Ben a francia művészeti élet kiemelkedő alakja. Napi hírlevelein keresztül folytatja általa kulturális viszketésnek nevezett írói tevékenységét. A napokban a következőket vallotta magáról: „Néha depressziós vagyok, és azon tűnődöm, hogy tévedtem az emberekkel kapcsolatosan, és emberi faj kihal anélkül, hogy bármit tehetnénk ez ellen. Merthogy mindig a legerősebb nyer... máskor az vagyok, aki szereti a nőket, de fél attól, hogy meztelenül egy ágyban találja magát velük.”
A ma hetven éves művész aktív helyet foglal el a nemzetközi művészeti életben, egyidejűleg maga is formálva azt. Évente több nívós kiállításon vesz részt. Ben munkássága nemcsak performanszai vagy festményei megvalósításában, hanem azok kiállítótérbe való helyezésében is megnyilvánul. Legutóbbi kiállításai a művészet határvonalain járnak, és választ keresnek a jövőbeli fejlődés lehetőségeire. Franciaország déli részén, Mougins-ban a fotográfia lehetőségeit méri fel, vagy segítségért kiált az atlanti óceánban fekvő szigeten. Ez utóbbi kiállítás a Segítség, megfulladok címet viseli, és a Khan Galéria kicsiny termében mutatta be. Ebből az alkalomból invitáltam beszélgetésre az öregapó külsejű, de igen tudatos és humorérzékét is őrző művészt.
Stanczel Dóra: Mit gondol, a művészeknek szükségük van nagy egóra? Nagy egója van önnek?
Ben Vautier: Nehezen látom a saját kis egómat (nevet), ha nagy lenne az egóm, akkor mindenhol jelen lennék. Én keresem az énem, meg is mutatom azt, de az igen kicsi a művészek 90 százalékához képest. Nekem tisztán látó énem van, egy olyan én, mely megmutatja magát. Az énről úgy beszélünk, mintha egy anyag lenne. Használom az énem, de ez nem jelenti azt, hogy az magasabb rendű lenne, mondjuk Boltanskiénál. Ha azonban az én fontosabbá válik az alkotásnál, vagy a művész még a telefonnal is több időt tölt, mint a művészettel, akkor baj van.
S.D.: Munkáiban egyértelműen észlelhető a szexualitás. Hogyan éli meg a szexualitását saját énjét tekintve?
B.V.: Ez elméleti, nem tapasztalati dolog. A kezdetekben a túlélésért harcoló faj létéhez szükséges volt a reprodukció, amihez pedig nélkülözhetetlen volt az én. Tehát nem helyezhetjük énünket a szexualitásunk elé. Ha az emberi faj nem sokszorozódik, akkor megszűnik létezni, és ezért párosodnia kell. Mindehhez persze hódítani kell, és ehhez pedig nélkülözhetetlen az én.
S.D.: Az emberi faj ki fog halni?
B.V.: Két lehetőséget látok ezzel kapcsolatosan: az egyik, hogy az emberi faj elpusztítja saját magát, a másik, hogy külső okból hal ki. Amikor az országok növekedésről és fejlődésről beszélnek, elgondolkozom azon, hogy ez vajon nem az emberi faj kihalásához vezető út-e. Az emberi faj túlélése a legfontosabb, és ebben mi csak egy zárójel vagyunk. Én például egyáltalán nem vagyok érdekes, mint ahogy mások sem.
S.D.: Mivel tölti mostanában az idejét?
B.V.: Elég sok időt töltök írással, költészettel. De fotográfiával¹ és kerámiával is foglalkozom. Apránként végül is minden területet érintek. De az az igazság, hogy mostanában egy kissé fáradt vagyok és lassabban dolgozom. De folytatni kell. Egy gyermekkori komplexusról van szó, ami az anyámtól ered, miszerint azért vagyunk, hogy pénzt keressünk. Hogy úgymond „túléljek”, volt egy használt lemezeket árusító boltom Nizzában. De a művészet jobban ment, több pénzt hozott a konyhára. Így feladtam a lemezeladói karriert. Nem szeretek olyan dolgot csinálni, ami nem használható valamire. Gyakran gondolkodom a kereskedő fejével. Viszont nem szeretem a marketing alapú gondolkodást, és néha sajnos olyan dologba megyek bele, ami nem egyezik azzal, amit kezdetben mondani akartam.² A végén oda lyukadok ki, hogy a csomagolás is fontos, és ettől egy kicsit elszégyellem magam. Viszont van bennem bátorság mindezek megvalósításához. Mindig olyasmit szeretnék csinálni, amivel nyomot hagyhatok, és persze eladhatok.
S.D.: A kereskedelembe kerülő munkáit is sajátjának tekinti?
B.V.: Igen, de nem száz százalékig, mert a kereskedő is ott van a háttérben.
De ahogy anyám mondta, először is pénzt kell kihozni mindenből.
S.D.: Nem zavarja munkáinak kereskedelmi oldala?
B.V.: A fogyasztói társadalom tőlem függetlenül létező dolog. Így jobb, ha együtt élek vele. Persze küzdhetünk is ellene, saját eszközeinkkel. De az a festő, aki saját kis világában él, és azt vallja, hogy őt a fogyasztói társadalom nem érdekli, annak nem tudok igazat adni. A fogyasztás mindenütt jelen van. Arman például igen jól megmutatta, hogy a tárgyak ezer példányban való felhalmozása egyfajta felhatalmazást ad, hogy az ember önmagával szembenézzen. Ő tehát olyan festő, aki magát a fogyasztói társadalmat festi le. Vagy ilyen Andy Warhol is, aki jól megérezte, hogy érdekesek a fogyasztói társadalom törvényei. Megzavarta az egyébként is zavaró fogyasztást. Még a sztálinista rendszerben is sikerült valami újat hozni a művészeten keresztül. Pedig akkoriban egy festő vagy Sztálint, vagy egy munkást, vagy egy postást festhetett. Nehéz volt újat teremteni a szocialista realizmusban, de ezt mégis meg lehetett valósítani a dolgokat megkerülve.
S.D.: A fogyasztói társadalom nem öli meg a kreativitásra támaszkodó művészetet?
Mindez attól függ, hogy milyen szemszögből vizsgáljuk a kérdést. Ha fentről nézzük, úgy gondolom, hogy létezik egyféle elnyomás, ahol a nyugati társadalmak gazdasági hatalmat gyakorolnak a kevésbé fejlett államok felett. Ez elfogadhatatlan. Ha ez a fogyasztói társadalom, akkor harcolni akarok ellene. A fogyasztói társadalomhoz viszont szükséges valami új létrehozatala is. A művészet a fogyasztás részévé vált. Például Dior megfizet egy tervezőt új kollekciójának megtervezéséhez. Ez is mutatja, hogy a fogyasztói társadalomhoz szükséges a művészet, és ott is tud üzenetet hordozni és átadni. Ilyennek találom azokat a füzeteket³, melyekre a mondataim vannak kinyomtatva. Én meg voltam elégedve ezzel a munkával. De harcolnom kellett a mondataimért, mert a kiadó mindenféle másra akarta azokat változtatni. De nem tehet az ember bármit a füzetekre.
A művészi érzékenység nélküli mondatok nem hordoznak üzenetet.
S.D.: Melyik mondat foglalkoztatja mostanában?
B.V.: Még mindig az érdekel, hogy hol vannak a művészet határai. Hol a művészet határa Duchamp után. Ez régóta foglalkoztat ebben a kulturális és művészeti majonézben. Manapság a művészek nem tudnak mozdulni mindenféle pályázati hozzájárulások nélkül, a kulturális intézmények pedig vakbélként működnek. Mint mondjuk a budapesti Francia Intézet, mely a francia nemzet fegyvere. De szeretném az újdonságot és az egót felismerni ebben a történetben.
Ez a művészi én határainak kérdése. Épp erről szeretném faggatni az embereket a szeptemberi, párizsi kiállításomon, ahova meghívom azokat, akik megpróbálnak erre választ adni.
S.D.: Vajon a művész feladata az új társadalom kitalálása?
B.V.: A művészt a dicsőség manipulálja – vegyük mondjuk a katalógusban feltüntetett nevet. Amikor alkot az ember, nem magának alkot, hanem másoknak, hogy művét mások lássák az újságok oldalain vagy a televízió képernyőjén keresztül. A művész saját dicsőségét teremti meg a múzeumokban való jelenlétével, és ily módon járul hozzá a társadalom formálásához.
S.D.: Ön hol helyezkedik el mindebben?
B.V.: Kettős játékot játszom. Itt a művészet jelen is van, meg nem is; észlelhető a fontosság és annak hiánya egyaránt. Egyszer megkérdeztem valakitől, hogy a 18. vagy a 19. század művészete a jobb – és az előbbit választotta. Amikor rákérdeztem, hogy miért, a következőt mondta: mert a 17. és a 19. között található. Ez a stratégiai játék természetes számomra. Egy bizonyos pillanatban megtöröm a lehetőségek útját. Például, azzal, hogy Nizzában élek és nem Párizsban. Egy nap a feleségem azt mondta, hogy jobb helyet kellene találnom a művészet világában. Válaszként azon tűnődtem, hogy ha lenne egy alkotásom Malevicstől, egy Kandinszkijtől és egy Duchamptól, és mindegyiket a vécébe tenném, akkor egyértelműen az lenne a legfontosabb galéria. Nem a tér teszi fontossá a műveket, hanem az új tartalom.
S.D.: Mit jelent önnek Duchamp?
B.V.: Ő egy szándékos vagy szándékolatlan törés. Vele minden megtörténhet. A festészet, a land art, a performansz és a primitív művészet is ebbe a „minden lehetséges” kategóriába tartozik. Minden művészetté válik. Nem tartjuk szebbnek vagy alacsonyabb rendűnek az afrikai művészetet az európainál. Tehát Duchamp egyenlőséget hozott létre, mely a különbségből hoz újat a felszínre. Az én Duchamp analízisem átszeli az Európán belüli, de még a világ művészetének határait is. És épp erre a határkeresésre ad alkalmat a szeptemberi kiállítás.
De lehetséges, hogy nem találom meg a választ, és kudarcot vallok.
S.D.: Ez válhat-e a kortárs művészet kudarcává?
B.V.: Nem, de akkor is kudarc. John Cage zenéjére gondolok most, amikor kinyitja a csapot és azt zenének tekinti, és ma ez zeneként cseng a fülünkben. Nem változtatunk a valóságon, hanem nevekkel látjuk el azt. A művész azért van itt, hogy megnevezze a dolgokat.
S.D.: Ha ez így működik, akkor vajon a kortárs művészet léte a létező megnevezéséből áll?
B.V.: A probléma rögtön a dolgok megnevezéséből adódik. Meg lehet-e szabadulni ezektől a névadásoktól? Valószínűleg nem, de a művészet történetében voltak rá kísérletek. Ilyen volt például a Bauhaus is. Megteremtették bútoraikat, azzal a céllal, hogy majd bárki használhatja azokat. És mi lett mindebből: nagy galériákban drágán kelnek el. Így válik egy használati tárgy gyűjteményi darabbá.
A művészethez leginkább újdonság, egység
és tisztánlátás szükséges.
S.D.: Alkothatunk-e újat a dolgok újranevezésével?
B.V.: Nem. Például a festmény aláírása erre a jó példa. Én nem használom mindenhol a nevem, sőt, nem szeretem aláírni a képeimet. De a galeristák erre köteleznek. Viszont szeretek mindent összeszedni és megtartani. Én semmit nem dobok ki. Erről Beckett jut eszembe: valaki egy szép ajándékot ad neki, és ő visszautasítja azzal az érvvel, hogy kidobálós korszakában van. Azt hiszem, hogy nekem is ideje lenne egy nagytakarítást csinálnom.
S.D.: Ez lehetne az az időszak, amikor egy üres, fehér falú szobában tölti idejét?
B.V.: Lehet, hogy ennek van itt az ideje.
¹ Ben legújabb fotográfiai munkái A fotográfia határai?
címmel a Mougins-i Fotográfiai Múzeumban tekinthetők meg 2006. április 27 – szeptember 15. között.
² Ben itt a kéziratával jelzett zoknisorozatra gondol,
ahol sok eredeti ötletét elvetettek a műkereskedők, akikkel szerződést kötött.
³ A tinédzser korosztálynak szánt iskolai füzetek,
melyek borítólapján Ben rövid mondatai találhatók.
Ben munkái megtekinthetőek az alábbi honlapon: http://www.ben-vautier.com/
Ben dolgozik, 2006 • Fotó: Stanczel Dóra
Ben a kiállítótérben, 2006 • Fotó: Stanczel Dóra
Ben
Egoista vagyok, 2006 • Fotó: Stanczel Dóra
Ben
Installáció, 2006 • Fotó: Stanczel Dóra