratott osztatlan tetszést. „Mint szamárra a nyereg, úgy illik az új a régihez”, „építészeti turizmus, beteg szörny, az áttekinthetetlen, tervezési hibákkal teli épület, dekonstruktivista konzumtemplom”, a tegnap épülete, mondják az épület szokatlan támrendszerére, a kusza alaprajzi elrendezésre és a „vasgyúró” benyomását keltő, megdöntött üveghomlokzatra célozva. Mások viszont örülnek a szokatlan építménynek, Gottfried Knapp, a Süddeutsche Zeitung művészeti írója szerint „müncheni szempontból az épületet egy kisebb győzelemnek lehet tekinteni, amely egy vitális manifesztum a kortárs művészetek műhelyei számára”. A jelenlegi rektor, a szobrász Nicolaus Gerhart pedig egy nála megbocsátható képzavarral élve „egy jól sikerült szoborhoz” hasonlította az épületet. Wolf D. Prix, a Coop Himmelblau építészeti iroda egyik tagja – talán a sok támadás miatti mérgében – meglehetősen szókimondóan nyilatkozott a müncheni kortárs építészetet illetően. „Ami minket az akadémia új épületében érdekelt, az kevésbé a város maga, mint inkább az akadémia. Mit látok én a müncheni építészetben? A BMW házat, az olimpia épületeit, Otto Frey és Benisch munkáit, akiket nagyon értékelek. Különben meg csak a Ludwig-féle München van, inkább vidék, mint város. Itt a sűrítés nem sikerült. Münchennek nincs városi karaktere. Elbűvölt minket azonban az akadémia és környezete, ez a városi-falusi helyzet, amely a Türkenstrasse és az Akademiestrasse között uralkodik.” Az új épületben helyet kapott a videó- és a számítógépes művészet, a vendégprofesszorok műtermei, egy kávézó, valamint kiállítótermek is.	COOPHIMMELB(L)AU, Wolf D. Prix Helmut Swiczinsky + Partner A Müncheni Képzőművészeti Akadémia új épületszárnya

I.
A tegnap épülete, a ma akadémiája, avagy kerülő úton a paradicsomba
A Müncheni Képzőművészeti Akadémia, amely egykor oly markánsan meghatározta a magyar művészet ízét és irányát, alapításának közelgő kétszáz éves évfordulója alkalmából nagyszabású ünnepségekre készül. Mindenekelőtt teljesen felújították a bajor főváros egyik fontos kulturális jelképének számító neoreneszánsz palotát, amelyről Hollósy Simon olyan elismerően szólt 1886-ban. Továbbá ezt az önmagában is impozáns művészeti „fellegvárat” kibővítették egy talán nem mindenkinek tetsző, ám valószínűleg nem kevésbé karakteres kortárs épülettel, amelyet már az idei szemeszterben használatba vett az akadémia. Természetesen az ünneplésnek lesznek még látványos eseményei, és látszólag minden a legnagyobb rendben van, ám a bizakodó tekintet gyakran bizonytalanná, sőt komorrá válik, ha a jövőbe tekint.
Pedig „ötcsillagosnak”, vagyis a legjobbnak minősült a Müncheni Képzőművészeti Akadémia abban a felmérésben, amelyet a Kunst Zeitung végzett nemrégiben a németországi akadémiák körében. Ebben a kissé furcsa, a szállodák komfortját jelző minősítési rendszerben szintén öt csillagot kapott a Düsseldorfi Akadémia, amelynek leghíresebb professzorai az elmúlt évtizedekben Joseph Beuys és Markus Lüpertz voltak, amivel némi előnyt is szereztek az akadémiák közötti versenyben. Ma már azonban hiába is keresnénk Beuys radikalizmusát a művészeti képzést illetően. Lüpertz ideje pedig már a deffenzíva korszaka: „Egy művészeti akadémia az a hely, ahol megáll az idő. Ez a legnagyobb privilégium, amit ebből a túlpörgetett ipari társadalomból ki lehet csikarni, és ez a feltartóztatott idő az, amelyre a művészeti képzésben a legnagyobb szükség van” – nyilatkozta a kilencvenes évek közepén.
A Müncheni Akadémiáról kevesebb szó esett az elmúlt évtizedekben, tevékenységét csendben, szinte „árnyékban” végezte, amire megvolt a maga oka. Ez persze nem jelenti azt, hogy professzorai kevésbé jó művészek lettek volna.
A müncheni akadémia tanári karában manapság is több, nemzetközileg is elismert művészt és elméleti szakembert találunk. A „szabad művészetek” osztályainak mesterei közé tartozik Sean Scully, Günther Förg, Markus Oehlen, Joseph Kosuth, Ezio Toffolutti, Magdalena Jetelová. A művészettörténet és művészetelmélet professzorai Walter Grasskamp, Bernhard Lypp, és az utóbbi években megfordult az akadémián a kortárs művészeti élet színe java, köztük Marina Ambramović, Arthur C. Danto, Jacques Derrida, Felix Droese, Glózer László, Ilja Kabakov, Jeff Koons, Marie Jo Lafontaine és még sokan mások. Látható tehát az igyekezet –
talán ennek szól az öt csillag is –, mégis,
érezhető valami elbizonytalanodás.
Ben Willikens, az akadémia nemrégiben leköszönt rektora az akadémiai tanulmányokat egyenesen kerülőútnak nevezte, egy olyan útnak, amelyen át nem vezet egyenes út a Paradicsomba. Érdemes egyik beszédét hosszabban idézni, amelyet az akadémia új növendékei előtt mondott el, és amely abban a rendkívül elegáns és programadó könyvben olvasható, amelyet az akadémia alapításának 195. évfordulójára adtak ki.
„Emlékszem, amikor én elkezdtem a tanulmányaimat, melyre erősen rányomta bélyegét a Bauhaus, téves módon azt vártam az akadémiától, hogy egy tagolt, önmagában strukturált és egymásra épülő tudást közvetít számomra. Ez tévedés volt, és ha ezt várják, Önökkel is így lesz. A művészeti stúdiumokban, és egyáltalán, a művészetben csak az Önök egyéni útja létezik, ami azt jelenti, hogy önmagukat kell tanítaniuk, képezniük. A művészeti akadémiák – csakúgy, mint az óceánjáró gőzösök – a modernség előtti kort képviselik, megterhelve egy olyan tudás rakományával, amelyet több művészgeneráció adott össze, és ennek a tudásgőzösnek a kapitányai jól tudták, hogy addigra, amikorra ennek a hosszú utazásnak véget kell érnie, mit kell a növendékeknek megtanulniuk. A régi akadémiák alapítása abból az igényből indult ki, hogy a reneszánsz tudását összegyűjtsék, kiegészítsék és katalogizálják, közvetítsék, finomítsák, tökéletesítsék, sőt rutinná tegyék. Ez egy irigylésre méltó korszak volt, amelyben az ember öntudatosan meg tudta határozni, hogy milyen egy jó kép, egy jó szobor. Mi az, ami mitológiailag helyes, vallásilag mértékadó, vagy hogy mi a szuverén rajz, mi a kiemelkedő kompozíció. Az akadémia egyfajta kötelesség-kánont adott gyakorlatból, technikából és művészettörténeti tudásból, mielőtt a fiatal művész elkezdett volna saját művészi állításokat tenni. Ez volt az az idő, amelyben felrajzolható volt egy egyenes, emelkedő vonal a belépéstől az akadémiáról való kilépésig. Ez volt a tudás és a tehetség vonala, amelynek végén felértek a mester fennsíkjára. Annak idején az osztályok eredeti értelemben használták nevüket, mert mint az iskolában, egymásra épültek, és a hallgató a következő, magasabb osztályba tudott lépni, ha az előzőt sikeresen lezárta. Aki az antik rajzolással kezdte, és azt nem sajátította el sikeresen, nem léphetett be a festőosztályba, pláne nem a komponáló osztályba. Van egy karikatúra az 19. századi müncheni akadémiáról: csigalépcsők vezetnek a különböző emeletekre, ahol a különböző osztályok vannak. A művészeti akadémiákon már régóta nem ilyen egyszerű a helyzet, és ez azzal függ össze, hogy a tehetség e szép és világos útvonala, a felemelkedés, diáktól a mesterig, nem létezik – a mesterség tágas fennsíkja kiürült. De abban a pillanatban, amelyben az avantgarde az akadémiára költözött, eltűnt a tanítható anyagban való bizonyosság is. Minden művész magával hozta a saját módszerét, s ugyanakkor ezzel együtt a saját kétségeit és harcait is. A kívülálló számára a lineáris, régi akadémia még felfogható volt. Az ember tudta, ki, mit tanított, ki tudott valamit. Az avantgarde művészek az akadémián elvetették a vonalat, a lineát, és a kívülálló számára ma még nehéz megérteni, hogy mit csinálnak tulajdonképpen az akadémiákon, vagy mi az, amit ott tanítanak. Az egymásba fonódó irracionalitások, a hirtelen utak csak a bennfentesek számára érthetőek, és ez az, ami miatt olyan nehéz a nyilvánosság és politika számára a tevékenységünk lényegét közvetíteni. Ki akar ma már adót fizetni valamiért, ami a Paradicsomba vezető kerülőúton található? Az én válaszom az, hogy nem lehet teljesen rossz ez a módszer, hiszen minden, ami ma a múzeumok falain látható, az nagyrészt ezekről az akadémiákról származik…
Az akadémia a szabadság helye, éppenséggel az utolsó hely ebben a tisztán célorientált társadalomban, amelyben a kreatív gondolkodók menedéket találhatnak. Napjainkra az európai irányelvek oda fejlődtek, hogy ezt a szabadságot drasztikusan megnyirbálják. Kontroll alá vetik, hogy az adópénz megmaradjon. Legszívesebben egy McKinsey jelentésben szeretnék látni a művészeti akadémiák rentabilitását, ami azt jelentené, hogy napi részletes tantervet kellene kínálni, egy szabályozott stúdiumot, egy heti tanulmányi rutint, közbeeső időszaki vizsgákkal a degrees, a bachelor és mester fokozatokhoz, ami művészek számára nevetségesen hangzik. Ezzel nemcsak azt remélik, hogy kontrollálhatják a tevékenységet, hanem a művészeti iskolák összehasonlítását is így akarják elvégezni. A hagyományos művészeti akadémiákat át lehet nevezni egyetemnek, és lehet más neveket is adni… Én mindenesetre nem ismerek olyan professzort a mi akadémiánkon, aki szeretne a továbbiakban is tanítani, amennyiben egy tanítási terv mondaná meg neki, mit kell csinálnia.
A jövőben drasztikusan redukálják majd azon művészek körét, akik az akadémiákon professzorok lehetnek, és hogy vajon csak az értékesek maradnak-e – efelől kétségeim vannak. A legtöbb politikus, aki az európai összehasonlításban a mi ügyünket kezeli, nem tudja, miről beszél. (...) Remélem, hogy az EU-ban terjedő uniformizálás elkerüli a müncheni akadémiát, és mi továbbra is azon a bizonyos bonyolult, kerülő úton jutunk majd a paradicsomba. A paradicsom egyik otthona, szállása a saját formának. Mi nem stílust tanítunk többé, nem technikát, nem anyagot, hanem azt tanítjuk, hogy az ember hogyan tudja magát meghatározni egy problémaszerkezettel, egy formával. De ne gondolják, hogy semmit sem kell tanulni, csak mert ezekben a tanulnivalókban nincsenek abszolút szabályok, hanem csak kategóriák, melyek minden új munkában kitágulnak, és amelyben a kísérletek korrigálva, sikeresen tovább íródnak. Legyen a puszta tanulni akarás a művészi idea, legyen egy vízió az alapja, mert a pusztán kognitív tudás halott tudás. Ne higgyünk a politikusoknak. Ők csak a saját következő választásukat szolgálják. Szükségünk van a kerülőút jogára, követeljük, bízva a munkák szabad terében, a mi tanításunkban az akadémiai szabad terében. Mi nem tudunk, mint a múzeumok, felmutatni egy kitöltött csekket, és bezsebelni a tapsot. A mi csekkünk fedezetlen. A művészi tanítás eredményességét és a művészi tanulmányokat mindig a történelem ítéli meg, és sohasem a félévi jelentés. Amit mi a politikusoktól követelünk, bizalmi előleg a szellemi szabadsághoz. Az akadémiák tudják, hogy a művészet szabadsága nélkül senki nem tud hosszú ideig létezni, mert ők a humanitás szimbólumai.
A művészet szabadságát korlátozni mindig is csak időlegesen sikerült, ez a mi győzelmünk…

Baj van manapság a művészeti akadémiákkal, főként, ha az önmagukról formált képet nézzük. Az akadémiák a művészet saját belső dinamikája következtében fellépő disszonanciák folytán, valamint az új és régi küzdelmének „csatamezején” bizonyos fokig már korábban szerepzavarba kerültek: miként lehet a hagyományos történeti képzést a kortárs szellemmel szemben megvédeni, meg kell-e egyáltalán védeni, vagy feltétel nélkül fejet kell hajtani a kortárs művészet kísérletezései előtt? A modernizmusban a művészképzéssel kapcsolatban még egy másik időtlennek tűnő probléma is felmerül, éspedig: mi legyen akkor, ha maga a művészet gyorsabban változik, mint ahogyan azt az ápolására hivatott tanintézmény követni képes? Egyáltalán: mi az, ami a művészetben érvényesnek számít? De nemcsak ezek az akadémiák jövőjét biztosító esztétikai kérdések váltak bizonytalanná, tragikusabbnak tűnik a létüket biztosító társadalmi, kultúrpolitikai háttér összezsugorodása, „a művészet gondnokság alá helyezésének” veszélye. A forradalmár professzorokból modern professzorok lettek, és a modernek állásfoglalása az akadémiákkal mint intézménnyel szemben totálisan megváltozott. Ugyanakkor a történelem iróniája, hogy sok művész saját anti-akadémista alapállását hozta be az akadémiákra, bár maga egész életében akadémiai professzor volt, és az akadémiákon keresztül önmagát is reprezentálta. De az egykori hagyományellenesség maga is fáradt hagyománnyá vált, és így érthetjük meg, hogy az akadémiák történetének változásai maguk is a jövő részévé válnak.

COOPHIMMELB(L)AU, Wolf D. Prix Helmut Swiczinsky + Partner
A Müncheni Képzőművészeti Akadémia új épületszárnya, homlokzat

COOPHIMMELB(L)AU, Wolf D. Prix Helmut Swiczinsky + Partner
A Müncheni Képzőművészeti Akadémia új épületszárnya, enteriőr

II.
A Müncheni Képzőművészeti Akadémia rövid története
Az 1770-ben alapított müncheni rajziskola 1818 májusában vált „királyi képzőművészeti akadémiává”, alapítólevelének egyik megalkotója Friedrich Wilhelm Schelling volt. Kezdetben a festészet, a grafika és az építészet határozta meg az akadémia tanítási programját, és az akadémia egyben művésztársaságként is működött, amelyet a bajor állam és udvar kiemelten támogatott. A párizsi és a düsseldorfi akadémia mellett a 19. században a müncheni akadémia Európa harmadik legfontosabb művészeti központja volt. Skandináviától Oroszországig, Szlovéniától Görögországig fogadta a növendékeket. A közép- és kelet-európai országok közül kiemelkedő a magyar, valamint a lengyel növendékek száma a müncheni akadémia tanulóinak külföldiekre vonatkozó statisztikájában.
A Düsseldorfi Képzőművészeti Akadémia hanyatlásával a 19. század közepétől a nyugati országokból is érkeztek Münchenbe növendékek, de ezek száma meg sem közelítette az ekkoriban még kissé „vadnyugati”, az Egyesült Államokból érkező, művésznek készülő fiatalokét. „München tündökölt. Az ég kékselyem kárpitja sugárzóan feszült a pompázó terek és fehér oszlopcsarnokok, az ókort visszaálmodó emlékművek és barokk templomok, a szökőkutak, paloták és parkok fölé. A művészet virágzik, a művészet uralmon van, a művészet mosolyogva nyújtja a város fölé rózsafonatos jogarát. Mindenki megbecsüli és hozzájárul fejlesztéséhez, mindenki buzgó és odaadó propagandát fejt ki érdekében, mindenki szívvel-lélekkel áldoz a vonal, a dísz, a forma, az érzékek, a szépség hitvallásának” – írta Thomas Mann a Gladius Dei című novellájában a századforduló Münchenéről. Vészesen közeledett azonban a hanyatlás is, de mielőtt a müncheni csillag „végleg” leáldozott volna, átadva helyét a berlini metropolisznak, még egy nagy kulturális fellendülés következett be a 20. század fordulóján, mégpedig a „modernizmus” magjainak elvetése. A Müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia növendékei közé tartoztak például ebben az időben Lovis Corinth, Otto Mueller, Giorgio Chirico, Vaszilij Kandinszkij, Alfred Kubin, Christian Schad, Alexander Kanoldt, Paul Klee, Franz Marc, Joseph Albers, Richard Riemerschmidt és Bruno Paul is.
Az első világháború után az akadémia és a város tragikus gyorsasággal veszítette el „rózsafonatos jogarát”, München nyílt városból befelé forduló, provinciális hellyé változott, hogy végül a nemzeti szocialista kultúrpolitika szolgálatába állítsák. Hitlert erős érzelmi szálak kötötték Münchenhez, ezért kultúrpolitikájának keretein belül a bajor főváros és az akadémia is kitüntetett szerephez jutott. A „birodalmi fanszőr festő”, Adolf Ziegler és az órmótlan méretű, üres tekintetű „hősszobrász”, Joseph Thorák határozták meg az akadémiai légkört, és sajnos a zseniális grafikus, Olaf Gulbransson is, aki 1927-től tanított az akadémián, csatlakozott az árja művészet propagáláshoz és az antiszemita hecckampányhoz. 1937-ben elbocsátották a festő Karl Caspart, akinek volt bátorsága Hitler akadémiai látogatása alkalmából megjegyezni, hogy az „Excellence” a művészetből nem ért semmit. Caspar három képpel is szerepelt az Entartete Kunst kiállításon a Haus der Kunst-ban, a Német Művészet Házában, amelyért akadémiai kollégája, Adolf Ziegler volt felelős. Egy évvel később, 1938-ban Hermann Kaspart nevezték ki az akadémia élére, aki korábban a „A német művészet napja” ünnepségeket vezette, és aki a Harmadik Birodalom kultúrpolitikájának egyik irányítójává vált.
A háború után, a részleges „nácitlanítást” követően az akadémia néhány évig csendben, visszafogottan működött, és lassan elfogadhatóvá vált a nemzetközi művészeti életben is.
A háború utáni évtizedekben a müncheni akadémiára hívták professzornak Robert Jakobsent, Eduardo Paolozzit, Robin Paget, Daniel Spoerrit és neves német művészeket is, bevallottan azzal a céllal, „hogy a bajor művészeti életet stimulálják”. A csendes működést és a lassú „felemelkedés” folyamatát az 1968-as diáklázadás zűrzavara szakította meg, amely azonban különleges fejezete lett a müncheni akadémia történetének.
1946-ban a Müncheni akadémián a tanítás kibővült, az akadémiához kapcsolták az iparművészeti szakiskolát, és még ebben az évben elkezdődött a gimnáziumi tanárok képzése is.
A müncheni akadémia tehát nemcsak a szorosan vett művészképzés színhelye, hanem az alkalmazott művészeteké (díszlettervezés, grafika, kerámia, üveg, aranyművesség), valamint a művészeti nevelésé (Kunsterziehung) is.
Az ismeretek elsajátítása nem egymásra épülő képzési fokok alapján történik, hanem egy kinevezett művészprofesszor által irányított tanulócsoportban, egy „osztályban”, amelyben a diák egész tanulmányi idejét eltölti. A hatvanas évek óta működik a belsőépítészeti osztály, valamint a nyolcvanas évek végétől a „Képi ábrázolás és terápia”, amely a posztgraduális képzés része.

III.
Az új épület
„Beszélj a modernről megvetés nélkül, és a régiről istenítés nélkül” (Lord Chesterfield)
A müncheni akadémia épületében, amely Gottfried von Neuereuther tervei alapján készült el 1886-ban, és eredetileg 300 növendék befogadására volt alkalmas, ma hétszázötven diák, a tanárok és a kisegítő személyzet, összesen tehát ezer ember zsúfolódik össze. A helyszűke és az időközben elöregedett műtermek és berendezések szükségessé tették az épület modernizálását és kibővítését. Bár a hatvanas évek végén már tervbe vették a bővítést a szomszédos telken, hiányzott a kellő pénz és elhatározás. Végül csak 1992-ben írtak ki pályázatot az épületre. Ezt a pályázatot a bécsi Coop Himmelblau nyerte meg, de a megvalósítás majd egy évtizeddel eltolódott, és csak 1999-ben történt meg az „áttörés”, amikor Edmund Stoiber bajor miniszterelnök tiszteletbeli tagja lett az akadémiának. A bajor állam ekkor nemcsak az új épület költségeit (20 millió euró), hanem a régi épület és a park teljes restaurálásának költségeit (64 millió euró) is megszavazta. Bár az új épületet tavaly októberben már átadták, az igazi birtokbavételre csak az idei tavaszi szemeszterben kerülhet sor. Az osztrák építészek által megálmodott művészeti „agóra” nem aratott osztatlan tetszést. „Mint szamárra a nyereg, úgy illik az új a régihez”, „építészeti turizmus, beteg szörny, az áttekinthetetlen, tervezési hibákkal teli épület, dekonstruktivista konzumtemplom”, a tegnap épülete, mondják az épület szokatlan támrendszerére, a kusza alaprajzi elrendezésre és a „vasgyúró” benyomását keltő, megdöntött üveghomlokzatra célozva. Mások viszont örülnek a szokatlan építménynek, Gottfried Knapp, a Süddeutsche Zeitung művészeti írója szerint „müncheni szempontból az épületet egy kisebb győzelemnek lehet tekinteni, amely egy vitális manifesztum a kortárs művészetek műhelyei számára”. A jelenlegi rektor, a szobrász Nicolaus Gerhart pedig egy nála megbocsátható képzavarral élve „egy jól sikerült szoborhoz” hasonlította az épületet.
Wolf D. Prix, a Coop Himmelblau építészeti iroda egyik tagja – talán a sok támadás miatti mérgében – meglehetősen szókimondóan nyilatkozott a müncheni kortárs építészetet illetően. „Ami minket az akadémia új épületében érdekelt, az kevésbé a város maga, mint inkább az akadémia. Mit látok én a müncheni építészetben? A BMW házat, az olimpia épületeit, Otto Frey és Benisch munkáit, akiket nagyon értékelek. Különben meg csak a Ludwig-féle München van, inkább vidék, mint város. Itt a sűrítés nem sikerült. Münchennek nincs városi karaktere. Elbűvölt minket azonban az akadémia és környezete, ez a városi-falusi helyzet, amely a Türkenstrasse és az Akademiestrasse között uralkodik.” Az új épületben helyet kapott a videó- és a számítógépes művészet, a vendégprofesszorok műtermei, egy kávézó, valamint kiállítótermek is.

COOPHIMMELB(L)AU, Wolf D. Prix Helmut Swiczinsky + Partner
A Müncheni Képzőművészeti Akadémia új épületszárnya